Az egymásután kivívott bolgár és szerb győzelem nagyon emelte kifelé a magyar királyság tekintélyét, úgy, hogy nemsokára ezután IX. Lajos francia király öccse Anjou Károly[1] Olaszországnak akkoriban leghatalmasabb s talán egész Európának legbüszkébb embere szintén családi összeköttetést keresett a magyar királyi udvarral és fia, Károly, salernoi herceg számára meg is nyerte István ifjabb király Mária leányának kezét, míg Istvánnak elsőszülött fia, László, Anjou Károly lányával, Izabellával váltott jegyet.[2]

Anjou Károlynak ez alkalomból Magyarországon járt követe, Bernát apát, ekként számol be tapasztalatairól: “A mi urunk, királyunk dicsőségét és erejét ismeritek, hanem a magyar királyi háznak is hihetetlen nagy a hatalma és kimondhatatlanul sok a fegyvere. Északon és Keleten mozdulni sem mer senki, ha a dicső király és diadalmas vezér megindítja seregét. Észak és Kelet legtöbb tartománya és fejedelme rokonság vagy hűbér révén az ő birodalmához tartozik.”[3]

Maga Anjou Károly pedig egyik levelében István ifjabb királyt “ a szent és nagy királyok ivadékának és a hatalmas, harcias és a keresztény hit és a római szentegyház ellenségeivel szemben kipróbált fejedelemnek” nevezi.[4] Ezt a kettős frigyet már a következő évben, 1269-ben szoros politikai vagy mint most mondanók, véd- és dacszövetség is követte, amely leginkább Németország s ennek révén Csehország sakkbantartására is irányult, bár a német császárság akkoriban meglehetős erőtlen állapotban sinylődött.

A Karinthia és Krajna szándékolt megszerzése után hatalmát az Adria tengerig kiterjeszteni akaró II. Ottokár cseh királlyal viszont IV. Béla igyekezett a barátságot minél szorosabbra fűzni, úgy hogy a bolgár és szerb háborúk szerencsés befejezése után Magyarország valóban ismét erejének és hatalmának oly magas fokát érte el, hogy ha a tatár veszedelem megújulása legalább hírek és híresztelések formájában minduntalan fel nem ütötte volna a fejét, Magyarországnak akkori helyzetét valóban irigylésre méltóan szerencsésnek mondhatnók.

Az én nézetem szerint ez volt a legkedvezőbb alkalom, amidőn a Kálmán király által kezdeményezett nagystilű programmot, a tengerpart igazi megszerzését és lehetőleg hatalmas tengeri flotta kreálását teljes erővel és a legszebb sikerre való kilátással kellett és lehetett volna legfőbb célul kitűzni, amiben a pápa részéről is abban a reményben, hogy sikerül a szerbeket és bolgárokat végleg a római egyház javára megnyerni, a lehathatósabb támogatásra lehetett számítani. De az egész életében az ország határait tágítani igyekvő IV. Béla ép most, a legkedvezőbb pillanatban híjján van a nagy koncepciónak s ahelyett, hogy a bolgár és szerb győzelem konzekvenciáit vasenergiával levonná és kiaknázná, legyőzött ellenfeleivel szemben inkább a nagylelkűt játssza, megfeledkezvén arról, hogy ezek a balkán fejedelmek csak szorultságukban változtak át és most is csak szinleg, a magyarok legjobb barátjaivá.

De ha már Béla, ezt a nagy hibát elkövette, még inkább csodálkoznunk kell azon, hogy a szintén nagyratörő és eddig hadi vállalataiban kiválóan szerencsés István ifjabb király is megnyugodott a külügyi politikának ily passzív módon való igazgatásába. Hiszen amint a fentebb közölt levelekből is kivehető, ekkor már ő és atyja állott az események és az általános megbecsültetés és megtiszteltetés középpontjában és ha atyjával, anyjával, testvéreivel szemben annyi energiát tudott felmutatni, késhegyig menő harcot folytatván ellenük, szinte megfoghatatlan, hogy kifelé, az ország határain túlterjedőleg nagyobb expanzív erőt és hatalmat felmutatni nem tudott.

Nincs kizárva, hogy az is útját állotta a magyar impérium, a magyar hatalom dél felé való terjeszkedésének, hogy a magyar néplélek mindíg csak “az aranykalásszal ékes rónaság”-ot szerette s valahányszor nagyobb hegyvidéket látott, szinte önkéntelenül felkiáltott Petőfivel: “Mit nekem ti zordon Kárpátoknak, fenyveseknek vadregényes tája?!”

Alighanem erre vezethető vissza, hogy IV. Béla a Szávától délre Boszniából, Szerbiából, Bulgáriából csak lapályos vidékeket csatolta szorosabban Ozorai, Sói, Macsói, Barancsi és Kucsói bánság elnevezés alatt az anyaországhoz.

Béla királyt nemsokára az örvendetes szerb győzelem hírének vétele után egy rettenetes csapás végkép lesújtotta. Az ő és neje kedvence, a körülbelül 25 éves Béla fia, a szlavóniai herceg, 1269 nyarán meghalt s ez időtől kezdve az apa is kétségbeesve, hogy mi lesz halála után nejéből, Anna leányából, akit István még mindig gyűlölt és meghitt embereiből, akiket mind II.Ottokár figyelmébe és oltalmába ajánlott,[5] – betegeskedni kezdett és nemsokára rá 1270 május 3-án mintegy 64 éves korában ő is meghalt a Nyulak szigetén, ahol apácává vált s később szentté avatott Margit lánya, mint fejedelemasszony állandóan tartózkodott s amely szigetet az ő nevéről neveztek el Margit-szigetnek.[6]

[1] IV. Konrád német császárnak s egyúttal mindkét Szicilia királyának 1254-ben bekövetkezett halála után ennek féltestvére Manfréd ült a sziciliai trónra. Ezt a német császárokkal örökös harcban álló IV. Kelemen pápa mindenáron semmissé tenni akarván, a sziciliai birtokokat fűnek-fának igérte, míg végre Anjou Károly azokat 1206-ban a pápai fenhatóság elismerése mellett elfogadta és miután Beneventumnál Manfrédet legyőzte, maga számára foglalta el annak trónját. IV. Konrád fia, Konradin, a Hohenstaufok utolsó sarja, 1268-ban német sereg élén Olaszországba vonult, hogy Anjou Károlytól visszaszabadítsa őseinek sziciliai koronáját, de Tagliacozzonál legyőzetvén, Károly által Nápolyban lefejeztetett. Miután Anjou Károlynak ezek után nagyon is tartani kellett a Hohenstaufok híveitől, ezért kellett neki hatalmas szövetséges után nézni és úgy látszik V. István magyar királyban ismerte fel azt a hatalmas uralkodót, aki őt “contra omnes Theutonicos et Theotonicae adhaerentes” meg fogja védeni. (Fejér id. m. IV. III. 508.) Viszont Anjou Károly Istvánt vette pártfogása alá II. Ottokár cseh királlyal szemben.

[2] Fejér id. m . IV. III. 510.

[3] Bernát montecasinoi apátnak 1269. december 12-én Sárosból kelt levele. – Anjoukori Dipl. Eml. I. 35. – Wenzel id. m. VIII. 316.

[4] Martin, L'histoire de France IV. 352. – Fejér id. m. IV. III. 510.

[5] Wenzel, id. m. III. 204.

[6] Bécsi Képes Kr. 202.