1108-ban Vladimirral kihalt a halicsi fejedelmi család s ekkor újra a ladoméri Román foglalta el Halicsot lengyel segítséggel. Endre ezzel a megférhetlen és kegyetlen emberrel, aki régente neki is ellensége volt, barátságot kötött, megigérvén egymásnak, hogy ha egyikük meghal, annak családját, ha szükség lesz rá, a másik segíti.

Román hála fejében, hogy a lengyelek Halics elfoglalásában segítették, 1205-ben őket is megtámadta, de június 19-én Zavichostnál csatát vesztvén, maga is elesett. Ezzel hatalmas birodalmának, amelyre a lengyeleken kívül a halicsiak és a kúnok is rátámadtak, csakhamar vége lett. Két kis gyermekkel, a még csak 4 éves Daniloval és a csecsemő Vaszilkoval hátramaradt özvegye II. Endréhez fordult segítségért, aki már 1205. őszén sereg élén indult Ladomérba és Sanokban az özveggyel találkozván, Danilot fiává fogadta. A lengyel és orosz sereg Endre jövetelének hírére minden ütközet nélkül meghátrált s így a magyar király hamarosan visszaszerezte Halicsot Danilonak, ő maga pedig mint védő felvette a halicsi és ladoméri királyi címet.[2] A gyermekfejedelem védelmére Endre magyar őrséget is hagyott hátra, amelynek vitézei közt az orosz források a félszemű Makót, Karácsont és Valpotot említik.

Azonban alig hogy Endre eltávozott, a halicsiak újra fellázadtak Danilo ellen és régi fejedelmük két sarját Igorevics Vladimirt és Románt hívták meg a fejedelmi székbe. A támadók elől az özvegy fejedelemnének gyermekeivel együtt még Ladomérből is menekülnie kellett s először Leszko lengyel hercegnél keresett menedéket, de ez őket 1206-ban Magyarországba küldötte. Endre eleinte ismét sereget akart Ladomériába és Halicsba küldeni, de az Igorevicsek úgy az ő, mint Leszko haragját pénzzel lecsillapítván, az ellenfelek között békés megállapodás jött létre, amelynek értelmében Danilo csak Ladomért kapta vissza, ellenben az Igorevics testvérek megmaradtak Halics birtokában, de a szerzett birtokon csakhamar ők is összevesztek, úgy hogy az Endréhez menekült Románt magyar csapatnak kellett ismét Halics birtokába visszahelyeznie.

Két év mulva, 1208-ban Endre elhatározta, hogy a saját maga részére elfoglalja Halicsot és ezzel a feladattal egyik híres vitézét, Korlátfia Benedek erdélyi vajdát bízta meg, aki, miután a lakosság alig fejtett ki ellenállást, Igorevics Románt a fürdőben elfogván, Magyarországba küldte és helyette ő maga vette át Halics kormányát. De a halicsiak csakhamar megbánták, hogy passzív magatartásukkal elősegítették Román eltávolítását, mert az uj kormányzó ép oly kegyetlenül bánt el velük, mint annak idején III. Béla megbizottai. Dacára annak, hogy Korlátfia Benedeknek a szépségéről híres spanyol Tota volt a felesége, ő mégis folyton üldözte bujaságával a halicsi bojárok nejeit, hugait, leányait, sőt még az apácákat sem kimélte, amiért őt Antikrisztusnak kezdték nevezni. Ezért megváltás volt a halicsiakra, amidőn 1209-ben a Magyarországból megszökött Igorevics Román hazaérkezvén, Benedeket elűzte, mire az ország újból az Igorevicsek birtokába jutott.

A fejedelmi trónjaikat újra elfoglalt Igorevicsek mindenekelőtt Endrét nagy pénzajándékokkal csillapították le. Ezután pedig Román, miután a folyton háborgó halicsi bojárokban nem bízott, közülök vagy 500-at elfogatott és legyilkoltatott. A megmenekültek erre Endréhez fordultak, kérve őt, hogy segítse meg őket és helyezze vissza a gyermek Danilot a halicsi trónra.

Erre Endre király 1211-ben Pat nádor vezetése alatt újból nagy sereget küldött Halicsba; vele mentek még a kis Danilón kívül: Törefia Péter, Bánk, a „szakállas“ Mika, Tiborcz ispán és Marczel országbíró. Ez a sereg mindenekelőtt a Przemyslben székelő harmadik Igorevics testvért, Szvjatoszlávot fogta ostrom alá. Erre a városi lakosság maga elfogta fejedelmét és a várat önként átadta a magyaroknak. Most aztán Svenigorod ellen fordult a sereg, mely Igorevics Román székhelye volt. A Belzben, Ladomérban és Pereszopniczában uralkodó orosz fejedelmek és lengyelek a magyarokhoz csatlakoztak, ellenben Románt a palócok, vagyis a kúnok segítették. A csatározás változó szerencsével folyt. A szakállas Mika, bár megsebesült, mindvégig vitézül viselte magát, ellenben Marczel országbíró elveszté zászlóját a kúnokkal szemben, amiért az oroszok nagyon kigúnyolták. Igorevics Román látván, hogy ennyi túlerővel szemben nem boldogul, szökni próbált, hogy Oroszországból segítséget hozzon, de elfogták, mire Svenigorod megadta magát.

A harmadik testvér, Vladimir, amikor hírét vette a magyarok közeledésének, elfutott Halicsból. Fia ellenállni próbált, de csatát vesztett, mire Pat nádor bevitte Halicsba a 10 éves Danilót s ott újból atyja trónjára ültette.

A magyarok a két elfogott Igorevics testvért, Románt és Szvjatoszlavot, II. Endréhez akarták vinni, de a halicsiak dühökben vérükre szomjúhoztak és addig kérték, ostromolták nagy ajándékokkal a magyar vezéreket, amíg azok át nem adták a szerencsétleneket, akiket nyomban felakasztottak.

A kis Danilónak és anyjának azonban most sem volt sokáig nyugta Halicsban; a bojárok újból okvetetlenkedtek, úgy, hogy Endre 1212-ben ismét kénytelen volt sereg élén Halicsban megjelenni és rendet csinálni. De alig távozott el Endre, a szomszéd Pereszopnicza fejedelme, a „néma“ Misztiszlav jelent meg Halics előtt és a hozzá csatlakozott lakosággal hamarosan ujból menekülésre kényszerítette a kis Danilót anyjával együtt, akik újból Endre királynál kerestek menedéket.

Endre el is határozta pártfogoltjának visszahelyezését, micélból 1213. őszén újból megindult seregével Halics felé, távolléte tartamára Gertrúd királynét és öccsét, Berthold kalocsai érseket bízván meg az ország kormányzásával.

Ebben az időben Endre rendezetlen, pazarló és igazságtalan kormányzásával szemben már országszerte tetőpontját érte el az elégületlenség. Főkép a királyné, annak idegen rokonsága és pártfogoltjai ellen volt nagy az elkeseredés és felzúdulás. Berthold iránt, akit a pápa tudatlansága miatt csak hosszas vonakodás és rábeszélés után erősített meg kalocsi székében,[3] aki utóbb mindenáron János esztergomi érsek fölé akart kerekedni s akit utóbb Endre nejének unszolására 1209-ben Szlavonia bánjává, majd 1212-ben erdélyi vajdává s nemsokára rá Bodrog és Bács megyék ispánjává nevezte ki, nemcsak a főurak, hanem a magyar papság legnagyobb része is ellenszenvvel viseltetett. Az ország és az egyház javainak elprédálása, de kivált a magyar elem tudatos mellőzése és háttérbeszorítása miatt az elkeseredés az országban nőttön-nőtt,[4] úgy, hogy már 1210-ben néhány főember a fentebb említett Géza herceg fiaival[5] keresett kapcsolatot, de az üzenetet és levelet vivő követet Spalatoban Domald sebenicoi gróf elfogta és kiszolgáltatta Endrének, aki hamarosan elfojtotta az összeesküvést.[6] 1213-ban új összeesküvés keletkezett azzal a kimondott céllal, hogy Endrét, nejét, Gertrúdot Berthold öccsével együtt eltegyék láb alól és a király fiát, a 7 éves Bélát ültessék a trónra. Az összeesküvők, vagy legalább is az elégületlenek táborába tartoztak: Bánk, a nádori méltóságban Pat utóda és annak veje, Simon beregi birtokos; továbbá Törefia Péter ispán és egy Simon nevű nógrádi birtokos. Minden esetre tudott a dologról János esztergomi érsek is.[7] Uj tápot adott az elégületlenségnek és elkeseredésnek, hogy a királyné egyik testvére – nem biztos, hogy Berthold avagy Eckbert,[8] a bambergi püspök volt-e az illető – Bánk nádor neje iránt szerelemre gerjedve, az erényes nőt csel és erőszak által, állítólag a királyné tudtával és segítségével kéjének áldozatává tette.[9] Bánk barátai és rokonai emiatti rettenetes felháborodásukban Endre távollétét felhasználva, 1213. szeptember 28-án a királyné udvarára törtek ép amidőn az Berthold érsekkel és papjaival, a látogatására megjött VI. Lipót osztrák herceggel és még számos idegen vendéggel a pilisi erdők alján sátrak alatt tanyázott. Az összeesküvők dühe elsősorban Gertrúd királyné ellen irányult, akit sátrában leszúrtak és karjait, amelyeket bocsánatért esdve kinyújtott, levágták. A halálos csapást Péter ispán és Bánk veje, Simon mérték rá.[10] Berthold érseknek és Lipót osztrák hercegnek nagynehezen sikerült megmenekülniök, de az érsek néhány papját és barátját jól elverték, sőt állítólag meg is rabolták.[11]

A szörnyű hírre a Halics felé útban levő Endre király Leleszről seregével együtt visszatért és bár keményen, de nem kegyetlenül sújtott le az összeesküvőkre. Állítólag csak az egyetlen Péter ispán lakolt tettéért, karóbatörve életével.[12] Lehet, hogy a többinek időközben sikerült külföldre menekülnie. Bánkot ugyan a nádori méltóságban Barcfia Miklós követte, de azért Bánk továbbra is megtartotta helyét az ország legfőbb emberei között.[13] Berthold érseket Endre a győri és veszprémi püspökök kíséretében külföldi utazásra küldte s csak később vette észre, hogy sógora a Gertrúd által gyermekei számára gyűjtött pénzt szintén magával vitte.[14]

Ezalatt Halicsban újabb fordulat állott be. A „néma“ Msztiszlavot időközben egy Volodiszlav nevű bojár váltotta fel a fejedelmi trónon, ami ellen Endre királynak sem volt ellenvetése. Erre Daniló anyjával együtt elkéredzkedtek Lengyelországba és Leszko herceg meg is kísérelte Volodiszlav eltávolítását, de ez, mivel Endre is pártfogolta, nem sikerült neki, s utóbbi csak Ladomérban tudott Danilónak és Vaszlilkó testvérének valami kis birtokocskát szerezni. Halicsra nézve Leszko azt az ajánlatot tette Endrének, hogy annak fejedelmi székébe ültesse be második fiát, a 6 éves Kálmánt, ez pedig vegye majd nőül Leszko 3 éves leányát, Szalomét.[15] Endrének tetszett a terv s a Szepességben Leszkoval találkozván, a köztük erre nézve létrejött egyezséget esküvel is megerősítették.

Erre Halicsba 1214-ben magyar sereg indult és letette, majd fogságba is ejtette Volodiszlavot, aki nemsokára meg is halt. Erre aztán a halicsiak elismerték Kálmánt fejedelmüknek, aki mellé Endre kormányzóul Aba Sükösd fia Demetert nevezte ki. Egyúttal a halicsi bojárok azt is megígérték, hogy a görög ritus megtartása mellett a római katholikus egyházzal egyesülnek.

Leszko és Endre közt azonban csakhamar vége szakadt a jó viszonynak, mert midőn ez utóbbi a lengyelek által Halicstól jogtalanul elfoglalt Przemysl visszaadását követelte, Leszko segítségül és egyúttal a halicsi trónra Msztiszlav novgorodi fejedelmet hívta meg. Ez 1215-ben megérkezvén, a halicsiak egyrésze nyomban hozzápártolt s így a magyaroknak a kis Kálmánnal együtt csakhamar el kellett hagyniok Halicsot annak dacára, hogy Endre még a pápát is felhívta a közbenjárásra, ami azonban nem sokat segített.

1216. nyarán Endre újból erős hadat küldött Halicsba, amelyhez később lengyel hadak is csatlakoztak, miután Endre időközben Leszkoval kibékült. Az egyesült magyar-lengyel had mindenekelőtt Przemyslt foglalta el, amelynek parancsnoka, Áron, elfutott. Innen a szövetségesek Grodek alá mentek, ahol Msztiszlav egyesült ugyan megvert hadával, de a magyarokkal megütközni nem mert, akik aztán Halics ellen fordultak, amelyet Msztiszlav utasításai szerint Danilo védelmezett s azt október haváig meg is tartotta. Miután ekkor már havazni kezdett, a magyar-lengyel sereg abbahagyta Halics ostromát és Msztiszlav közelben tartózkodó seregét támadta meg, amelyet sikerült döntőleg megverni, mire Msztiszlav sietve hagyta el az országot. Ily körülmények közt most már Danilo sem tarthatta magát s a vár feladása után számos viszontagság közepette, a rossz időjárással és éhséggel küzködve, keresztülvágta magát a Dnyeszteren és sikerült neki Msztiszlavhoz eljutnia. De ez nem akart többé új vállalatba fogni s így Danilót hazaküldte Ladomérba, ő pedig Novgorodba tért vissza.

Most tehát újból a magyarok voltak az urak Halicsban és János esztergomi érsek Kálmán herceget a pápa megbízásából 1217 elején halicsi királynak koronázta meg.[16]

[1] Az előzményeket lásd a 173–174. oldalon.

[2] Dlugoss, Hist. Pol. I. 6. – Engel, Geschichte von Halitsch, 207. – Karamsin id. m. III. – Roepell, Geschichte Polens, I. 406.

[3] Katona, Ince levele Endréhez V. 87. – Fejér. Cod. Dipl. III. 74.

[4] Találóan jellemzi a királyi pár prédálását és egyáltalában az akkori viszonyokat Marczali (id. m. II. 379.) következő szavaival: „Messze Elsassban is tudták, hogy Magyarország királynéja a németek iránt nagyon bőkezű és adakozó és mindenben kedvükben jár. Több volt ez az ország javainak pusztításánál, a magyar urak és vitézek mellőzésénél. Ellentét támadt azok közt, kik a nemzet ügyét szolgálták. Magyar király alatt ez még nem történt, hanem igenis megtörtént, a velencei Péter idejében, ki idegeneknek adta az ispánságokat és tiszteket és külföldieknek akarta átadni Magyarország uralmát. Pedig akkor elsőrangú érdek: a kereszténységé, javasolta az idegenek e pártolását; most a keresztény magyar csak régi ellenségét nézte a németben, ki elnyomására törekszik. A nép nyomora és elégedetlensége, az urak sértett büszkesége és érdeke egy közös érzésben folytak össze, a gyűlöletben az idegenek és pártfogójuk, a királyné ellen. És ez az érzelem szárnyakat nyert, minden más tekintetet elnyomott azon meggyőződés által, hogy itt a haza felszabadításáról, függetlenségéről van szó, úgy mint Péter napjaiban“.

[5] Lásd a 201. oldalon.

[6] Fejér, Cod. Dipl. III. 101.

[7] Ő lett volna az, aki a hozzá intézett kérdésre azt a bizonyos interpunkció nélküli, orákulumszerű választ adta volna, amelyben az interpunkciós jelek különböző alkalmazása mellett teljesen ellenkező értelmet lehet kiolvasni, amint az a következő szövegvariációból kitűnik: „Reginam occidere nolite timere: bonum est; si omnes consentiunt, ego non contradico“. Vagy a másik olvasás szerint: „Reginam occidere nolite, timere bonum est; si omnes consentiunt, ego non; contradico“. (Albericus Monachus, Pertznél XXIII. 898. – Chron. Compil. Rer. Boicar, Ocfelénél II. 335.)

[8] Eckbert volt az, akinek palotájában Fülöp királyt 1208-ban Wittelsbachi Ottó gróf magánboszúból meggyilkolta, amiért maga az ellenkirály IV. Ottó a gyilkossal együtt a püspököt is birodalmi átok alá vetette.

[9] Thuróczy, II. 72. – Chronicon Metrorytmicum, Schiernél. – Anonymus Leobiensis. Petznél I. 802. – Joannes Staindel, Oefelénél I. 500. és Chronicon Bavariae, u. o. I. 361.

[10] Thuróczy és a Bécsi Képes Krónika c. 77. szerint maga Bánk bán ölte volna meg Gertrúdot, mivel az „nejét öccsének erőszakosan megkerítette“. Ezért Bánk bán „egész nemzetségében kárhozatos és rettenetes vérontás következett“, de ez nyilvánvaló tévedés, mert az egykorú feljegyzések csak Péter bihari ispánt s azonkívül Endrének egyik oklevele Simon bánt nevezik meg tettesek gyanánt.

[11] Chron, Rhytmicum Austriacum, Rauch, Rer. Austr. Script. I. 136.

[12] Annales Marbacenses.

[13] Wenzel, Codex novus Arpadianus XI. 139. szerint Bánk még 1216-ban is fidelis jobbagio.

[14] Huber Alfons, Die Ermordung der Königin Gertrud von Ungarn im Jahre 1213. – Endre levele III. Ince pápához 1214-ből.

[15] Endre 1214. évi levele III. Ince pápához. – Dlugoss id. m. I. 6. – Találóan jegyzi meg ehhez Fessler–Klein (id. m. I. 319.): „Er, der das eigene Land nicht zu beherrschen wusste, streckte gierig seine Hand auch nach dem fremden aus; denn nach der Art kurzsichtiger und eitler Menschen dachte er nur an den Zuwachs an Macht und Ehre, vergass aber die grossen Schwierigkeiten und Gefahren, di damit verknüpft waren, in Rechnung zu bringen“.

[16] A volini évkönyv adatai az 1211–1213. évekhez. – Dlugoss, Hist. Polon. VI. 604.