Az orosz és szerb rokonság, amelytől Géza király és Belus nádorispán oly nagy eredményeket várt és amely Géza uralkodásának első idejében valóban üdvösnek és célszerűnek mutatkozott, utóbb az országot Oroszországgal és a görög császársággal hosszantartó háborúkba keverte anélkül, hogy azokból kézzelfogható eredmény vagy haszon származott volna.

Az örökösen forrongó és zajongó Oroszországban csak nem akartak a hullámok lecsillapodni.

Olgovics Vszevolod kievi nagyfejedelemnek 1146 augusztus elején bekövetkezett halála után a Rurik-ház két idősebb tagjának, Vjacseszlavnak és Dolgorukij (a hosszúkezű) Györgynek, Szuzdal fejedelmének mellőzésével Izjaszlav a volhyniai fejedelem, II. Géza király sógora ült a kievi nagyfejedelmi székbe. György ebbe nem nyugodott bele, hanem 1148-ban haddal indult Szuzdalból Kiev ellen. Izjaszlav, akinek seregében magyarok is voltak, eléje ment, Csernigovnál összeütközött vele, de megveretvén, kénytelen volt visszavonulni, miközben a magyarok közül is sokan beszakadtak a befagyott, de repedező Dnjeperbe és ott vesztek.[1]

A következő évben, 1149-ben György, a hosszúkezű újból támadt és augusztus 23-án legyőzvén Izjaszlavot, Kievet is elfoglalta, mire Izjaszlav Ladomérba volt kénytelen visszavonulni s innen úgy Géza királyt, mint a cseh és lengyel hercegeket sürgős segélynyujtásra hívta fel.

Gézának, mint alább látni fogjuk, ép ekkor Mánuel görög császárral támadt konfliktusa, de azért mégis megigérte sógorának, hogy karácsonyra, mire a Dnjeper menti mocsaras vidék járhatóbbá és hadműveletekre alkalmassá válik, vagy maga jön el, vagy másnak vezetése alatt sereget küld.

György herceg Izjaszlav készülődéseiről értesülvén, Vjacseszlav bátyja által a kúnokat hívta segítségül, maga pedig Vladimirkót, a halicsi fejedelmet bírta rá, hogy hozzá csatlakozzék, illetve, hogy segítségére legyen a magyarokkal szövetségre lépett Izjaszlav ellen. Az erről szóló hírre Géza állítólag azt üzente Izjaszlavnak, hogy az ígért segítséget – az oroszok talán kissé túlozva 10.000 lovasra teszik – máris útnak indította hozzá, mig ő maga egy tekintélyes haddal Vladimirkó ellen indul, hogy azt Halicsban, a Kárpátok északi lejtjei mentén addig féken tartsa, amíg Izjaszlav a maga ellenfeleivel végez. Sőt orosz forrás szerint még azt is hozzátette, hogy ha a sereg, amelyet küldött, nem volna elég, úgy újabbat, erősebbet küld, sőt talán maga is azzal megy.

Izjaszlav a Lucktól délkeletre fekvő Csemerinnél ütötte fel táborát; ideérkeztek a magyar és lengyel segédcsapatok is, utóbbiak Boleszlav és Henrik hercegek parancsnoksága alatt. Alig volt együtt a sereg, amidőn a lengyelek azt a hírt vették, hogy országukat a poroszok fenyegetik; de a magyaroknak se volt nagy kedvük a verekedésre s így megüzenték az ellenség vezéreinek, Györgynek és Vjacseszlavnak, hogy „miután mindnyájan keresztények, testvérek, minek verekedjenek; béküljenek ki az orosz fejedelmek; Izjaszlav tartsa meg Ladomért és egyéb tartományait, arra nézve pedig, hogy kié legyen Kiev, ők maguk határozzanak egymás közt.“

György és Vjacseszlav örömmel fogadták az üzenetet, mindenbe bele is egyeztek az alatt a feltétel alatt, ha a lengyel és magyar csapatok azonnal visszatérnek hazájukba, ami 1150. január havában meg is történt.[2]

Izjaszlav nem szívesen, de kénytelen volt a szövetségesei által ráerőszakolt feltételeket elfogadni s Ladomérba visszatérve, megkezdte a tárgyalásokat, amelyeknél megint csak ő húzta a rövidebbet. A létrejött megállapodás értelmében a kievi nagyfejedelemséget át kellett adni idősebbik nagybátyjának, Vjacseszlavnak, akitől azonban azt a hosszúkezű György csakhamar a maga számára préselte ki, miután bátyját Kievből egyszrűen elűzte.[3]

[1] Strahl, Geschichte Russlands, I. 236. – Besztusev Rjumin, Geschichte Russlends, I. 108.

[2] Roepell, Geschichte Polens, I. 358.

[3] Lásd Ipatioszi évkönyvek (Lyetopisz po Ipackomu szpiszku) az illető évekhez.