A Rudolffal folytatott tárgyalások idején, vagyis 1277. nyarán és őszén, mint az előző fejezetből tudjuk, benn az országban a legnagyobbfokú fejetlenség és lázongás uralkodott és László király az országba visszatérve, hadával a Henrikfiak illetve azok legfontosabb vára, Kőszeg ellen készült fordulni, de aztán meggondolta magát, ismét kibékült velük és kegyelmébe fogadta őke. A Dunántúl ilyenformán megszabadult az újabb polgárháborútól, de északon és keleten a kibukott párt emberei, így kivált Beicz Görgény és Márkfia Lóránt a szepesi ispán haddal támadt rá a szepesi várra és Gölniczbányára, majd az egész Nyirséget és a Tiszántúlt, ahol Beicznek kiterjedt birtokai voltak, egészen Erdélyig fellázították. Azonban a királyi párt emberei sem voltak restek s azok vezetésére IV. László az ujvári Aba Fintát és Baksa Györgyöt rendelte ki. A Márkfia Lóránt által elfoglalt Marcelvárát[1] Palán foglalta vissza és az ezt követő döntő összeütközésben maga Márkfia Lóránt is elesett.

A Tiszántúl maga Miklós vajda és testvérei is Beicz Görgény mellé állottak, s a kormány Kán Miklós érseket küldte ellenük, aki bevette a Berettyó mellett Szent-Jobb alatt fekvő Adorján várát, melyet maga Miklós vajda védelmezett testvéreivel. A vajda meghódolt, de testvérei és Beicz Görgény folytatták a küzdelmet, melyet a kormány és a király részéről Baksa Simonfia György vezetett. Ez Beicz Görgényt legyőzvén, elfogta és vasra verve László király elé vitte, aki 1278. tavaszán maga is megjelent a sereg körletében, azzal az elhatározott szándékkal, hogy vaskézzel renddet teremt a lázongók között s elrettentő példa kedvéért Beicz Györgyöt mindjárt le is fejeztette. Miután László király a szintén lázongó Eger környékén a rendet helyreállította, Nagyváradra ment, ahol Bihar, Szolnok, Szatmár, Kraszna, Békés, Zaránd és Szabolcs vármegyék küldöttségeit fogadta, akik élőszóval előadták panaszaikat a lázadók és rablók által véghezvitt garázdálkodásokról. László király a vádak alapján Beicz Görgény egyik cinkosát, a maga elé idézett, de meg nem jelent Kánnyi Tamást halálra itélte és birtokait a hű Baksáknak, akiket épen hűségük miatt zaklattak a zsiványok, adományozta.

Nagyváradról IV. László 1278. május havában Kán Miklós érsekkel Erdélybe ment, hogy a gyujtogató és gyilkos Aladárfia Jánt megzabolázza. Itt is voltak harcok a két fél, a lázadók és királypártiak között, de hogy mi lett azok eredmnye, arról nem szólnak a feljegyzések.

A Dráván túl Joachim bán eleste után[2] a Henrikfiak ellenségeskedtek a Vodicsaiakkal. Köztük Bursona Jakab rábeszélésére 1278. április 20-án Dubiczán béke jött ugyan létre, minek folytán Anjou Károly csapatai 1278. nyarán el is hagyták az országot, de azért teljes nyugalom még sem uralkodott e vidékeken. Az újabb forrongás arra vezethető vissza, hogy a mindjobban elhatalmaskodó Henrikfiak, kivált Iván, aki útóbb egész Szlavónia bánja volt, a körülbelül 12-13 éves Endre herceget, II. Endre király velencei unokáját, II. Endre számüzött István fiának gyermekét, a későbbi III. Endrét, akit atyja halála után nagybátyja Morosini Albertino, kiváló velencei államférfiu vett magához, hivta be az országba, hogy az ép ezidő tájt meghalt Endre herceg, László király öccse helyett egész Tót-Dalmát- és Horvátország, sőt néhány csatlakozó dunántúli megye fölött is az uralmat átvegye. A kis herceg a hivásnak eleget téve, 1278. május 27-én a zalamegyei Kehidán kinyilatkoztatta, hogy fenti uralmát átvéve, a veszprémi egyház népeit a zalai, somogyi és veszprémi ispánok minden joghatósága alól kiveszi és e parancsa végrehajtásával tárnokmesterét, Henrikfia Ivánt bizza meg, aki viszont II. Ottokár cseh király bizalmasa és meghitt embere volt. Mig ugyanis Habsburgi Rudolf IV. Lászlóval és kormányával egyezkedett, a cseh király a magyarországi ellenzékkel paktált, hogy legalább azt nyerje meg a maga számára. Az erről szóló hirre László király abbahagyva az erdélyi hadjáratot, hazasietett és egyezkedést kezdett, majd 1278. junius 10-én Csanádon egyezséget is kötött Joachim bán rokonságával, a Guthkeledekkel. Ilyenformán most már az Ottokárral kitörni készülő háború előestéjén az országban legalább nagyjából helyre volt állítva a nyugalom.

[1] A Csütörtökhelytől északnyugatra fekvő mai Mahalfalvát.

[2] . . . északra a Kulpa és a Vrbász között Vodicsai István fiai, az általuk behivott stájer és osztrák segítséggel és a hozzájuk csatlakozó elégedetlenek garázdálkodtak, s miután Timót zágrábi püspök nem tudta őket megfékezni, Joachim bánnak kellett ellenük sereget vezetnie. Rajta kívül részt vett még a hadjáratban Tétény Péter és négy Guthkeled: Hódos, György, Benedek és Bereczk, de az szerencsétlenül végződött. Maga Joachim az 1277. április havában vívott csatában elesett. . .