A Szepességről visszatérve, IV. László még az eddiginél is botrányosabb, kicsapongóbb, erkölcstelenebb életet kezdett élni. Miután apósa, a félelmes Anjou Károly 1285. jaunár 7-én meghalt, ez időtől kezdve még jobban elfordult nejétől, akit immár a Nyulak szigetén, a mai Margitszigeten kolostorba záratott. Helyette újból a kún Edua lett a kedvence, sőt e mellett még valami Kupcsek, Mandula és több más kún leányt is tartott maga mellett ágyasok gyanánt. Állítólag a tatárok khánja is három lányát küldte neki, hogy velük, ha kedve tartja, úgy éljen, mint feleségével; ha nem, vegye el az egyiket, a másik kettőt pedig adja magyar főurakhoz feleségül.[1]

E mellett férfitársaságát is nagyobbára a kúnok és a nogaji tatárok közül választotta ki, mi miatt az ország főurai és nemesei nagyon meggyülölték és megvetették őt, de ő ezzel nem sokat törődött és feltette magában, hogy sorra leszámol velük. A leghatalmasabbakon, a Henrikfiakon kezdte és Miklóst, a nádort, 1286. szeptember havában métóságától megfosztván,

annak helyébe az Abák nemzetségéhez tartozó Bökényfia Mokjánost nevezte ki.[2] Majd sereget gyüjtvén, november havában a Henrikfiak megtámadására indult. Előcsapatja nyilt mezőn találkozott Iván hadával, aki megveretvén, legjobb várára, Kőszegre vonult vissza. A menekültet IV. László itt ostrom alá fogta. Ivánnak sikerült az erősen szorongatott várból kiszöknie, amelynek nemsokára meg kellett magát adnia. IV. László Iván katonáinak legnagyobb részét leölette.[3]

Ezalatt Iván testvére, Miklós, a volt nádor, a Duna balpartján eredménnyel folytatta a harcot, miután Apor, a volt erdélyi vajda és Márkfia Dénes, a bán testvér segítségével a pozsonyi várat megvette s innen dúlta a királyi hívek birtokait a Dudvágig és Modorig.

De a király emberei sem voltak restek. Sándorfia Károly egy kis haddal megtámadta Aport s annak pusztító hadát megvervén, sokakat megölt és elfogott közülük. Maga apor is megsebesült s csak nagy nehezen tudott megmenekülni. A pozsonyvidéki királyhű embereket Péterfia János gyüjtötte össze s bár a vödriczi viztorony ostrománál kő által megsebesült, végeredményben mégis sikerült neki Pozsony várát visszafoglalni, aminek örömére 1287. március közepe táján maga László király is átment a Duna balpartjára. De a Henrikfiak és a velük tartó Tamásfiak, a Barsák, ezek között Lóránt, a volt vajda és egyéb urak a Zsitva mentén újabb sereget gyüjtöttek s ott az őket megtámadó IV. László király seregével szerencsésen megütköztek. A csatát vesztett László Korponára, majd még följebb, Liptóba húzódott vissza.[4]

Szorult helyzetében IV. László szivesen vette Albrecht osztrák herceg segítségét igénybe, amelyet az vagy önként, vagy a király felszólítására ajánlott fel a Henrikfiak ellen. A herceg által küldött osztrák-stájer had Pozsony alá szállott, amelyet a polgárok be is bocsátottak, de a vár ellenállott. Azonban ez sem tudott sokáig az ostromlókkal dacolni, mire azt Albrecth megszállatta.

Ezt a kedvező fordulatot a felvidéken tartózkodó IV. László arra használta fel, hogy felette megapadt hiveivel májusban a Csepel szigetre, majd Budára vonuljon, ahol Öbölfia Mihály segítségével, akit teljhatalommal ruházott fel, mindenféle kedvezések kilátásba helyezésével újabb sereg gyüjtéséhez fogott, ami azonban nagyon nehezen ment, mert a főurak, főpapok és a nemesek többsége a leghatározottabban ellene foglalt állást.

Az a körülmény, hogy IV. László némi erkölcsi javulás és felbuzdulás után csakhamar még mélyebbre sülyedt az erkölcstelenség posványába, mélyen elkeserítette a jobb érzésü magyar urak szivét. Egyúttal IV. Honorius pápa is a baj orvoslására messzemenő intézkedésekre készült, de 1287. április 3-án bekövetkezett korai halála folytán azok egyelőre abbamaradtak.

1287. augusztus 2-án a római biborosok felszólították Ladomér esztergomi érseket, szabadítsa ki és helyezze vissza jogaiba Izabella királynét és egyúttal Albrecht osztrák herceget, a cseh királyt és a Henrikfiakat is felszólították, hogy a magyar viszonyok rendbehozásánál támogatólag működjenek közre. Ebből kifolyólag Ladomér érsek az év őszén Budára gyülést hirdetett s ezen el is határozták a királyné felszabadítását s egyúttal a király ellen megteendő intézkedésekről is tanácskoztak. Erdélyben szintén IV. László ellen fordult a hangulat, miután ott Péter püspök a király egyik rokonát és megbizottját, a kún Árboczot öccsével és Majs erdélyi vajdával együtt elfogatta. Ily körülmények között IV. László meglehetősen magára hagyatva, november havában ismét a felvidékre, Kassa vidékére ment szerencsét próbálni, de fáradozásait ott sem koronázta siker.

A helyzet rosszabbodásához még egy újabb baj és veszedelem is hozzájárult. Az év vége felé ugyanis a tatárok ismét megrohanták a krakói hercegséget s annak hercege, a “fekete” Leszkó, a veszedelem elől Magyarországba menekült. Ezzel kapcsolatban tehát hamarosan híre kelt, hogy a tatárok Magyarországba is újból betörnek, hogy azon bosszút álljanak. A vész hírére Baksa Simonfia György minden parancs nélkül Sárosban “a királyért és országáért” egy kis hadat gyüjtött s azzal Lengyelországba betörve, egy viharos éjjelen Sandec tájékán a tatárok egy csoportját meglepőleg megrohanta, megverte, annak vezérét levágta és számos lengyel foglyot szabadította ki a vad csorda karmai közül. Később a tatárok tovább terjeszkedve, a Szepesség lengyel részébe is betörtek, mely alkalommal a felgyújtott Podolin majdnem teljesen elpusztult. A Szepesség magyar részében tartózkodó s az ottani gyepüket őrző György mester ki-kicsapott a fosztogató tatár csoportokra s azokkal éjjel-nappal verekedve, elvette kedvüket a Magyarországba való betöréstől. Igy történt aztán, hogy amikor IV. László 1288. elején a Szepességre jött s február első napjaiban Késmárkig nyomult előre, már nem akadt a tatárokkal dolga, mert azok most már Lengyelországból is kivonultak.

A fenyegető tatár veszedelem és az országban ellene támadt általános ellenszenv végre IV. Lászlót is gondolkozóba ejtette és elhatározta, hogy mindenben enged Ladomérék kivánságainak s ezt, Budára visszatérve, tudomására is hozta az érseknek. A kibékülés eredménye lett aztán, hogy a király nádorává előbb Csák Pétert, majd az Abák közül Amadét s végül 1288. május havában Henrikfia Ivánt nevezte ki. Ez időtől fogva az új nádor, az esztergomi és kalocsai érsek, a többi püspökök és pártjuk kormányozták az országot, amit az 1288. február 22-én újonnan megválasztott IV. Miklós pápa is örömmel vett tudomásul; annál kevésbbé azt a szomorú hírt, hogy Székesfehérvár, a régi királyi székhely, szerencsétlen véletlen következtében székesegyházával együtt, a tűz martaléka lett.

[1] Ann. S. R. Salisburg, M. G. Scr. IX. 806.

[2] Fejér, Cod. Dipl. V/3. 333.

[3] Ann. S. R. Salisb. M. G. Scr. IX. 810.

[4] Fejér, Cod. Dipl. V/3. 344. – Hazai Okmánytár, II. 18.