Habár a leírt határvillongások családi perpartvarokra voltak visszavezethetők, azért azok az ország szempontjából is elég fontosak voltak, mert azok folyamán az osztrákok újból meggyőződhettek, hogy ők húzzák a rövidebbet, ha a magyarokkal jó hosszú ideig tartott békés viszonyt felbontják és megzavarják. Különben mindkét fél csak határszéli portyázások végrehajtásán fáradozott. Komoly háborúra egyikük sem gondolt. Ez abból is kiviláglik, hogy amily gyorsan hajbakapott, ép oly gyorsan ki is békült a két fejedelem.[1]

Endre 30 évi uralkodása nem sok jót hozott az országra. Az ő gyenge jelleme és könnyelmű gazdálkodása elsősorban a királyi kincstár és az ország elszegényedését, a zsidók és izmaeliták meggazdagodását és elhatalmasodását s végül a papi hatalomnak oly mértékben való megnövekedését és túltengését vonta maga után, hogy a pápa és papjai Endre uralkodásának vége felé nagyobb uraknak képzelhették magukat itt Magyarországon, mint akárcsak Rómában. Endre hatalma saját országában az övékéhez képest teljesen elkorcsosodott és eltörpült.

Katonapolitikai és tisztán katonai vonatkozású intencióit és intézkedéseit, mint azt már ismételten hangsúlyoztuk, nagyjában véve szintén elhibázottaknak kell minősítenünk, bár másrészt el kell ismernünk, hogy az ő uralkodása alatt az ország területe nem hogy fogyott volna, hanem inkább gyarapodott és hogy a nyugati határ épségét méltóságteljesen meg tudta védeni, sőt az ottani fölényt az osztrákkokal szemben még öregbítette is. Ellenben amire a legtöbb vért, vagyont és egyéb áldozatot pazarolta, a halicsi trónt sehogy sem tudta családja számára biztosítani. Endre herceg halála után ez a tartomány teljesen elveszettnek volt tekinthető. A déli végeken, a Duna-Száva mentén tudott aránylag még legtöbb eredményt felmutatni. Végül azt kell legjobban fájlalnunk, hogy a tengeri hatalmi kérdést Endre teljesen elhanyagolta, illetve, hogy azzal egyáltalában nem is foglalkozott.

[1] Ezért igaza van Fessler-Klein-nek, amidőn id. m. I. 350. oldalán ezeket írja: „Wichtiges ward von keiner Seite vollbracht, nicht einmal unternommen, es war wieder eine jener elenden Fehden, wo die Fürsten, nachdem sie ihren Zorn in einigen blutigen Kämpfen und an dem wehrlosen bedauernwürdigen Volke gekühlt hatten, Frieden und Freundschaft mit einander schlossen“.