Ezek a régi kalandozások korát és a velük karöltve járó vad kegyetlenségek áldatlan emlékét felidéző apróbb határszéli portyázások inkább kárára, mint hasznára voltak az országnak. „Az efféle rablóhadjáratok – mondja Pauler igen találóan többször idézett munkájában[1] – nagyon megfeleltek II. István természetének, mely, amint gyermekből ifjúvá, majd férfiúvá fejlődött, nem szelídült, hanem mind szilajabbá lőn. Fel lehetett benne ismerni valamit abból a lovagiasságból, mely néhai nagybátyjában, Lászlóban volt. Bizonyos szigor és tiszta, józan felfogás, mely László lelkét és Kálmán rideg, számító tetteiben nyilatkozott, teljesen hiányzott belőle. Bizonyos hirtelenkedő szenvedélyesség mutatkozott minden tettében, mely a nehézségeket nemcsak nem igyekezett kerülni, hanem még szaporította. Dacával kihívta maga ellen a dacot, s éppen nem volt alkalmas arra, amit csak László tudott, Kálmán se mindig, hogy kellőképen tudjon bánni a magyarokkal.“

Kiegészítik ezt a jellemrajzot a krónika következő szavai: „István király pedig törvényes nőt nem akart elvenni, hanem ágyasokkal élt, miért is a zászlós urak és előkelők, sajnálván az ország pusztulását és a király magtalanságát, hozának neki nőt, nagynemes úrasszonyt, Róbert Viskárd apulai király (Pauler szerint Róbert capuai herceg) leányát“.[2] De a megfékezhetetlen természetű királyt ez sem tudta szelídebbé, békülékenyebbé tenni. Igy többek között a cseh fejedelemmel továbbra is napirenden maradtak a viszálykodások, amihez azonban más körülmények is hozzájárultak. Vladiszlav 1109-ben idősebb testvérét, II. Borzsivoit, a trónról elűzte, de 1117-ben újra társuralkodónak maga mellé vette, 1120-ban azonban végleg elkergette. A szerencsétlen ember II. Istvánnál keresett és talált is menedéket 1124. február 2-án bekövetkezett haláláig. Épígy szívesen fogadta II. István Vladiszlav fiatalabb testvérének, a Morvaország kormányzásával megbízott Sobeslavnak nejét, Álmos herceg leányát is, amidőn azt Vladiszlav 3 évvel utóbb férjével együtt elkergette. Sobeslav ez alkalommal előbb Német-, majd Lengyelországba menekült. Csak amidőn Vladiszlav halála után 1125-ben Sobeslav került a cseh trónra, vált újból jóra a viszony Magyarország és Csehország, illetve azok uralkodói között.“[3]

Ezek az apró torzsalkodások is inkább gyengítették, mint erősítették Magyarország külföldi helyzetét és presztizsét.

Egyetlen üdvös dolgot művelt II. István ebben az időben, bár utólag az is sok baj kútforrásává lett, az által, hogy a görög császárságból Tatár vezérük alatt menekülésre kényszerített besenyőket az ország különböző, főleg még lakatlan részeiben letelepítette. Ezeket a király annyira megszerette és oly messzemenő kiváltságokkal halmozta el, hogy emiatt sokszor magára vonta a magyar főurak neheztelését.[4]

[1] Pauler id. m. I. 293.

[2] Bécsi Képes Krónika 68.

[3] Cosmas Pragensis az 1123. évhez. – Palacky, Geschichte von Böhmen, I. 382.

[4] Thuróczy II. 63. – Muglen id. m. c. 59.