István király halálával megint nagy bonyodalmak keletkeztek a trón betöltése körül. Az özvegy királyné áldott állapotban lévőnek mondotta magát[1] s így ő és hívei azt akarták, hogy várják be, nem-e lesz fiú és trónörökös a születendő gyermek. A világi főurak nagy része húzódozott az idegen helyen, szerintük Magyarország ellenségévé felnevelt Béla hercegtől, aki sohasem fogja a görög befolyást távol tartani tudni az országtól. Az egyháznagyok Bánfy Lukáccsal az élen, szintén Béla ellenzői voltak, mert attól féltek, hogy görög szertartásban nevekedvén, sohase lesz igazi híve a római egyháznak. Ezek inkább Béla öccsét, Gézát szerették volna a trónon látni. Hozzájuk csatlakozott saját édesanyja Eufrozina is, aki jobban vonzódott a saját maga felnevelte Gézához, mint az idegenben nagyranőtt Bélához. Csak azok, akik minden pártszenvedély mellőzésével a jog és igazság alapján állottak, tartottak ki tántoríthatatlanúl Béla mellett, mint akinek a trónhoz legtöbb joga is volt. Végeredményben aztán ez a párt vergődött túlsúlyra s nemsokára küldöttség ment Béláért, aki időközben Mánuellel együtt jókora sereg kíséretében Szófiáig jutott előre, hogy a trónra való jogát, ha kell fegyveres erővel is érvényesítse. Mánuel szívesen fogadta a magyar követeket s Bélát királlyá kikiáltván, több görög főúr kíséretében Magyarországba küldte, de előbb megeskette, hogy egész életében Mánuelnek s a római birodalomnak barátja lesz s érdekeiket szolgálni fogja.

Magyarországba érve, új nehézségek támadtak, mert Lukács érsek vonakodott Bélát megkoronázni. Végre hosszas tárgyalások után majdnem egy évi késedelemmel a pápa közbenjárására Bélát a kalocsai érsek koronázta meg 1173 január 13-án.[2] De ezzel a trónvillongásoknak még nem szakadt vége. Géza herceg, az anyakirályné és az egyházi és világi főurak egyrésze által támogatva, ha nem is nyiltan, de folyton fondorkodott bátyja ellen s midőn az 1174-ben kitudódott, a király öccsét elfogatta és anyját is őrizet alá helyezte. Azonban Gézának nemsokára párthíveivel együtt a király bosszúja elől sógorához, Henrik osztrák herceghez sikerült elmenekülnie. Béla öccse kiadatását kért, de Henrik ezt megtagadta és az üldözött trónkövetelő tovább menekült Csehországba.

Csehország fejedelme ekkor II. Szobieszlav (1174–1178) volt, akit II. Vladiszlav leköszönése után Frigyes német császár nevezett ki II. Vladiszlav fiának, Frigyesnek mellőzése és a királyi méltóság megszüntetése mellett. Szobieszlav fogadta ugyan Gézát, de aztán kiszolgáltatta III. Béla királynak, aki öccsét most még keményebb fogságba tétette, ahol az majdnem 15 évig sínylődött, anyját, Eufrozina királynét Görögországba számkivetette, a párthívek közül a legbűnösebbet, Vathát megvakíttatta, István kalocsai érseket pedig elmozdította állásától. Ezzel a belvillongás végérvényesen el volt nyomva.

Henrik osztrák hercegen Béla király akként állt bosszút öccsének ki nem adatásáért, hogy Szobieszlav cseh herceggel szövetkezve, 1176. nyarán egy jókora magyar és cseh had betört Ausztriába, azt tűzzel-vassal pusztította és nem kímélve sem egyházat, sem lakosságot, számos rabbal és tömérdek zsákmánnyal tért vissza hazájába. Ez a betörés az év vége felé még egyszer megismételtetett.

Szobieszlavnak Géza herceg kiadatásáért és az osztrák területek pusztításáért keményen kellett bűnhödnie, mert a német császár őt ezért letette és helyébe cseh herceggé az elzüllött és bujdosó Frigyest, II. Vladiszlav fiát nevezte ki.

Ellenben Németország és Magyarország között a viszony továbbra is szívélyes maradt, egyrészt, mert a német császár akkoriban Oroszlán Henrik hatalmának megtörésén fáradozott,[3] másrészt mivel a császár második fia eljegyezte III. Béla király leányát, viszont a mindössze 7–8 éves Imre herceg, III. Béla király fia, akit atyja 1182. május 16-án királlyá koronáztatott, eljegyezte a német császár leányát. Ebből ugyan házasság nem lett, mert a menyasszony 1184-ben meghalt.

Mánuel iránt III. Béla azzal mutatta meg háláját, hogy ugyancsak 1176-ban Ombód horvátországi bán és Leusták erdélyi vajda alatt egy magyar hadat bocsátott a görög császár rendelkezésére,[4] aki azt Kisázsiában a törökök elleni harcban használta fel. Mánuel ugyanis látván, hogy a nyugaton nem tud megfelelő eredményeket elérni, kelet felé fordítá figyelmét és mindenekelőtt az ikoniumi török szultánságot akarta meghódítani. Ez a hadjárat azonban szerencsétlenül végződött, mert a Taurus egyik szorosában Myriokephalonnál a törökök meglepték Mánuel hadát és azt teljesen szétverték. Ez alkalommal Mánuel maga is megsebesült, paizsába 30 nyil furódott, de azért mégis keresztülvágta magát. Megszabadulását leginkább két erdélyi magyar vitéznek, Lobinak és Tamásnak köszönhette, akik jelentékeny jutalomban részesültek kiváló maguktartásáért.[5] Ez a kudarc végkép megtörte Mánuel testi és lelki erejét, aki nemsokára 1180 szeptember 24-én bánatában meg is halt.

[1] Arnoldus Lubecens. II. 631. Később kiderült, hogy a királyné vagy tévedett, vagy szándékosan vezette félre párthíveit.

[2] Thuróczy II. c. 69., de az évszám, 1174. téves.

[3] Oroszlán Henrik (1154–1180.) a hasonnevű kevély bajor és szász herceg fia, 1142-ben visszakapta az atyjától elvett Szászhercegséget, majd 1154-ben Barbarossa Frigyestől Bajorországot is, amiért híven támogatta a császárt itáliai hadjárataiban. Túlságos hatalma csakhamar elbizakodottá tette s ezért a szomszédos német fejedelmek szövetséget kötöttek ellene. A császár eleinte az ő pártján állott, de amikor 1176-ban megtagadta a segítséget, aminek a legnagoi vereségen kívül még az is volt a következménye, hogy Frigyesnek 1177-ben meg kellett alázkodnia a pápa előtt, a felbőszült császár 1180-ban kimondta rá a birodalmi átkot és megfosztotta őt mind a két hercegségtől. Barbarossa Frigyes halála után Henrik kibékült VI. Henrikkel, az új császárral, s aztán haláláig nyugton maradt.

[4] Kinnamosz id. m. VII. 3. 299.

[5] Kinnamosz id. m. 175. – IV. Béla okmánya Praynál: Annal. Reg. Hung. I. 167.