A gyermek III. László elhalálozása folytán II. Endre a legnagyobb nyugalommal foglalhatta el a trónt, mert sem az országban, sem azon kívül nem volt senki, aki komoly rivális számba jöhetett volna. III. Béla király öccsének Géza hercegnek voltak ugyan fiai, de ezek külföldön születtek és jelenleg is Görögországban tartózkodtak és csak gyenge szálak fűzték őket az anyaországhoz.

Ily körülmények között az ország belsejében a trónváltozáskor csend és nyugalom uralkodott, s így Endrének módjában lett volna teljes erejét és minden gondolatát a külügyek felé fordítani. E tekintetben a következőleg állottak a viszonyok. Nyugaton Németország és a hozzátartozó tartományok annyira el voltak foglalva a saját maguk bajaival, hogy erről az oldlról egyelőre a legkisebb veszély sem fenyegette az országot. Sőt mint tudjuk, inkább Magyarország volt az, amely még csak az imént az Ottokár cseh királyt segítő hada által a német trónviszályok alakulásában és elintézésében némi befolyást gyakorolt.[1] Északon a csehekkel, lengyelekkel és oroszokkal szintén nem volt semmi baj. Épúgy keleten, a kúnok egyes kisebb betöréseitől eltekintve, nagyobb veszély nem fenyegette az országot. Ellenben délen sok volt a rendezni és elintézni való. Itt volt mindenekelőtt a tengerpart ügye, amelyet Velencével szemben tisztázni kellett volna, s itt volt az ellenkező szárnyon a bolgár ügy, amely szintén sürgős elintézésre várt. És ha Dalmáciával, illetve Velencével és Bulgáriával akár békés, akár fegyveres úton a függő kérdéseket végleg elintézni sikerült volna, akkor a közbeeső Boszniában és Szerbiában is csakhamar mélyebb gyökeret vert volna a Magyarországhoz való vonzódás szükségének érzete. Azonban Endre ép ezt a legfontosabb frontot teljesen kikapcsolta gondoskodásának és sürgős teendőinek programmjából és mint alább látni fogjuk, majdnem kizárólag észak felé, a galiciai eseményekre pazarolta idejét és erejét, amiből az országnak, miként a multban, ugy ezúttal is vajmi kevés haszna volt.

A déli front ily nagymérvű elhanyagolásának egyik főindoka úgy látszik az volt, hogy Imréhez hasonlóan Endre is túlsokat várt a pápa által beigért közvetítéstől, holott már Imre is meggyőződhetett arról, hogy e tekintetben nem sok a remélni való, amint azt egyik 1204. évi, a pápához intézett levelében szemrehányólag kifejezésre is juttatta.[2]

A déli front elhanyagolásának első következménye az volt, hogy Zára lakosai látván, hogy Endre részéről támogatásra nem számíthatnak, 1205-ben újra megalkudtak a veleceiekkel, akiknek hatalmától és bosszújától állandóan rettegniök kellett.[3] A doge sietett is a maga és utódai számára a záraiaktól a hűségesküt kivenni, amelynek biztosítására 30 zárai polgár állandóan Velencében tartózkodott túsz gyanánt. Nona, Spalato és Almissa a nekik eddig és újonnan biztosított kedvezmények fejében[4] névleg ugyan még a magyarokhoz szítottak, de ez a tengeri uralom tekintetében vajmi keveset nyomott a latba, ami abból is kitűnik, hogy a doge bosszúból a kiválóan magyar érzelmű Bernát spalatoi érsek salonai kastélyát Velencéből odairányított gályák által feldúlatta anélkül, hogy ez ellen a magyarok bármit is tettek volna.[5]

A bolgár ügyben is csak látszólag volt a pápa, akinek főtörekvése odairányult, hogy a bolgárokat a római egyháznak megnyerje, a magyarok oldalán, és titokban mindig inkább a bolgárok pártját fogta. Ezt Kaloján ügyesen ki is használta. Tudván azt, hogy neki elsősorban a bizanci császárság helyén újonnan alakult latin császársággal[6] kell majd leszámolnia, Tirnovoban 1204 november 8-án történt megkoronázása alkalmával arra kérte a pápai követet, juttassa kifejezésre, hogy ő csak békés érzelmeket táplál Magyarország iránt. Ebben az irányban magát biztosítván, teljes erővel fordulhatott az őt megtámadó Balduin császár ellen, akit 1206 április 15-én a drinápolyi csatában megvervén, foglyul ejtett. Ellenben utóda, öccse, Henrik (1206–1216), a magyarokkal szövetségre lépve, elég ügyesen védte veszélyeztetett uralmát a bolgárok ellen.[7] Meg kell itt említenünk, hogy Balduinnak, az első latin császárnak uralma csak Konstantinápoly környékére terjedt ki, mert az elfoglalt területen a velenceiek és a többi keresztes vezérek osztozkodtak. Így Makedóniát és Tesszáliát Tessaloniai királyság néven Bonifác montferrati őrgróf kapta; Epirusban Angelosz Mihály alapított önálló fejedelemséget, Athén, illetve Achaja külön fejedelemséggé, illetve hercegséggé alakult át, Kisázsiában pedig Laszkarisz Tódor (1204–1222) koronáztatta meg magát császárnak, székhelyéül Nikaiát (Nicäát) választván. Ez volt a régi kelet-római birodalomnak, illetve a görög császárságnak az a része, amelyben a bizanciak a konstantinápolyi latin császárság megalakulása után régi birodalmuk tradicióit még fentartották.

Bonifác ellen Kaloján szintén szerencsésen harcolt, mert azt a kúnok segítségével 1207-ben megtámadván, Bonifácnak július végén történt eleste után Tesszalonikát fogta ostrom alá. Itt azonban 1207. október 8-án Kaloján életének is orgyilkos kéz vetett véget. Utóda Boril már sokkal kevesebb szerencsével hadakozott, mint a megölt rómaioktonosz. Balduin utóda, Hnrik latin császár Makedóniában és Trákiában törte meg a bolgárok hatalmát, míg ugyanekkor a magyarok Belgrád és Barancs elfoglalása után 1208-ban dél felé a Cupriánál kezdődő nagy bolgár erdőig, kelet felé pedig majdnem a Timokig terjeszkedtek. A magyaroktól délre előnyomuló szerbek ugyanakkor Nist ejtették hatalmukba.

[1] Lásd a 194. oldalon.

[2] Rajnald., Eccles, az 1204. évhez.

[3] Az előzményeket lásd a 193. oldalon.

[4] Fejér, Cod. Dipl. VII. 2., 166. – Wenzel, Codex novus Arpadianus, VI. 313.

[5] Thomas Archidiac., Spal. Hist. Salonit c. 25.

[6] Lásd a 189. oldalon.

[7] Geoffroi de Villehardouin, Conquete de Constantinople.