Nemcsak a politikai szempontból, hanem emberileg is érthető, hogy II. Ottokár a német birodalmi fejedelmek leghatalmasabbika, aki elég dicsőséges multra is tekinthetett vissza, semmiképp sem tudott abba belenyugodni, hogy nem ő, hanem a szürkeség homályából véletlenül előtérbe került Habsburgi Rudolf üljön Németország trónjára, s hogy ő alaposan megnyirbált hatalmi körrel annak csak egyik, mindenben szófogadni köteles alárendeltje, hűségesküvel gúzsbakötött hűbéresek vazallusa legyen.[1] Ezért nem csodálkozhatunk azon sem, hogy Ottokár minden erejét, minden energiáját latba vetette, hogy a Rudolffal folytatott ismételt tárgyalások és megállapodások folyamán látszólag önként, de csakis a viszonyok kényszerítő hatása alatt vállalt kötelezettségeket és bilincseket minél előbb lerázhassa magáról. Ennek azonban csak egy módja volt: a csatatéren, a hadsereg élén karddal való döntő leszámolás. Ennek esélyeit Ottokár külpolitikai tekintetben kétségkívül igen ügyesen a maga javára formálta át, mert nemcsak a német, hanem a szomszédos külföldi fejedelmek legtöbbjét is kit jó szóval, kit csábító igéretekkel, kit meg busás ajándékokkal és pénzzel a maga érdekörébe sikerült átterelnie. Csak egy pontban nem tudott eredményt elérni, amelynek azonban ő talán túlságos fontosságot nem tulajdonított; ez a magyar támogatás kérdése volt. Ottokár erre talán azért nem fektetett túlságos nagy súlyt, mert visszaemlékezve a magyarok fölött 1260-ban kivívott fényes győzelmére, bizvást azt hihette, hogy most, amikor azokat a belső elégedetlenségek és forrongások láza emészti, szövetségesük támogatására úgy sem tudnak elegendő erőket majd sorompóba állítani.

Viszont az úgyszólván mindenki álltal cserben hagyott Rudolf annál nagyobb súlyt helyezett a magyar segítség megynyerésére, mely nélkül ő még csak fel sem vehette volna az Ottokár által feléje dobott keztyüt. A magyar gyülölettől áthatott egykorú németországi feljegyzések természetesen nem emelik ki kellőképpen a magyar segítség fontosságát, de az újabbkori osztrák és német irók már sokkal pártatlanabbul és igazságosabban itélik meg a helyzetet, úgy hogy e sokoldalu véleménynyilvánításokra támaszkodva, joggal és nyiltan kimondhatjuk és többé nem férhet hozzá kétség, hogy a német fejedelmek voltak azok, akik az 1273. évi frankfurti választás révén megszerezték Habsburgi Rudolfnak a német trónt, de az is kétségtelen, hogy ezt a trónt elsősorban a magyarok 1278. évi nagylelkü segítsége biztosította és szilárdította meg a Habsburg család számára, vagy más szóval azt is mondhatjuk, hogy kizárólag a magyaroknak köszönhető, hogy a Habsburg-család ennek a trónnak a birtokában meg is maradt.

Ez állításaim indokolására és támogatására hadd álljanak itt a következő adatok és idézetek. Hogy maga Rudolf mennyire értékelte a magyarok szövetségének és támogatásának fontosságát, az már az f) és h) fejezetekben mondottakból is eléggé kitünik. Lichnowsky herceg, Geschichte des Hauses Habsburg cimű munkája I. köt. 242. oldalán ezeket irja: „Anfangs August hatte der Kőnig bei Hainburg eine Schiffbrücke über die Donau schlagen lassen, und bezog dann mit dem Heere ein befestigtes Lager im Marchfeld. Er harrte mit Ungeduld der verheissenen Verstärkungen. Jeden Tag ward seine Lage bedenklicher, denn er musste glauben, Ottokar würde in Eilmärschen gegen ihn ausrücken. Am linken Ufer hätte er sich nicht halten können; bei einem Ubergang des Feindes, der auf so vielen dazu gelegenen Puncten geschehen konnte, war vorauszusehen, dass er bald genötigt werden würde, auch das rechte Ufer und mit ihm alle erworbenen Lande zu räumen. Bei der feindlichen Gesinnung Herzog Heinrichs musste er entweder durch Baiern sich durchschlagen, oder durch Tirol in grossem Umweg nach Schwaben gelangen. Und was dann? – Diese Besorgnisse verdüsterten des Kőnigs Sinn. Nur Hungarns Hülfe konnte diese Missgeschicke abwenden. Da sandte er zum dritten Male an Kőnig Ladislaus von Hungarn, diessmal Hugo von Tauffers, ihn zu beschwőren, so eilend als mőglich, wenn auch nur mit leichten, jedoch stets mit dem grössern Theil seines Heeres zu erscheinen.” Majd alább igy folytatja Lichnowsky: „Da kam die Nachricht, Hugo von Tauffers hätte das hungarische Heer schon bei Pressburg getroffen, dort ginge es über die Donau, dann gleich über die March in das Lager des Kőnigs. – Diess gab Trost; Rudolfs Herz wurde wíeder frőhlich, und es that Noth, denn er war sehr niedergeschlagen, und betrübt gewesen. Jetzt konnte er, unbesorgt der Zukunft, die Feinde erwarten; hatte ihm bisher seine Macht mit Recht viel zu gering geschienen, die Zuzüge zu langsam und nicht zahlreich genug, so war es nun ein anderes, Dank dem Worthalten des jungen Kőnigs und der Reichsverweser Hungarns. – Und sie erschienen drei Tage nach Aunkunft der Baseler im Lager bei Marchegg, an der Spitze eines Heeres von zwanzigtausend Mann auserlesenen Fussvolks[2] und einer zahlreichen Reiterei; jenes schon damals als sehr tapfer berühmt, diese, theils Hungarn, theils Kumanen auf kleinen Pferden, schwer anzugreifen, rasch beisammen, eben so schnell nach allen Seiten auseinanderstäubend.” Végül a magyarok harctevékenységét Lichnowsky következőleg jellemzi: „. . . auch die Schwaben bewährten ihre alte Tapferkeit und die Hungarn fochten mit glänzendem Muth in seltener Eintracht mit den Deutschen.”

Busson (id. m. 26.) e tárgyról következőleg ír: „Rudolf hat, dafür scheint mir alles zu sprechen, für den Krieg in erster Linie die Hilfe Ungarns, dann auf die Streitkräfte der österreichischen Lande gerechnet – aus dem Reich hat er nur von ihm besonders nahestehenden Grossen Hilfe, besonders an verdachten Rossen begehrt. An den König von Ungarn richtete Rudolf, als er den Zeitpunkt, wo es zu handeln galt, gekommen erachtete, eine in merkwürdig schwungvoller Sprache abgefasste Aufforderung, er möge nun, wo die Zeit gekommen, Rache zu nehmen an Ottokar, unverzüglich an die Grenze seines Reiches ziehen, wo er ihm sicher entgegenkommen werde, um mit ihm festzusetzen, wie man gegen den Böhmenkönig vorgehen müsse.[3]

László királyunk válasza Rudolf fenti felszólítására nem maradt ránk, ezért Busson így folytaja e tárgyra vonatkozó elmélkedését: „Es liegt nahe, mit diesem Briefe einen andern in Verbindung zu bringen in welchem Rudolf wieder in glühenden Worten dem Ungarnkönig seinen Dank ausspricht dafür, dass er zu dem gemeinsamen Kampf gegen den Böhmenkönig so kräftig und grossherzig seine Macht aufgeboten habe; – wohl die Antwort Rudolfs auf eine unzweifelhaft höchst befriedignede Erklärung des ungarischen Königs auf den zuletzt angeführten Brief Rudolfs. Recht anschaulich tritt hier wieder hervor, welch' hohen Werth Rudolf auf die ungarische Hilfe gelegt hat – er annonciert hier nämlich dem König Ladislaus eine Gesandtschaft, die mit ihm das weitere Vorgehen berathen solle, bemerkt aber zugleich, schier überhöflich dem jugendlichen Budesgenossen gegenüber, dass er das übrigens ganz seiner Anordnung anheimgebe”.[4]

Rudolfs Jubel – írja tovább Busson – über Ungarns correcte Erfüllung seiner übernommenen Verpflichtungen ist sehr begreiflich – Rudolf hatte seine ganze Berechnung sosehr auf diesen Factor begründet, dass hier eine Täuschung verhängnissvoll gewesen wäre.”

A magyarok döntő súlyát az 1278. évi hadjáratban Busson a következő szavakkal ismeri el (id.m. 37. old.): „Ruhig verweilte er (Rudolf) in Wien noch am 12. und 13. August. Offenbar wartete er das Vorgehen der Ungarn ab, auf deren Hilfe er seinen ganzen Kriegsplan gebaut hatte . . . Es war ohne Zweifel die Kunde von den Bewegungen des ungarischen Heeres, welche Rudolf veranlasste, nun auch seinerseits die Action zu beginnen. . . Am 14. August brach er von Wien auf, zog auf dem rechten Donauufer nach Hainburg, passierte hier den fluss und zog dann weiter nach Marchegg, wo er die Streitkräfte aus den österreichischen Landen sammelte. (Annales S. Rudberti Salisb. 802.: „Rex Boemie partem Austrie trans Danubium vastat incendiis et rapinis; et procurante Paltrammo, induxit Ybanum comitem Ungarie ad aliam partem Austrie et Stirie devastandam.”) Der Zweck, den Rudolf mit diesen Bewegungen verfolgt, ist klar. Er geht donauabwärts, um sich mit seiner Hauptmacht, – denn das waren factisch die Ungarn – sicher vereinigen zu können. Er zog von Wien aus, ehe die deutschen Zuzüge zu ihm geflossen waren – der Bischof von Basel und seine Begleitung kam erst nach Rudolfs Abzug hier an und stiess in Marchegg zu ihm (Chron. Sanpetrinum 114.: „Rex Rudolfus mittens legatos ad regem Ungarie pro auxilio ferendo, promisit mula et magna donativa, quibus rex credulus venit ei in adiutorium cum quadraginta milibus Ungarorum et Cumanorum. His peractis, rex Rudolfus precepit expedicionem fieri per totam terram septem diebus congregacionem fieri prope civitatem Mareth; quod et factum est.” „Illuc (t. i. Marcheggbe) enim advenit episcopus Basiliensis frater Heinricus cum suo comitatu.”) – auch ein Beweis, wie sehr Rudolf seine Rechnung vorzugsweise auf die Ungarn gestellt hatte!”

Köhler a „Die Schlacht auf dem Marchfelde” című munkájára vonatkozó második kiegészítő cikkében (Forschungen zur deutschen Geschichte 1881. évi 21. kötet), mely egyúttal válaszírás a Busson álal tett kifogásoló megjegyzésekre, többek között ezeket írja: „Dass Ungarn so glänzend eintrat, war nicht vorauszusehen, und konnte er (Rudolf) nicht darauf rechnen. Ubrigens ist der geringe Werth, den die deutschen Chroniker überhaupt, nicht bloss die Chronik von Kolmar, auf die Hilfe der Ungarn legen, doch auch ein Moment, mit dem zu rechnen ist.”

Mi magyarok mindenesetre megnyugvással és köszönettel vehetjük tudomásul az újabbkori német historikusok eme pártatlan és igazságos állásfoglalását.

Hogy Habsburgi Rudolf akkori politikai és financiális helyzete mellett a magyarok segítsége nélkül egyáltalában nem lett volna képes az Ottokár által keresett és felidézett élet-halál harcot sikerrre való kilátással felvenni, ahhoz az elmondottak után aligha férhet kétség, mert míg Ottokárnak nemcsak magában a német birodalomban, hanem a külhatalmak körében is sikerült számos szövetségesre és segítőtársra szert tenni, addig Habsburgi Rudolfot még saját alattvalói is cserbenhagyták és 1278 nyarától kezdve, miután III. Miklós pápa szintén inkább Ottokárnak, mint Rudolfnak fogta pártját, a római pápai székkel való viszonya is sok kivánni valót hagyott hátra. A háború politikai előkészítése tekintetében ennélfogva határozottan Ottokár mutatott nagyobb ügyességet. Ez jogosította fel a cseh királyt arra is, hogy a tervbe vett hadjáratot támadólagos formában indítsa meg és azt sem lehet elvitatni, hogy az időpontot a háború megindítására a lehető legügyesebben választotta ki.[5]

Hogy hadjárati terve tulajdonképpen miből állott, azt pontosan nem tudjuk, de a hadműveletek irányából következtethetjük, hogy ő Rudolfot, akiről a fenforgó viszonyok között méltán feltételezhette, hogy a Dunára támaszkodva fogja az egyenetlen harcot megvívni akarni, egyszerre két irányból, Kremsen és Bécsen át igyekszik majd túlerővel megtámadni, s ha lehet, bécsi táborában körülzárni, egyúttal Kremsnél a Németország belsejéből hozzátörekvő kontingensek dunavölgyi útját is elvágván.[6] Erre mutat seregének nagyszámú technikai eszközökkel és ostromszerekkel való busás felszerelése is. Miután a magyarok ezúttal szintén a Dunától délre, Székesfehérvár tájékán gyülekeztek, a Vág és Morva közti terület pedig teljesen csapatmentes maradt, ez a körülmény bizonyára még jobban megerősítette Ottokárt ama feltevésében, hogy sem Rudolfnak, sem László királynak legalább egyelőre támadólagos szándéka nincsen. Erre vezethető vissza az a nagy konszternálás, amely Ottokáron akkor vett erőt, amidőn megtudta, hogy ellenfelei a Duna-vonalat odahagyva, szinte hihetetlen gyorsasággal ellenoffenzívába mentek át.

Hogy Ottokár hadseregének összpontosítása helyéül Brünn környékét választotta, ez valószinüleg az idegen szövetségesekre, a lengyel és orosz segítőcsapatokra való tekintettel történt, ahová azok a legrövidebb úton s így egyszersmind a leggyorsabban is juthattak el.

Minden esetre feltünő, hogy a hadsereg gyülekezése nemcsak Rudolf, hanem Ottokár oldalán is igen nagy immel-ámmal folyt és nagy megelégedéssel szögezhetjük le, hogy a magyarok e tekintetben sokkal fürgébbek voltak mind Rudolf, mind Ottokár hadainál és hogy tulajdonképpen ők voltak gyors felkészülésük és előnyomulásuk révén indító okai annak, hogy a döntő hadműveleteket úgy Ottokár, mint Rudolf jóval előbb kezdették meg, mint ahogy eredetileg szándékolták. Azzal, hogy a magyarok a kezdeményezés nagy előnyét magukhoz ragadták, egyszersmind döntő befolyást gyakoroltak a hadjárat egész menetére és sorsára is, mert nem engedtek Ottokárnak elég időt arra, hogy haderejét a kivánt nyugalommal és az akkor szokásos körülményességgel egybegyűjtse és a kellő szükségletekkel ellássa, fegyelmezze, rendezze és a döntő harc felvételére alkalmassá tegye. Másrészt Rudolfnak határozottan érdemül tudható be, hogy a magyarok példaadó fürgeségén felbuzdulva és előretörő tetterejük által mintegy hipnotizálva, még mielőtt számottevő sereget gyűjthetett volna a bécsi táborban maga köré, úgyszólván készületlenül indult útnak és csatlakozott alig számot tevő haderejével az ellenállhatatlan verve-vel előretörő szövetséges hadsereghez.

Élénk ellentétben állott ezzel a friss támadólagos szellemtől duzzadó hadműködéssel az Ottokár oldalán megnyilvánuló nehézkesség és kunktároskodás.[7] Már az feltünő és szinte megfoghatatlan, hogy óriási túlereje és ostromszerekkel való bőséges felszerelése dacára a két gyenge és csak kevés, mondhatni mindössze maroknyi védőrség felett rendelkező osztrák határerősség, Drosendorf és Laa oly sokáig tudott Ottokárral dacolni. Annál feltünőbb ez, mert a legtöbb egykorú feljegyzés szerint a cseh király nem két, hanem egy oszlopban indult volna Brünnből előbb Drosendorf, majd annak megvétele után a Thaya mentén lefelé Laa alá s így mindkét erőd ellen napokig minden eredmény nélkül teljes erejét vetette volna latba.[8] Itt kell még megemlítenünk, hogy Ottokár rendszerint a Thaya mentét és a Morvamezőt használta hadiút gyanánt. Igy volt ez 1260-ban és 1263-ban is, ami részben talán az akkori útviszonyokban leli magyarázatát. De akárhogy történt is a dolog, az az egy biztos, hogy Ottokár a két helység ostromával nagyon sok időt veszített, s ezáltal alkalmat adott Rudolfnak, hogy a még hiányzó és útban levő erőket marcheggi táborába magához vonja.

De a sereg gyülekezéséhez és rendezéséhez szükséges idő sem telt el fontos és nagy horderejű tevékenység nélkül. Ebbe az időszakba esik ugyanis a laai erőszakos szemrevétel, amelynek elrendelését a német kútforrások Rudolfnak vindikálják, míg László király leveleiben úgy emlékezik meg róla, mintha az az ő műve lett volna. Én tehát ezt az ellentétet úgy találtam legjobban kiegyenlítendőnek, hogy a szép fegyvertényt mindkét király egyetértő rendelkezésnek folyományaként tüntettem fel. Az elrendelt szemrevételt György mester valóban mesterileg hajtotta végre. Nagyon helyes volt, hogy az ellenség felriasztása és megfigyelése céljából erejének csak negyedrészét küldte előre, míg a fennmaradó háromnegyed részt harcra készen jóval hátrább állította fel. E rendelkezés folytán az elég tekintélyes számú lovashad kisebb feltünést keltett és elől lévő csapatjai annál könnyebben és nyugodtabban oldhatták meg a rájuk bizott feladatot. A visszatartott nagyobb rész csak az esetleg szükségessé váló harcnál volt hivatva közbelépni. Ezt a célszerű rendelkezést és az annak révén elért szép sikert tekintetbe véve, bizvást állíthatjuk, hogy a kapott feladatot egy teljesen modernül kiképzett mai csapat sem oldhatná meg jobban és eredményesebben, mint ahogy azt György mester derék lovasai végrehajtották. És nem férhet hozzá kétség, hogy az efajta kémlelő és portyázó hadműveletek végrehajtásában az akkori magyar és kún csapatok valóban páratlanok és utólérhetetlenek voltak.

Amint Ottokár hirét vette, hogy Rudolf a Dunán átkelve, Marchegg felé előnyomul, hogy ott a magyarokkal egyesüljön, nyomban elejtette a Bécs felé való előnyomuláson alapuló eredeti hadműveleti tervét és tovább keletre a Morva mellé húzódott, alighanem azért, hogy a Lengyelországból és Sziléziából a Morvamező felé vezető nagy országútat, amelyen szövetségeseinek beérkezését és csatlakozását várta, kellőleg biztosítsa. Ottokárnak ez az elhatározása és eljárása a legnagyobb mértékben hibásnak mondható, mert ezáltal teljesen kiadta kezéből a kezdeményezés nagy előnyét, ami a stratégiai helyzetnek teljes megváltoztatását vonta maga után, amennyiben az ellenfelek ügyes manövrirozása folytán, az eddig támadó szerepet játszó cseh király máról-holnapra a legpasszívabb védőleges magatártásba csapott át, miáltal az eddig védőleg viselkedő Rudolfnak még inkább megkönnyítette ama ép oly helyes, mint merész szándékát és elhatározását, hogy teljesen megbízva a magyarok beigért hathatós támogatásában, a testet-lelket elernyesztő tétlenség és védőleges magatartással szakítva, kitűzött célját és feladatát a hadsereget felvillanyozó és annak erejét és harci kedvét felfrissítő és hatványozó támadólagos módon oldja meg. De ez csak Ottokár passzív magatartása folytán vált lehetségessé, mert ha a cseh király Drosendorf bevétele után nem kelet, hanem délnek, a Duna felé folytatta volna előnyomulását, akkor Rudolf a magyarokkal bizonyára nem előrefelé Marchegg tájékán, hanem a Duna mögött, attól délre tudott volna csak egyesülni, ami az egész hadjárat menetének egészen más, Ottokárra nézve sokkal kedvezőbb formát és alakot adott volna.[9]

Ezek szerint a felek a döntő mérkőzés előestéjén szerepet cseréltek, ami Ottokárra félre nem ismerhető hátrányt, ellenben Rudolf és László királyra nézve igen nagy előnyt jelentett. Ahoz sem férhet kétség, hogy Rudolf és László király igen helyesen cselekedtek, amidőn seregeik gyülekezési helyéül Marchegget jelölték ki, amelynek környékén nagyszámú lovas seregek számára alkalmas csatatér is állott rendelkezésre. Hogy a végeredményben oly fényesen bevált hadműveleti terv Rudolf, avagy a magyarok agyában fogamzott-e meg, azt nem tudhatjuk, sőt az sincs kizárva, hogy ezt a szerencsés eszmét közös megbeszélés és megállapodás szüleményének kell tekintetnünk. Ez a helyes belátáson alapuló kölcsönös megértés volt aztán nyitja és rugója a további sikeres és örvendetes együttműködésnek is, ami a rendszerint önös célok szerint cselekvő koaliciós hadseregeknél szinte ritkaság számba megy. Azt hiszem, nem tévedek, ha ehelyütt ama meggyőződésemnek adok kifejezést, hogy ezt a majdnem ideálisnak mondható zavartalan és kiválóan eredményes együttműködést elsősorban Habsburgi Rudolfnak a magyarokkal kiválóan bánni tudó bölcs, nyugodt, meggondolt és mindig a főcélt szem előtt tartó, minden tekintetben korrekt magatartása tette lehetővé. Ily kezelés és bánásmód mellett a magyarok mindig legelsőrangú, teljesen megbízható és bámulatra méltó eredményeket produkáló szövetségeseknek bizonyultak.

[1] Egykorú feljegyzések arra is engednek következtetni, hogy Ottokár neje Kunigunda lett volna az, aki örökösen piszkálta és biztatta férjét, hogy Rudolffal a fegyveres döntést keresse. Lásd Cont. Vindob. M. G. Scr. IX. 708. Annales Breves Wormatienses. M. G. Scr. XVII. 78, Monachus Fürstenfeldensis, Font. I. 3., Stájer rímes Krónika: Peznél III. c. 137.

[2] Ez nyilvánvaló tévedés, mert a hadba kivonult magyar sereg kizárólag lovasokból állott. Ez a téves adat került bele Soós alább említett értekezésébe is.

[3] Rudolfnak László királyhoz intézett eme, a legbensőbb barátság, nagyfokú előzékenység, sőt mondhatni hizelgés hangján irt levele következőleg hangzik (Emler, Reg. Boh. II. 481.): „Indue mente virum, fili ac socie praedilecte! ecce, iam acceptabile tempus instat, in quo ulcisci poterimus atroces iniurias callidi inimici regis Bohemiae, qui fidei pulchritudine a se longius exulata adhuc occultas contra vos et nos machinatur insidias malignandi. Exsurgat igitur princeps praepotens, si acta voluerit vindicate priora, et antiquam perfidiam hostis perfidi ad memoriam revocet, nec moretur sed postpositis negotiis quibuslibet, quantum cunque arduis, ad metas terrarum nostrarum veniat indilate: illuc enim vobis procul omni dubio occuremus, ordinaturi et tractaturi vobiscum, quomodo et qualiter contra dictum regem Bohemiae in praefato negotio procedere debeamus. Et ut ad suas ulciscendum iniurias una nobiscum vestra potestas regia ferventius animetur, in illius amicae societatis et fidelitatis vinculo, quo coniungimur, vos monemus, ut ad paedictas metas vestra magnificentia veniat, et non tardet, nec a felici unione nostrae amicitiae resispiscat”. – Egy másik levélben (Bodmann I. 62.) így ír Rudolf László királynak: „quanto decentiore poteris militiae et aliorum armatorum exercitu coligere”. Az Ann. Claustroneob. 745. szerint Rudolf 30.000 főnyi segítséget kért Lászlótól, mely kérelemnek ez, mint alább látni fogjuk, tényleg meg is felelt. (Lásd a magyar sereg erejéről mondottakat a 145. oldalon.)

[4] Rudolf e második levelében többek között a következőket olvashatjuk (Gerbert, Cod. epist. 158. III. XIII. – Fejér, Cod. Dipl. V. 2. 457.): „ . . . . quod ad ulciscendas nostras et vestras iniurias, quae quibusdam individuis nexibus uniuntur, contra communem hostem imperii Romani et regni Hungariae, vestram potentiam tam potenter et magnanimiter excitastis. . . Ecce igitur nuntios nostros solemnes ad praesentiam vestram de latere nostro transmittimus, ut vobiscum provide tractent, qualiter nobis et vobis ultra sit magnificentius et consultius procedere, quod tamen omnino dispositioni vestrae relinquimus.”

[5] Dudlik id. m. 265.: „Otokar hatte den günstigsten Zeitpunkt zum Losschlagen gewählt. Rudolf stand fast isoliert da und hatte, weil er der Ansicht war, dass der Krieg erst im September ausbrechen werde, die Ausrüstung kaum begonnen, als der böhmische König, nicht achtend auf den Erzbischof von Salzburg, welcher kraft einer Bulle, nach welcher Rudolfs Widersacher zu excommunicieren seien, den Kirchenbann aussprach, schon den Feldzug mit einem Einfalle in Niederösterreich eröffnet hatte”.

[6] Chron. Colmar., 249.: „. . . voluit (Ottokár) cum rege congredi Romanorum, vel in civitate cum civibus obsidere, vel eum de finibus Austrie turpiter extirpare”.

[7] Ezt a Chron. Sanpetrinum (115. old.) is hibáztatja, mondván: „Cum enim ipse (Ottokár) regem Rudolfum subito expugnasse debuisset, castra et civitates alias expugnavit, adversario suo interim operam dante et auxilium aliorum implorante”.

[8] Cont. Claustroneob. VI. a. 745.: „Drosendorf et quasdam municiunculas obsidens expugnavit, terram Austrie in pluribus locis et villis dissipans, civitatem La cum provincia coadiacente per 12 dies obsidione invadens sed minime proficiens, vicinas villas et ipsam provinciam emissis cuneis incendio et rapinis reddidit desolates”. – Cont. Vindob. 730.: „Otakarus . . . terram Austrie potenter ingreditur; Drosendorf obsedit, que . . . sibi subicitur. Deinde versus La procedit, ibi non proficiens ut sperabat”. – S a folytatást a Chron. Sanpetrinum 114. old. következőleg adja elő: „Rex igitur Boemie, cum obsedisset quondam civitatem, que dicitur La, audiens regem Rudolfum se preparare ad pugnam suumque exercitum iacere in campestribus, cessavit a civitate”.

[9] Köhler id. m. 327.: „Die hilflose Lage des Kőnigs Rudolf um die Mitte Juli kann dem Könige vom Böhmen bei seinen vielen Verbindungen im Lande nicht unbekannt geblieben sein, wie das auch aus seiner Überraschung hervorgeht, als er die Kunde vom Übergange desselben über die Donau erhielt. Was ihn also abgehalten hat, sich Wien zu nähern, bleibt unverständlich. Da Ottokar sich früher als ein einsichtsvoller Feldherr bewährt hatte, so müssen wohl Gründe vorgelegen haben, vielleicht, dass er noch erhebliche Verstärkungen erwartete. Jedenfalls erscheinen sie nicht zureichend und rechtfertigen namentlich nicht, dass er seine vorteilhafte Lage nach der Eroberung von Drosendorf, wodurch seine Verbindungen mit Bőhmen hinlänglich gesichert waren, nicht benutzte, um an die Donau vorzugehen und den Übergang des römischen Königs über dieselbe zu verhindern. Die Vereinigung der Ungarn mit den Österreichern hätte dann auf dem rechten Donauufer statthaben müssen, und schon die längere Anwesenheit des ungarischen Heeres hätte das Land völlig zu Grunde gerichtet”.