A Habsburgok sorsa a mühldorfi vesztes csata után a lehető legnyomasztóbb képet mutatta. A ház feje, Frigyes, a bajor Lajos által eléje szabott felette kemény feltételeket el nem fogadhatván, egyelőre továbbra is fogságban maradt. Szorult helyzetükben a Habsburgok megint csak Károly királyhoz fordultak segítségért, aki Pozsony visszaadása fejében 1323 február 20-án megújította szövetségét az osztrák hercegekkel, János cseh, Lajos római király és német császár, valamint ennek örökösei ellen.[1] A nehéz viszonyokra való tekintettel ennek a szövetségnek nem volt támadó jellege s Károly király csupán arra vállalkozott, hogy lehetőleg békés úton igyekszik az ellentéteket megszüntetni. Fáradozását annyiban siker koronázta, mert az ugyanazon év augusztus 14-én Holics és Göding között folyamatba tett békealkudozások eredményeképpen János cseh király mind az öt Habsburggal, Frigyes, Lipót, Albert, Henrik és Ottó osztrák hercegekkel békét kötött, igérvén, hogy ezentúl bajor Lajost ellenük segíteni nem fogja.[2] A legkülönösebb a dologban pedig az, hogy Pozsony, bár rövid időre tényleg visszakerült Magyarországhoz, de úgylátszik a pozsonyi polgárok álnok közreműködésével, akik soha nem szüntek meg titkon az osztrák körökkel kacérkodni, nemsokára ismét osztrák kézre játszódott át, anélkül, hogy ebből Károly király casus bellit csinált volna.

De nemsokára bekövetkezett a fegyveres beavatkozás ürügye is. Amidőn 1325-ben Frigyes a bajor fogságból kiszabadult, Lipót osztrák herceg pedig meghalt, az életben maradt testvérek a családi vagyon felosztásánál Ottó herceget érzékenyen megrövidítették, aki Károly királyhoz fordult segítségért. Ez Ottónak pártját fogván, 1327 február első felében Nagyszombatban János cseh királlyal szövetséget kötött a többi osztrák hercegek ellen, melynek értelmében mindketten előkészületeket tettek Ausztriának haddal való megtámadására.

A hadjárat 1328 nyarán meg is indult. Az abban részt vett magyar sereg erejét egy egykorú cseh kútfő, bizonyára hihetetlenül túlozva, 80.000 főre teszi, bár ahhoz nem férhet kétség, hogy ez a sereg igen tekintélyes lehetett, mert állítólag Károly király ehhez a hadjárathoz egész fegyveres erejét lóra ültette, annak fővezérletével Laczkfi Istvánt, királyi lovászmestert, a későbbi erdélyi vajdát bízván meg. A magyarok egy kisebb seregrésszel a Duna jobb, a főerővel a balparton nyomultak elő, különös gonddal és alapossággal dúlván fel Frigyesnek és meghittebb híveinek itteni nagykiterjedésű birtokait. A Morva–Thaya-menti Marchegg, Stillfried, Raabensburg, Feldsberg elfoglalása után a beljebbfekvő Gunzerstadt, Ullrichskirchen, Habern, Thösalt, majd Eggenburg, Siegharts és Weidthofen an der Thaya, majd sok más egyéb kisebb-nagyobb erőd került sorra, melyek rövid ellentállás után mind megadták magukat.

E közben Lackfi István kivált Stillfried, Elefánti Dezső és Hektorfi Miklós Marchegg bevételével, Hahóti Miklós, a későbbi szlavón bán, Habern és Thösalt, Porpáczi Szarka Miklós pedig Stillfried ostrománál tüntették ki magukat.

Július 23-án János cseh király is betört Ausztriába 2300 nehéz páncélos lovassal és többezer főnyi gyalogossal és állítólag szintén mintegy negyven erődített helyet ejtett birtokába.[3] Drosendorfnál azonban erős ellenállásra talált, mert azt csak hat heti ostrom után sikerült megvennie.

Ezek után a Habsburg-testvérek hajlandóknak mutatkoztak arra, hogy Ottó testvérük kívánságainak eleget tegyenek,s így a béke Frigyes és Károly király között 1328 szeptember 21-én a Lajta melletti Bruckban megköttetett, mely szerint Magyarország végre végérvényesen megkapta Pozsonyt, a Habsburgok pedig a szövetségesek által a hadjáratban elfoglalt összes várakat és egyéb helységeket.[4]

[1] Fejér, Cod. Dipl. VIII/7., 142., 145.

[2] Fejér, Cod. Dipl. VIII/7., 148. – Chron. Claustro-Neoburg., Peznél I. 485.

[3] Palacky, Geschichte von Böhmen II. 168.

[4] Chron. Austr. Peznél, I. 727. – Chron. Claustro-Neob., Peznél 486. – Chron. Anonymi Leobiens, Peznél 929. – Fejér, Cod. Dipl. VIII/3., 515., VIII/7., 204.