Idegeneknek testvérek és rokonok harcába beleelegyedni sohasem volt valami kellemes dolog. Hogy különösen a magyarok mennyire nem szívesen mentek idegen érdekből a hadműveletek szempontjából nem nagyon kívánatos orosz földre, azt már tudjuk a Kálmán és II. István alatt történt furcsa esetekből. Hogy a magyar csapatok ezúttal a király és a nádorispán parancsainak szó nélkül eleget tettek, ez azt mutatja, hogy Belus bán vaskeze valóban helyreállította és igen magas fokra emelte a csapatok körében a fegyelmet és az engedelmességet. Hogy aztán a csapatok más úton-módon igyekeztek, még pedig sikerrel a háborúskodás nem épen kellemes kötelezettsége alól kibújni, az megint más lapra tartozik. Miután e tekintetben a lengyelek is egy véleményen voltak velük, nem sok kellett hozzá, hogy Izjaszlavot annak jajveszékelése dacára, még mielőtt valami kézzelfogható eredményt elértek volna, a faképnél hagyják.

A hosszúkezű Györgynek ama törekvését, hogy Halics fejedelmét, Vladimirkot, a maga számára megnyerje, igen ügyes fogásnak kell minősítenünk. Vladimirko ugyanis a leghatásosabban oldalozta a Magyarországból Ladomérba törekvő magyar segélycsapatokat s így azoknak elküldése csak azáltal vált lehetségessé, ha Géza király a főhadműveletek egész tartama alatt Vladimirkónak Halicsban visszamaradt haderejét eredménnyel lekötve tartja, amire az készségesen vállalkozott is. Enélkül a Ladomérba küldött segítő had helyzete, oldalban és hátban Vladimirkó részéről állandóan ellenséges támadásnak kitéve, nagyon bizonytalanná vált volna.

Az 1148. évi dnjeperi epizód, mely alkalommal annyi magyar vitéz vesztette életét az említett folyó jeges vizében, csak még fokozta a magyar csapatoknak már különben is nagyfokú averzióját a különleges viszonyainál fogva felette kellemetlen oroszországi harctérrel szemben.