Az 1167. évi zimonyi csatával a Magyarország és a görög császárság között évek óta dúló nagy viszálykodás nyugvó pontra jutott. Mánuel már kezdte belátni, hogy Magyarországra vonatkozó terveit megvalósítani nem képes, de viszont a magyarok is Mánuel hasztalan erőlködéseit látván, mindjobban megnyugodhattak az ország további sorsa miatt. Dalmácia újabb elvesztése érzékeny csapás volt ugyan, de semmi esetre sem mondhatjuk azt sorsdöntő eseménynek.

Mánuel legújabb fondorlataival, miután azok nem annyira katonai, mint inkább politikai vonatkozásúak, itt bővebben nem foglalkozhatunk, mindazonáltal jónak látom Mánuel és az akkori viszonyok jellemzésére Marczalinak igen találó sorait idézni:[1] „Az utolsó hatalmas keleti imperátornak egész hadviselése, egész politikája terméketlen, eredménytelen maradt. Mert a bizanci birodalom csak a berendezést, a szívósságot, az igényeket örökölte a rómaiaktól, de nem annak belső erejét, nemzeti összetartását. Igy a Komnenosz család nagy császárjai, Alexios, János és Mánuel úgy tűnnek elő, mint tulajdon birodalmuknak zsoldos vezérei, kik három világrészben harcolnak földért, hatalomért, de csak a maguk nevében, mert a római eszmét fenntartó állam, nemzet, már nem szolgál vállalataiknak alapjául. Diplomáciájuk, hadviselésük, nem volt szegény sikerekben… Hanem a sikerek csak szemkápráztatók voltak és nem maradandók. Ahol igazán életteljes nemzet állotta útját a császárok terveinek, az csakhamar kiheverte a római kardtól ejtett csorbát. Mánuelnek ellenben el kellett buknia, lemondania világtörténeti szerepéről, mihelyt először érte nagy kudarc. Ez a hanyatlás 1169-ben kezdődik, midőn a jeruzsálemi királlyal szövetségben, Aegytus ellen küzdött serege s hajóhada elpusztult. Mióta pedig 1175-ben az ikoniumi szultántól nagy vereséget szenvedett, testben, lélekben már csak árnyéka volt önmagának. Halála után alig egy emberöltővel Konstantinápoly már idegen, latin császárt uralt. A magyar nemzet erejét lekötötte, csökkentette ugyan ez a félszázadon át, csekély szünetekkel folyó harc, de meg nem törhette.… Most is mint Árpád idejében jellemző vonása volt, hogy még ha meg is verték, fogát mutatta az ellenségnek. Veszthetett csatát, területéből is elszakíthattak egy-egy részt, amint hogy Dalmácia és a Szerémség még egy ideig görög kézen maradtak, de amíg az a szellem lelkesíti, függetlenségén, létén nem ejthettek csorbát. Mánuelt terveinek veszélyességére nézve alig lehet hasonlítani III. Henrikhez, bár egyénisége jelentékenyebb volt a nagy német uralkodóénál. És ezért a görög háború nem is foglalkoztatta annyira soha nemzetünket, a keleti ellenség nem keltett annyira tartós gyűlöletet, mint a nyugati. Az egész háború csak véres epizód volt, mely Magyarország fejlődését megakasztotta, de létét meg nem támadta, sőt még más irányba sem terelhette. Mert a magyarság – és ez volt Szent-István óta lefolyt történetének főeredménye – már több volt egy hadseregnél. A harcosok mögött, kik idegen zsoldosokkal és külföldi szövetségesekkel együtt védték a hazát, ott volt már egy nagyszámú nép, mely értük dolgozott, értük imádkozott. Erkölcsi értékét a Mánuel ellen folytatott harcnak az adja meg, hogy Magyarország azt nem csak függetlenségéért folytatja, hanem mint a nyugateurópai közösség tagja, vallásos, politikai rendszerét oltalmazza. III. István uralomrajutása egyúttal nagy diadala a római egyháznak is“.

[1] Szilágyi–Marczali id. m. II. 303.