Szinte csodálatos, hogy Magyarország abból a nehéz helyzetből, amelybe a görög és a német császárság egyidejű ellenséges magatartása folytán belekerült, oly gyorsan és oly könnyen és ami fő, teljesen ép testtel került ki. Legfőbb oka ennek, hogy mind a két császár ép abban az időben másutt is nagyon erősen volt érdekelve és elfoglalva, aztán még az is, hogy Barbarossa Frigyes, aki eleinte nagyon hajlékony és figyelmes volt Mánuellel szemben, utóbb igen büszke és fennhéjázó kezdett lenni. Igy aztán a Mánuel által tervezett és sürgetett közös fellépésük Magyarország ellen is abba maradt. Feltűnő a két császárnak e téren megnyilvánult erélytelensége, pedig ők egyébként tudtak kemények, sőt krudélisak is lenni szándékaik keresztülvitelénél.

Egyáltalában az egész 1156. évi dunamenti felvonulás inkább a tüntetés, mint a komoly hadjárat jellegét viseli magán és Gézának pláne inyére lehetett, hogy a görögökkel létrejött béke és fegyverszünet, majd a Frigyessel kötött megállapodás folytán ő maga és országa oly hosszú ideig nyugton és békében maradhatott. Az, hogy egyelőre István herceg is holtpontra jutott törekvéseivel, még jobban fokozhatta Gézának jó érzését.

Amily sajnos volt Belus megválása a nádorispáni méltóságtól, másrészt meg volt ennek az a jó oldala, hogy az ő személyében Szerbia élére oly férfiu került, aki testestől-lelkestől híve volt Magyarországnak. Csakhogy Mánuel nem sokáig tűrte meg őt ottani állásában s így nemsokára visszajött Magyarországba, ahol egy ízben még szó esik róla, hogy IV. István pártját fogta volna, de lényeges befolyást az ügyek menetére többé itt sem gyakorolt.