Valóban különös és szinte megfoghatatlan az az óriási különbség, ahogyan a magyarok az egyes megszállt szomszédos tartományokkal szemben eljártak. Szlavóniával, Horvátországgal, de leginkább Dalmáciával szemben királyaink s az ottani kormányzók mindent elkövettek, hogy megfelelő bánásmód és messzemenő kiváltságok engedélyezése révén ezeket a tartományokat minél szorosabbra hozzákapcsolják az anyaországhoz és az összes tényezők szinte vetekedtek egymással, hogy az anyaország és e melléktartományok között a kölcsönös megértés és az igazi barátság politikája minél inkább kifejlődjék és minél magasabb fokra emeltessék. És ennek meg is volt a maga áldásos gyümölcse, ami különösen a dalmát városok valóban dicséretre méltó hűségében és támogatásában jutott kifejezésre még a tatárjárás, mint legválságosabb időszakban is.

Már Boszniával szemben sokkal hidegebb és kevésbé barátságos volt a magyar intéző körök magatartása. Ezért ez a terület igen gyakran elszakadási kisérleteket tesz, sőt időről időre határozottan ellenséges álláspontra is helyezkedik Magyarországgal szemben.

Azonban a legrosszabb takitikát követték a magyarok a halicsiakkal, az osztrákokkal és a stiriaiakkal szemben. Az a fenhéjázó, durva, gőgös bánásmód, amelyet az odarendelt magyar urak e vidékek népével szemben tanúsítottak, mindenre, csak arra nem volt jó, hogy annak révén a kölcsönös bizalom és megértés idővel mégis csak létrejőjjön. Nagy hiba volt elődeink részéről, hogy északi és nyugati szomszédaikkal szemben sem a helyes hangot, sem a helyes bánásmódot eltalálni nem tudták; épígy sajnálatra méltó, hogy IV. Béla nem tudta ama több mint száz éves barátságos viszonyt továbbra is fentartani, amely Magyarországot és Csehországot meglehetős szorosan egymáshoz fűzte. Mind e hibáknak és tévedéseknek évszázadokra kiható kellemetlen következményei lettek. Ez volt oka annak is, hogy a magyar szó, a magyar szokások nemhogy idővel tért hódítottak volna e vidékeken, hanem csakhamar minden, ami magyar volt, gyűlöletessé vált. E sajnálatos ténykörülmény fel- és beismerése elől, ha még oly fájós is, nem lehet és nem szabad elzárkóznunk. Szigorú, de igazságos és méltányos bánásmóddal, megnyerő modorral és céltudatos terjeszkedési politikával sokat, végtelen sokat, vagy legalább is jóval nagyobb eredményeket lehetett volna e perifériákon elérni.

Az ez évi stájer hadjárat szolgált alkalmul ahhoz is, hogy IV. Béla idősebbik fia, István, szintén a nagyobbszabású nyilvános szereplés színterére lépjen. Hajlamairól és egyéniségéről Pauler a következő jellemképet festi:[1] Pettau alá IV. Béla magával hozta fiát, István királyt is. Az ifjú, mikor 1257-ben elérte a tizennyolcadik évét, átvette Erdély kormányát; de még többre vágyódott. Sokban hasonlított atyjára; eszes, bátor, határozott jellem volt.Tudott és akart úr lenni, és kereste az alkalmat, mint IV. Béla, II. Endre idejében, hogy azzá lehessen. Szigorú, kemény embernek tarták, de azért mégis valamivel lágyabb, érzelmesebb volt atyjánál és benne a nagylelkű fellobbanásnak a szívnek több nyomára akadunk. Még egy pontra nézve nagyon elütött atyjától. IV. Béla nem volt katona ember. Ez sokban akadályozta, ez nem engedte, hogy harciasabb atyja fölé kerekedjék. István azonban hadvezérnek született. Szent László óta nem volt az Árpádháznak sarja, ki annyira seregek élére termett volna, mint ő. Ezt érezhette, s annálfogva föllépésében sokkal több volt az önbizalom, a merészség, mint valaha volt IV. Bélában. Vágyait különben könnyen elérte, mert IV. Béla nagyon szerette elsőszülött fiát. Styria hercegévé nevezte ki, a háborgó tartomány kormányát rábízta, de István bán, mint Styria kapitánya, oldalánál maradt.”

[1] Pauler id. m. II. 231.