A Kálmán és Álmos közt dúló viszályok és szenvedélyek újból szomorú adatokat szolgáltatnak az akkori időben különben Európa valamennyi fejedelmi udvarában napirenden levő trónviszályokról, amelyeknek legfőbb oka a teljesen rendezetlen utódlási jogokban rejlik. Magyarországon eddig, ellentétben többek között a német gyakorlattal, ahol elsősorban a fiutód jött a trón betöltésénél tekintetbe, a nemzet nem szívesen vette, hogy gyermekkirálynak kelljen engedelmeskednie s így inkább és sokkal szívesebben a már férfikorban levő hercegek egyikét ültette a trónra. Ez viszont a mindenkori királyok apai érzelmét bántotta, miután ők mindenáron saját gyermekeik számára óhajtották a trónt biztosítani, aminek elérése érdekében rendszerint a legrettenetesebb embertelenségek elkövetésétől, a még életben lévő trónkövetelők megölésétől, vagy legalább is megvakíttatás, a fülekbe való ólomöntés stb. által az uralkodásra való alkalmatlanná tételétől sem riadtak vissza. Ennek aztán nemcsak a királyi család, hanem az egész nemzet vallotta kárát, amelynek fiai két, esetleg több táborra szakadva, az egyenetlenségek túlságos kiéleződése esetén egymást öldösték, gyilkolták a legkegyetlenebb módon. Érdekes, hogy ép a Kálmán és Álmos között támadt konfliktus nyomán jöttek rá az ország nagyjai, hogy tulajdonképpen őrültség, hogy a királyi családban dúló viszályok miatt az egész magyarságnak annyit kelljen szenvednie és az a határozat, amelyet a két ellentábor megbizottai hoztak, amennyire érdekes, ép olyan okos és bölcs is volt, bár az a testvérharcot csak ideiglenesen és rövid időre volt képes elodázni. Hogy az ajánlott párviadalra való kiállás eszméjét a testvérek egyike sem tette magáévá, ez minden esetre csorbát ejtett mindkettőjük lovagias presztizsén, mert hiszen abban az időben király, királyi herceg ép úgy kötelességének tartotta, mint akármelyik nemes és vitéz férfi, hogy ellenfelével, ha alkalom kínálkozott rá, személyesen álljon ki a porondra. Ez az eljárás minden esetre szebb és férfiasabb is volt, mint az a törekvés, hogy az ellenfél alattomos módon, álnok gaztettek révén tétessék a további küzdelemre és az uralkodásra alkalmatlanná.

Az ezúttal egymással torzsalkodó két testvér közül feltétlenül Kálmán a szimpatikusabb, aki ismételten párját ritkító nagylelküséggel bocsátott meg testvérének, aki még azt a hazaárulás számbamenő hibát is elkövette, nem is egyszer, hanem ismételten, hogy céljainak elérése érdekében megint idegen uralkodókat és azok seregeit zúditotta az ország nyakába. Különösen a német császártól, Magyarország esküdt ellenségtől, aki ugyis állandóan azt forgatta agyában, hogyan lehetne Magyarországot leigázni és önállóságától megfosztani, feltétlenül távol kellett volna magát Álmosnak tartania. Hogy V. Henrik a nagy garral előkészített és megindított hadműveletek dacára ép oly kevéssé boldogult a sarkára állt Kálmánnal és vitézeivel szemben, az újabb bizonyíték a magyar nemzet szívóssága és életrevalósága mellett és mindenesetre érdekes, hogy, amint a közölt idézetekből kivehető, a német írók sem csinálnak titkot belőle, hogy V. Henriknek a magyarság leigázását célzó erőlködései ép oly csúfos kudarcot vallottak, mint elődeinek hasonló törekvései.

Henrikkel szemben Kálmán a már sokszor bevált recept szerint járt el: beengedte az országnak egy természetes akadályokkal jól körülhatárolt részébe, amelyet még gondosan körül is bástyázott mesterséges erődítésekkel és élő erőkkel egyaránt; hagyta Henriket, hadd harapjon bele, hadd verjen gyökeret Pozsony előtt, amelynek váráról és őrségéről feltételezhette, hogy dacolni képes minden ellenséges erőlködéssel szemben. És nem is csalatkozott sem a várban, sem annak derék védőrségében. Hogy erejének fennmaradó részét a király két önálló csoportban, a Dunától délre és a Vág mögött állította készenlétbe, az is teljesen megfelel az akkori hadászati helyzetnek. A saját vezérlete alatt álló, Pozsonytól s a Dunától délre felvonult főcsoport a pozsonyi mellett egyúttal ha kellett, a mosonyi kapu védelmére is szolgált, míg a vágmenti csoport leginkább arra volt hivatva, hogy az esetleg a Vágon túl is terjeszkedni akaró Szvatoplukkal szemben vegye fel a küzdelmet, de erre már nem került a sor. Mindenesetre Kálmán is örült, hogy oly olcsó pénzen szabadult meg Henriktől és nem sok vizet zavart seregétől, amelyet bántatlanul engedett visszatérni hazájába.