Ottokár sehogy sem tudott beletörődni és belenyugodni az 1276. évi békeszerződés által reárótt súlyos feltételek teljesítésébe. Ő ezeket és egyáltalában az említett békekötés által teremtett helyzetet magára nézve oly megalázónak találta, hogy nem sokáig maradt kétségben az iránt, hogy Habsburgi Rudolffal csakhamar ismét nyilt törésre kerül a dolog. Azt is sokallta, amire őt az említett békekötés Magyarországgal szemben kötelezte, s így csak immel-ámmal és csak lassan és fokozatosan akarta visszaadni az általa még mindig megszállva tartott várakat. A békefeltételek körül felmerült vitás pontok sok rekriminációra adtak alkalmat mindhárom uralkodónak, s kivált Ottokár intézett sok panaszlevelet Rudolfhoz,[1] s a vitás kérdések elintézésére a két uralkodó 1277. május 6-án új szerződést kötött, amely többek között Ottokárt újból kötelezte a magyar várak sürgős visszaadására, de a cseh király most sem igen sietett vállalt kötelezettségeinek teljesítésével. Ez a huza-vona még jobban meggyőzte Rudolfot és László királyt, hogy Ottokárral előbb-útóbb mégis csak háborúra kerül a dolog. E tudat hatása alatt a német és magyar király megbizottai 1277. július 12-én Bécsben Rudolf jelenlétében ünnepélyesen megújították az eddigi szövetséget. A felek ezúttal kölcsönösen megigérték, hogy egymást bárki ellen segítik, ha azt bármelyikük szüksége vagy haszna megkivánja. Rudolf egyben megigérte, hogy amit a stájerek, osztrákok, karantánok most vagy annak előtte a magyar földből elfoglaltak, azt ő a maga költségén visszaszerzi és visszaadja Magyarországnak és a régi határt Magyar- és Németország között ismét helyreállítja. Továbbá elhatározták, hogy Rudolf újból intse meg Ottokárt, hogy amit Magyarországtól elvett, azt ő is adja vissza és ami kárt tett, azt tegye jóvá. Ha mindezeknél a határhelyreállításoknál fegyveres beavatkozás válnék szükségessé, úgy Lászlónak is megfelelő sereget kell segítségül küldenie. Az ismételt közös fellépésnek most meg is volt az eredménye, mert Ottokár tényleg visszaadta az 1273. óta elfoglalva tartott várakat. Abban is megegyeztek Rudolf és László, hogy egymás országából a hűtleneket és gonosztevőket be nem fogadják és hogy egymás kereskedőinek szabad, biztos, szokatlan adótól és vámtól ment közlekedést biztosítanak. Végül elhatározták, hogy Rudolf leánya Clementina és Endre herceg esküvőjét nemsokára megtartják.[2] Rudolf a létrejött megegyezés megtartását a magyar követek kezébe letett esküvel is megfogadta és hasonló eskű vételére nyomban követet küldött László királyhoz. Sőt Rudolf a megkötött szövetséget személyes találkozás által is meg kivánta erősíteni, s így meghivására László király 1277. november 11-én Hainburgba utazott. Itt, miután a létrejött szövetséget személyesen is megerősítették, s annak megtartására eskü helyett egymással kezetfogtak, a megkötött szerződés pontjait még azzal bővítették ki, hogy Ottokár ellen egymást minden erejükkel segítik, egymás tudta és beleegyezése nélkül se békét, se szövetséget vele nem kötnek. Végre Rudolf a tizenhat éves Lászlót fiává fogadta és visszatértében Bruckig kisérte el, ahol nagy ebédet adott tiszteletére.[3]

[1] Dolliner, Codex epist. num. 23, 24, 26, 28, 29, 63. és folyt. old.

[2] Fejér, Cod. Dipl. V. 2. 388.

[3] Gerbert, Cod. epist. 149, I. III. VII. sz. – Cont. Vindob. M. G. Scr. XI. 708. – Rudolf invitáló levele Katonánál, VI. 739. – Hist. Austr. pars plenior, Frehernél, I. az 1277. évhez. – László levele Fejérnél, V. 2. 399. – Kézai, II. c. 5.