Az akkori idők jellemző vonásához tartozik, hogy trónvillongás nélkül úgyszólván egyetlen uralkodó sem végezhette be pályafutását. Ezúttal is mindkét fél oldalán sorompóba lépve találjuk a trónkövetelőket, magyar részen nem is egyet, hanem egyszerre kettőt, még ha Borics előbb halt volna is meg, mert helyébe igényjogosultnak fia, Kálmán, léphetett volna elő, aki szintén a görög seregben szolgált, de még sem volt már alkalmas arra, hogy a görög császár mint igazi trónkövetelővel nyíltan kérkedjen és pompázzon vele.

Hogy Géza király és öccse, István herceg között mi volt a meghasonlás oka, azt fentebb röviden említettük már. A viszályok akkor vették kezdetüket, amikor Géza István fiát már 5–6 éves korában mintegy uralkodótársnak nyilvánította, ami nyilvánvalóan azért történt, hogy már eleve biztosítsa számára a trónt. Géza testvérei közül az idősebbik László, nem sokat törődött a dologgal, őt valami nagyobb ambíció nem hevítette, de annál jobban fájt ez az intézkedés Istvánnak, aki határozottan aspirált a trónra és túlmerészen fogott hozzá a hívek gyüjtéséhez. Ennek folytán Géza gyanakodni kezdett és elsősorban István herceg barátait vonta felelősségre, majd maga a herceg ellen is fordult, aki attól való félelmében, hogy elteszik láb alól, híveivel együtt Mánuel császárhoz menekült.

Gézának Andronikosszal kötött paktuma vajmi gyenge lábon állott és szinte csodálkoznunk kell, hogy a király ily bizonytalan kalandokba belement.

Ezt a háborúját Géza sokkal jobban készítette elő, mint az előző évit, ami abból is kitűnik, hogy teljesen észrevétlenül és meglepőleg sikerült neki a Dunán való átkelés és utána Branicsevonak megrohanása. Hogy ennek dacára a vár őrsége nem adta meg magát, ez annak éberségéről és derék magatartásáról tesz tanuságot.

Amikor Géza tervét elárultnak látta és megtudta, hogy Andronikoszt a császár fogságba vetette, már nem volt kedve a közelébe jutott görög sereggel döntő csatába bocsájtkozni s így inkább megint eredmény nélkül békésen akart elvonulni a harc színhelyéről. Ezt azonban meggátolta Mánuel császár ama intézkedése, hogy serege zömét utána irányította, illetve még inkább a császár alvezéreinek túlbuzgósága. A Czinczilukésznek szóló parancs biztosan úgy hangzott, hogy csak akkor vesse magát rá a bosnyák dandárra, amikor ez Belgrádnál a király seregétől elválva, onnan a Száva déli partján a Drina felé törekszik majd. De Czinczilukész vagy elhamarkodta a dolgot, mert a bosnyákokat még a fősereg közelében támadta meg, úgy hogy az nyomban beleavatkozhatott a harcba, vagy tényleg a császár intencióin túlmenve, István unszolására magát a magyar fősereget támadta meg. Mindkét esetben a csatának Belgrád közelében kellett lejátszódnia, bár annak színhelyére nézve a följegyzések biztos támpontot nem szolgáltatnak.

Hogy Géza helyes intézkedései nyomán a magyar sereg ennél az összeütközésnél igen ügyesen járt el, amellett elsősorban az elért kiválóan szép eredmény tanúskodik. Belgrád magatartására Géza úgylátszik nem nagy súlyt helyezett, miután az a Duna-Száva partján, tehát ellenséges területen feküdvén, állandóan úgy sem lett volna kézben tartható. A megtartás forszirozása pedig igen sok vérbe és áldozatba került volna. E körülmények helyes felismerése vezette már jóval előbb II. Istvánt arra a gondolatra, hogy Belgrád falait lerontva, azok anyagából Zimonyt erősítse meg.[1]

Végeredményben az 1155. évi hadjárat, dacára annak, hogy abban a görög sereg súlyos vereséget szenvedett, a magyarok pedig szép győzelmet arattak, kézzel fogható eredmény és békekötés nélkül ért véget.

[1] Lásd a 73. oldalon.