Mint az eddigiekből láttuk, Kálmánnak mindjárt uralkodása kezdetétől jó sok gondja és kellemetlensége akadt a horvátokkal, dalmátokkal, oroszokkal és az országon átvonuló keresztesekkel. Annál kellemetlenebb volt ez, mert közbe-közbe Kálmánnak Álmos öccsével is folyton újabb, hovatovább a kiállhatatlanságig fokozódó kellemetlenségei támadtak. Az első nagyobb nyilt összekoccanás a két testvér között akkor keletkezett, amidőn Kálmán Álmost a horvát hercegség alól felmentette. Erről a krónika a következőképen emlékszik meg:[1] „Miután a király hazament és Álmos herceg is elment hercegségébe, némely gonoszok ördögi rosszakarattal elkezdték őket egymás ellen vádolni. Azt mondták a hercegnek: uram, a király cselt sző ellened, el akar fogatni. A királynak pedig azt mondták: a herceg ellened tör, tudd meg, ha nem leszel óvatos, minden bizonnyal halálfia vagy. Ezt hallván – miután mindketten fiatalok és hevesek voltak – sereget gyüjtöttek. A király megindulván seregével a herceg ellen, Várkony közelébe jutott; szembe vele jött a herceg s ugyancsak Várkony közelében szállott meg. Közöttük a Tisza folyt. A hű magyarok pedig fegyverszünetet követeltek tőlük, hogy az alatt a béke felől tanácskozzanak s eközben így szólának: Minek is verekedjünk mi? Ők megtámadnak bennünket s mi meghalunk, ők pedig ha menekülhetnek, elszaladnak. Ép így harcoltak a minap apáink és testvéreink az ő apáikkal és testvéreikkel és így pusztultak el. Nem is látjuk okát a csatának, de ha nekik tetszik a harc, vívjanak ők ketten és aki erősebb leend, azt elismerjük urunknak. Ebben meg is állapodtak s aztán a főnemesek visszatértek a táborba. Itt Grák megmondta a királynak, Ilia pedig a hercegnek, hogy mit határoztak s így a testvéreknek kénytelen-kelletlen meg kellett békülniök.“

Ezután Álmos egyideig nyugodtan maradt tiszántúli hercegségében, csak miután 1104-ben nőül vette Predszlavát, a kievi nagyfejedelemnek, Szvjatopolknak leányát, kezdett újból alkalmatlankodni. Elment régi szövetségeséhez, IV. Henrik német császárhoz. De oda rosszkor jött, mert ép akkor, 1105. nyarán lázadt fel az öreg császár ellen második fia Henrik is, aki atyját fogságba ejtvén, lemondatta a trónról s így az öreg császár csakhamar, 1106. augusztus 7-én meg is halt. Álmos ilyenformán innen segítséget nem remélhetvén, még ugyanabban az évben visszatért Magyarországba. Kálmán visszafogadta, de nem helyezte többé vissza hercegségébe, hanem az ország különböző helyein, a Vág és a Tisza mellett, Erdélyben és a Dunán túl fekvő birtokokkal kárpótolta. Ez Álmosnak sehogysem tetszett és még ugyanebben az évben Lengyelországba sógorához, III.Boleszláv herceghez szökött. Ez pártfogásába is vette Álmost és Kálmánt rá akarta bírni, hogy az ügy megbeszélése végett vele találkozzék, de Kálmán cseltől félve, nem ment el a találkozóra.[2] De azért a diplomáciai érintkezés nem szakadt meg, dacára annak, hogy Álmos időközben egy lengyel és magyar had élén Magyarországba tört és Abaújvárt elfoglalta. Közben Kálmán mégis találkozott Boleszlávval és ennek a találkozásnak az lett az eredménye, hogy a két uralkodó nemcsak megértette egymást, hanem benső barátságot is kötött. Boleszlávnak ugyanis ép oly sok baja, vesződsége és kellemetlensége volt saját testvérével, Zbignievvel, mint Kálmánnak Álmossal s így a kölcsönös bajok megismerése mindkét uralkodóban csakhamar részvétet ébresztett a másiknak hasonló baja iránt.

Visszaérkezve, Kálmán nyomban Abaújvár előtt termett és ostrom alá fogta a benne lévő Álmost, aki időközben bizonyára megtudta, hogy Boleszlavtól, aki egészen Kálmán pártjára állt, már nem igen remélhet segítséget. „Másnapra mondja a krónika[3] – már ki volt tűzve a roham. Ekkor a herceg hirtelen lóra kapva, kivágtatott a vár kapuján és egymaga a király tábora felé tartott. És midőn a király sátra elé ért, gyorsan leugrott lováról és bátyja lábai elé borulva, mindenki előtt hangosan bűnösnek vallotta magát.“ És a király nemcsak neki, hanem a várban vele volt többi magyaroknak is megbocsátott s Álmos ismét nagykiterjedésű földek birtokosa lett.

De a szerencsétlen ember most sem maradt nyugton. 1108-ban titokban kiment Passauba, hogy ismét segélyt kérjen a németektől bátyja ellen. A német trónuson akkor már a nagy ambíciójú és nagy terveket szövő 26 éves V. Henrik ült, aki már sokkal szívesebben állott szóba Álmossal, mint atyja. Ennek oka abban rejlett, hogy a harcvágyó fiatal császár, akinek, látszólagos egyetértésben a pápával, gyorsan sikerült birodalmában hatalmát megszilárdítani, szinte kapott az alkalmon, hogy uralmát nagyatyjához, III. Henrikhez hasonlóan Magyarországra is kiterjeszthesse. Azonkívül úgy vélte, hogy amiatt is adósa Kálmánnak, hogy mivel ez oly csúfondárosan bánt el az országán átvonulni akaró német keresztesekkel s végül az sem volt a császár ínyére, hogy Kálmán Dalmáciában oly területeket is hódított meg, amelyekre a német birodalom tartott igényt.[4]

V. Henrik számos sereggel, melyben a birodalom nagyjai mind képviselve voltak, 1108. szeptember 6-án Tulln alá érkezett s nyomban átlépte a határt.[5] Pozsonyig nem is állotta senki és semmi útját, de itt Kálmán erős ellenállást fejtett ki. Ő maga is a sereg zömével a Duna jobb partján állott, míg a vár és a város védelmét egyik alparancsnoka vezette. Egy másik seregcsoport a Vág balpartján állott, a Morva, Duna és a Vág közti terület pedig kiürittetett, hogy ott az ellenség se élelmet, se takarmányt ne találhasson.

A német sereg hiába fogta Pozsonyt ostrom alá, eredményt nem tudott elérni. Az sem változtatott a dolgon, hogy időközben Szvatopluk (1107–1109) cseh-morva herceg, akit Henrik segített nem rég Borzsivoi[6] ellen a hercegi székbe s akinek azonkívül a Magyarországba való betörés ellenértéke fejében jó nagy pénzösszeget is helyezett kilátásba s aki előnyomulás közben Trencséntől kezdve az egész Vág vidékét dúlta és fosztogatta, időközben szintén tekintélyes haddal csatlakozott Pozsony alatt a német hadsereghez.[7]

Október közepén a csehek kénytelenek voltak hazájukba visszatérni, mert Kálmán szövetségese, III. Boleszlav lengyel herceg Borzsivoinak, a cseh herceg öccsének mint trónkövetelőnek társaságában betört Csehországba. Erre a német sereg harcikedve még jobban alászállt és Henrik békealkudozásokra fogta a dolgot, amelyek azonban vajmi kevés eredménnyel kecsegtettek. És miután az időjárás is már nagyon ősziesre hajlott és a csapatok nagyon kezdtek nyugtalankodni, a császár még a formális békekötés létrejötte előtt kénytelen volt a visszavonulást elrendelni.[8] Eszerint a német beavatkozás ezúttal is teljesen ereménytelen maradt.[9]

Álmosnak Kálmán újból megbocsájtott s a herceg még ugyanabban az évben, amidőn megint csapatonként, de nagyobb baj és kellemetlenkedés nélkül vonultak át újabb keresztes hadak országunkon, nem mint vezető, hanem mint egyszerű zarándok hozzácsatlakozott az egyik csoporthoz. Néhány hónap mulva Jeruzsálemből visszatérve, egyideig nyugodtan vadászgatott és idejének lagnagyobb részét Dömösön töltötte.

[1] Bécsi Képes Krónika 65. – Pauler (id. m. I. 263. és 386. jegyzet) ezt az összekoccanást az 1098. évre teszi, de ez nem valószínű, mert hiszen Álmos akkor is még jó sokáig Horvátország hercege volt; ő pedig a Tiszántúlról közeledett hadával Várkony felé, a Tiszántúl pedig őt csak később, Horvátország éléről történt elmozdítása után kezdte uralni. A várkonyi incidens tehát valamikor 1103. táján történhetett.

[2] Gallus, Chronicae Polonorum II. 29.

[3] Bécsi Képes Krónika 65.

[4] Ekkehard id. m. VI. 242. – Giesebrecht id. m. III. 765.

[5] Giesebrecht id. m. I. 765.: „Gewaltige Zurüstungen waren gemacht; fast das ganze streitbare Baiern rückte aus und mit ihm Fürsten und Ritter aus allen Theilen des Reichs“.

[6] Lásd a 40. oldalon.

[7] Palaczky, Geschichte von Böhmen, I. 357.

[8] Giesebrecht id. m. kII. 765.: „Nur zu schnell schwanden da (t. i. Pozsony előtt) die stolzen Hoffnungen, mit denen man den Kriegszug begonnen hatte. An den Mauern Pressburgs wurde abermals, wie im Jahre 1052, die deutsche Tapferkeit zu Schanden… Heinrich sah das Glück wanken und musste um so eber an den Rückzug denken, als die üble Jahreszeit eintrat und das Heer murrend nach der Heimath verlangte. Um den 1. November zog er von Pressburg ab, ohne dass, wie es scheint, ein Friede geschlossen wurde“.

[9] Thuróczy II. 62. – Fessler–Klein id. m. I. 209.: „Der Kaiser war mit einigen Geschenken und mit der Zusicherung freien Rückzugs zufrieden“. – Annalista Saxo az 1108. évhez. – Otto Frisingens., Historiar. VII. 13.