A testvérek között a pápa közbenjárására létrejött béke nem tartott tovább 3 évnél, s ekkor ismét a trónöröklés kérdése hintett konkolyt a testvérek közé, akik időközben mindketten megnősültek. Endre IV. Berthold isztriai és krajnai őrgróf Gertrud nevű leányát vette el, aki nagyravágyása által hajtva, szünet nélkül ösztökélte férjét, hogy a koronát a maga számára megszerezze, Imre pedig II. Alfonz, Aragónia királyának leányát, Konstanciát vette el, akitől 1201-ben László nevű fia született. Ezzel újra felvetődött a trónöröklésnek eddig törvény által még semmikép sem szabályozott és az idők folyamán az országnak annyi gyászt és szomorúságot okozott kérdése. Imre és a maga nézetének megnyert pápa úgy vélekedett, hogy atyja halála után a gyermeket illeti a korona és ha Endrének is találna fiúgyermeke születni, az majd a hercegségben követi atyját; ellenben a magyar főurak túlnyomó többsége, mint rendesen, most is inkább Endre felfogása felé hajlott, mely szerint nem kiskorú gyermeket, hanem – ha van az Árpád-házban – meglett férfit illet a korona.

Hogy az e nézeteltérésből származó összeütközésnek eleje vétessék, III. Incze pápa, bizonyára Imre nógatására, ismét nyomatékosan felszólította Endrét, hogy végre váltsa be fogadalmát s induljon el a Szentföldre. De Endre ezúttal sem mutatott hajlandóságot az eltávozásra, sőt mindsűrűbben olyan hírek jutottak Imre fülébe, hogy öccse komolyan foglalkozik a gondolattal, hogy esetleg fegyveres erővel is megszerzi magának a koronát. Ezért seregét összegyűjtve, 1203. október havában útnak indult a Dráva felé és Varasddal szemben táborbaszállt, mire Endre is összegyűjté haderejét Varasd tájékán. Itt a két sereg egyideig tétlenül állott egymással szemben, miközben a krónika leírása szerint a következő dolgok történtek.[1]

„Az ország főnemesei és a seregnek nagyrésze elhagyták a királyt és törvény ellenére a herceghez pártoltak. Csak kevesen maradtak meg Imre mellett, de ezek is megdöbbenve a lázadás nagyságától, nem merték biztatni a királyt, hanem inkább a menekülést ajánlották neki. Ilyen körülmények között közeledett egy napon a két fél egymáshoz és hadaikat csatarendbe állították. De miután a királynak az ellenpárthoz képest úgyszólván semmije sem volt, nagyon kezdett aggódni, hogy mitevő legyen ily nagy veszedelem közepette? Végre mintegy mennyei sugallat által vezéreltetve, megtalálta azt a hasznos utat és módot, amelynek segítségével királysága jogát is visszaszerezheti és egyúttal a vérontás bűnét is elkerülheti. „Ne jőjjetek utánnam!“ – így szólt embereihez – aztán fegyvereit letéve, csakis pálcával kezében, lassú léptekkel az ellentáborba indult, hangosan kiáltván: „Hadd lássam, ki meri felemelni kezét a király vérének ontására!“ És a fegyveresek mind félreálltak és tágas utat nyitva előtte, még csak moccanni sem mertek. Öccséhez érve, karonfogta és kivezette sátrából s egy közelálló várban fogságra vetette. Erre Endre hívei valamennyien rettegve, szégyenszemre letették a fegyvert és a király lábai elé borulva, bocsánatot kértek tőle. A király pedig, igen kegyes lévén, megbocsátott nekik.“

Ehhez kiegészítésül még csak azt tesszük hozzá, hogy a vár, amelyben imre Endrét elzáratta, a közeli Kene vára (Kheene, a mai Kneginec) volt, ahonnan később Esztergomba szállíttatta át. Endre nejét, Gertrúdot, pedig Imre mindenéből kifosztva, hazaküldte atyjához Németországba.

[1] Thomas Archid., Spal. Hist. Solonit. c. 24. 559.