Az utolsó Árpádok alatt, akiket általában nagyfokú erélytelenség, könnyelmű feslett életmód és az uralkodói jogoknak nem éppen helyes és igazságos módon való kezelése jellemez, Magyarország belbékéje fokozatosan mindig alábbhanyatlott. A legnagyobb bajt a főurak erőszakoskodása és garázdálkodása okozta, akik ellen III. Endre a köznemességben vélte a szükséges támaszt megtalálhatni. Ez az új rend, a megye nemessége, mely a régi, majdnem kizárólag katonai hivatással biró várkatonaság, várjobbágyság helyébe lépett, már nemcsak katonáskodásra, hanem bíráskodásra s a megye és az ország ügyeinek igazgatására is nyervén jogot, erő, hatalom és befolyása tekintetében fokozatosan mindig jobban előtérbe jutott, de csak nagyon lassan tudott a beléje helyezett ama várakozásnak is megfelelni, hogy annak segítségével a király, illetve a kormány a már nagyon elhatalmasodott főurak, az oligarchák hatalmi túltengését megszüntesse. Azért a köznemesi intézmény, ha kissé lassan is, de biztos lépésekkel haladt mindig előbbre a fejlődés és tökéletesedés irányában, mert míg II. Endre koráig a mindekori király katonai és hadügyi tekintetben úgyszólván saját tetszése és belátása szerint szabadon rendelkezhetett az ország fegyveres szolgálatra kötelezett szabad polgáraival, akik ennek megfelelőleg servientes regis, a király szolgáinak nevezték magukat, most már ez az elnevezés mindjobban kiment a divatból. Az utolsó Árpádházi királyok szabad embere ugyanis már nemcsak harcol, hanem mint fentebb láttuk, a megye, az ország közigazgatásában is tevékenyen részt vesz s ehhez képest már nem serviensnek, szolgának, hanem nobilisnak, nemesnek szereti magát nevezni, aki már nem minden ellentmondás nélkül sorakozik a király kibontott zászlaja alá, főleg ha a hadbaszállás ügyét a maga és az ország érdekével ellentétben állónak találta. S miután hovatovább nemcsak a főurak, hanem a köznemesek is mindig kevesebb örömmel és áhítattal kötöttek kardot a király felszólítására, ennek hatalma elvégre annyira elerőtlenedett, hogy az sem be-, sem kifelé nem érvényesülhetett a kivánt mértékben. Ily körülmények között valóban szerencsének mondható, hogy ez időben a szomszédos államokban is olyanok voltak az állapotok, amelyek lehetetlenné tették, hogy bármelyikük is eredménnyel megkisérelhette volna Magyarország függetlenségének és önállóságának megtörését.

Uj, apai ágon idegen vérből származó s a régi, elavult hagyományokkal és szokásokkal fokozatosan szakító dinasztiáknak kellett a magyar trónra ülniök, hogy Szent István király koronája ismét régi erejében és fényében tündökölhessen, nemcsak itthon, hanem egész Európa és az egész művelt világ szemében.

Az utolsó Árpádok alatt bekövetkezett felette szomorú hanyatlás és elerőtlenedés dacára hazánk minden fia büszke önérzettel és hálával gondolhat vissza az Árpádházi fejedelmeknek és királyoknak csaknem négyszáz éven át tartó uralkodására. Árpád azzal, hogy a hazát megszerezte, legközelebbi utódai azzal, hogy a megszerzett hazát meg is tartották, Szt. István azzal, hogy az országot keresztény állammá alakította át, Szt. László és Könyves Kálmán azzal, hogy ezt az új keresztény államot a kor szokásait és felfogásait jóval felülmúló magasztos elvek szerint még jobban megszervezték és kormányozták s végül IV. Béla azzal, hogy a tatárok által úgyszólván teljesen tönkretett hazánkat elég gyorsan újra talpra állította, amiért őt joggal a ház második meglapítójának is nevezhetjük – a magyar történelemben és hadi történelmünkben örökké tündöklő, soha el nem muló és feledésbe nem mehető érdemeket szereztek maguknak.