Nagy veszteséget jelentett III. Endrére nézve, hogy egyik legmeghittebb és legmegbízhatóbb embere, Ladomér érsek 1298. legelején meghalt. Utóda Botondfia Gergely fehérvári prépost, királyi alkancellár lett, aki mindenben inkább Róma, mint III. Endre felé hajlott. A római kúria pedig eleinte mint tudjuk, teljesen magának vindikálta a Magyarország feletti uralmat, majd IV. Miklós pápa halála után, ennek utódai, a hathónapos uralkodás után 1294. december 24-én leköszönt V. Coelestin és az azt követő VIII. Bonifácz fokozatosan arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Mária királyné fiát s annak halála után unokáját, nem pedig III. Endrét illeti meg a magyar korona. Ezzel szemben III. Endre pártja mint az általános nemzeti felfogás képviselője, azt erősítgette, hogy a magyar nemzet csak vallását kapta a szentszéktől, hazáját ellenben saját vérével szerezte, s így azt választja királyává, akit a törvény értelmében a nemzet erre kijelöl.

Gergely érseket felfogása és érzelmei a Henrikfiak táborába terelték át, akiket Ladomér fondorkodásuk és folytonos garázdálkodásuk miatt egyházi átokkal sujtott volt, de mely alól Gergely, a pápa jóváhagyásával feloldotta őket. De nemcsak a Henrikfiak, hanem a többi elhatalmasodott főurak is folytonos garázdálkodásaikkal nemcsak a királynak, hanem a papságnak és a köznemességnek is, annyi bajt és keserűséget okoztak, hogy utóbbiak tanácsára III. Endre a bajok orvoslására 1298. augusztus elejére Pestre országgyülést hirdetett, de csak a püspökök, papok, és a köznemesség részére, mig a főuraknak egyszerűen megtiltották, hogy azon megjelenjenek. Az augusztus 5-én megnyilt országgyülés a rendbontók és hatalmaskodók megfékezése érdekében igen sok üdvös határozatot hozott, de a végrehajtás körül mindig újabb és újabb nehézségek merültek fel, mert III. Endrében távolról sem volt meg a kellő energia, hogy ezeket a nehézségeket leküzdhette volna. De azért átmenetileg határozottan javultak az állapotok; a főurak s köztük első sorban a Henrikfíak helyzete mindinkább rosszabbodni kezdett, miután hiveik legnagyobb része lassankint elhagyogatta őket, olyannyira, hogy Iván testvérei, Henrik és Miklós jobbnak látták, hogy eddigi konok maguktartásával felhagyva, III. Endrével kibéküljenek.[1]

Ily körülmények között az Anjouk is inkább a többi dunán- és drávántúli Endre-ellenes párthívekre támaszkodtak, akik közül Radoszláv néhai bán ugyan már mehalt, de bátyjának, Baboniknak fiai és örökösei, István, János, Radoszláv és Ottó, az Anjouk mellett ragadtak fegyvert, akik szüntelenül azon fáradoztak, hogy III. Endrét haddal támadják meg. Utóbbi ezúttal is anyját, Tomasinát, a férfias elhatározású bátor asszonyt bízta meg a nyugtalankodók és lázadók leigázásával, akinek serege aztán 1299. július végén újból helyre is állította a királyi tekintélyt a Dráván túl. Ennek folyományaként a Babonikfiak meghódoltak, Gergely ellenben megmaradt híveivel elmenekült.[2]

Hogy drávántúli helyzetét még jobban megerősítse, III. Endre nagybátyját, Morosini Albertinót is behivta az országba és őt 1299. július 29-én a Rákoson tatott országgyülésen Magyarország főurai és nemesei közé iktatván, és melléje Mihály zágrábi püspököt kancellárrá kinevezvén, anyja mellé osztotta be.[3]

Az ország többi részében szintén nem volt rózsás a helyzet. Csák Mátyus, bár 1299. elejétől kezdve megint mint nádorispán szerepel a Vág mentében, sok kellemetlenséget okozott rakoncátlankodásaival, de a többi főurakban sem találta meg III. Endre azt a támaszt, amelyre a bizonytalan viszonyok és helyzet közepette okvetlenül szüksége lett volna. Pedig az összes jelek arra vallottak, hogy az Anjoukkal való döntő leszámolás órája már nem lehet nagyon messze II. Károly sziciliai király ugyanis mindjobban arra az elhatározásra jutott, hogy unokája, a kis Károly király magyarországi igényeit fegyverrel is érvényre juttatja. Egyik biztos előjele volt ennek, hogy IV. László özvegye, Izabella, a sziciliai király testvére 1299. elején elhagyta az országot.

Az Anjouknak az országban szintén elég tekintélyes pártjuk volt, amelynek lelke Brebiri Subich Pál bán öccse, György volt. Lelkes támogatói az ügynek voltak még többek között, Gergely érsek, továbbá a III. Endrével való látszólagos kibékülés dacára, Henrikfia Iván és testvérei, azonkívül a Babonikfiak, Csák Mátyus és testvére Csák Márkfia István, Barsa Lóránt vajda, továbbá a vegliai Duimó és végül a szerb királyi pár, István és neje Katalin királyné.

Ezzel szemben III. Endre pártja is azon volt, hogy pozicióját minél jobban megerősítse és mindent elkövetett, hogy az Anjouk híveit eltántorítsa. Csák Mátyust és öccsét Csák Márkfia Istvánt híveikkel együtt junius havában fegyverrel kényszerítették, hogy az Anjouk támogatásával felhagyjanak.[4] A Henrikfiakat pedig diplomatikus módon, a Morosini-családdal való összeházasítás útján sikerült megnyerniök.[5]

VIII. Bonifácz pápa most, hogy a dolgok oly komoly szint kezdtek ölteni és közeli fegyveres összeütközésre lehetett számítani, egyik fél pártjára sem állott, hanem semleges magatartást színlelt.[6]

A komoly hadjárat megindítását II. Károly király már 1300. február havában elhatározta, minek érdekében Olaszországban pénzt gyűjtött, amelynek felhasználásával lassan fegyverkezni is kezdett. Két gályát és egy teherhordó hajót szereltetett fel, amelyekre 150 lovat és elegendő mennyiségű élelmet hajóztak be. A kis Caroberto, ahogyan az olaszok nevezték, vagyis Károly Róbert mellé II. Károly Luparia Miklóst, Caracciolo Miklóst és Petitpas Péter francia vitézt osztotta be és ugyancsak szűkebb környezetéhez tartozott Brebiri György is. Ezzel a kisérettel, de tulajdonképpen sereg nélkül indult el a kis Károly Róbert Barlettából s augusztus elején Spalatoban kötött ki, ahonnan csak két havi tartózkodás után folytatta útját Zágráb felé, ahol Gergely érsek újból királlyá koronázta.[7] Horvátországban Károly Róbertet Brebiri Pál, Horvát-Dalmátország bánja és Bosznia ura fogadta és kisérte. A sereggyűjtés és hadjáratra való előkészülés azonban úgylátszik csak nagyon lassan ment, ezért III. Endre is, legalább látszólag, meglehetős könnyedén fogta fel a dolgot és ő maga se nagyon siettette a fegyverkezést. Közben már ősziesre fordult az időjárás és azonkívül III. Endrét még nagy csapás is érte. Édes anyja, Tomasina az év végén, állitólag méreg következtében hirtelenül meghalt. A krónika szerint úgy történt az eset, hogy Tomasina fiának egyik főember-ellenségét olasz módra el akarván tenni láb alól, magyar szokás szerint ajándékul, drága, de megmérgezett edényben vadat küldött neki ajándékul. A főember ugyanabban az edényben, anélkül, hogy azt előzőleg alaposan megtisztította volna, ami úgylátszik kikerülte Tomasina figyelmét, viszonzásul fácánpecsenyét küldött, amely magába szívta az edényben maradt mérget. Mind a ketten ettek az ajándékpecsenyéből s így mind a ketten egymást megmérgezve, meg is haltak.[8]

Anyja halála III. Endrét búskomorságba ejtette, aki borba és szerelembe igyekezett búját és bánatát eltemetni, ami nemsokára, 1301. január 14-én halálát is okozta, bár külföldön megint csak azt hiresztelték, hogy ő is méreg következtében pusztult el.[9]

III. Endrében magva szakadt a honalapító Árpád-nemzetség fiú ágának, amely több mint 300 évig ült és uralkodott felváltva hol jól, hol rossz és kritikus időkben Magyarország trónján.

[1] Fejér, id. m. VII/5. 502.

[2] Wenzel, M. Dipl. Eml. I. 136. – A Blagay-család oklevéltára 65. – Stájer rímes krónika c. 717.

[3] Fejér, id. m. VII/5. 502. 545. VIII/7. 25. – Wenzel, id. m. X. 330. – Hazai okmánytár VII. 319.

[4] Hazai okmánytár VI. 461.

[5] Wenzel, id. m. V. 261. – Wenzel, M. Dipl. Eml. I. 144. 149-152. 155-156.

[6] Wenzel, id. m. V. 260. – Ljubic, Mon. Spect. Slav. Merid. III. 433-435.

[7] Farlatus, Illyr. sacr. II. 297. – Lucius id. m. IV. 10. – Madius Schwandternél III. 638. – Raynald id. m. az 1301. évhez.

[8] Horneck Stájer rímes krónikája c. 717-719. – Timon, Epitome chronolog. 42.

[9] Bécsi Képes Krónika c. 89.– Wenzel, id. m. V. 267. – Timon, Epitome chronolog. 42.