Horvátországban már László utolsó idejében a régi horvát nemzeti dinasztia egy sarja, Péter, alighanem a pápa vagy légalább is annak hívei által támogatva, mint trónkövetelő lépett fel és László halálának hírére magát horvát királynak kikiáltatván, udvarát a régi királyok egyik palotájában, Knin-ben rendezte be.[1]

A gyenge Álmos herceg nem tudván gátat vetni Péter folytonos terjeszkedéseinek, Kálmán bátyjához folyamodott segítségért, aki nem is késett hadait Horvátországba levezetni. Péter eléje ment a közeledő magyar hadseregnek s a két ellenfél a mai Kis Kapela és Pljesevica planina (Gozd hegység) alkotta szoros bejáratánál, valahol a mostani Petrovoselo tájékán ütközött össze. E csatában, mely állítólag igen heves és véres volt, Kálmán maradt a győztes; Péter maga elesett, hívei elszéledtek és Horvátország újra teljes egészében meghódolt a magyar koronának. Kézai szerint Péter horvát királyról nevezték el a magyarok az ottani hegységet, vagyis a Pljesevica planinát és talán a Kis Kapelát is, Patur Gozdiának.[2]

Ilyenformán Horvátországnak az a része, amelyet már Szent László Magyarországhoz csatolt, ismét magyar fenhatóság alá került, de a László által kitűzött feladatnak ama részét, amely a dalmát tengerpartnak meghódítását célozta, Álmos herceg nemcsak hogy valóra nem váltotta, hanem mint fentebb láttuk, még László szerzeményét is kockára tette.

A dalmát tengerpart Zvoinimir birodalmának összeomlása után[3] ismét a görög császárság védelme alá állott, viszont Komnenosz Alexios császár hálából, hogy őt Velence városa a normannok elleni háborújában segítette, a velencei doget nevezte ki Dalmácia és Horvátország hercegévé, a fensőséget azonban e két tartomány felett saját magának tartván fenn. Ennek a furcsa jogviszonynak az lett a következménye, hogy Dalmáciának névleges uralkodója a görög császár volt, a dalmát hercegi címet a velencei doge viselte, mi mellett a dalmát városok és azok révén egész Dalmácia tulajdonképen úgyszólván teljesen szabad és független volt. Amidőn Kálmán király a petrovoseloi csata után ismét Horvátország feltétlen ura lett, Vitale Mihály, az akkori velencei doge követei útján üdvözölvén a magyar királyt, egyszersmind szövetségre hívta fel a normannok ellen, akik Apuliából kalózhajókon gyakran rácsaptak a gazdag dalmát városokra, sőt azok néhányában meg is telepedvén, közel volt a veszély, hogy lassanként egész Dalmáciát meg fogják hódítani. Kálmán elfogadta az ajánlatot s a megkötött szerződés értelmében egy jókora magyar had még 1905. őszén velencei hajókon Apuliába evezett, hogy a normannokat ott leverve, a Dalmáciában levőket is visszatérésre bírja. Úgy is történt. Brindisi és Monopoli városok bevétele után a normannok többé nem fejtettek ki ellenállást, mire a magyar had régi szokás szerint az egész tartományt zsákmányolva bebarangolta. Három hónapig tartott ez a portyázás, amidőn a magyar had zöme Kálmán király parancsára ismét hajóra szállt, hogy hazájába visszatérjen. Csak gyenge csapatok maradtak vissza a velenceiek segítségére, akik az említett két várost továbbra is megszállva tartották.[4]

Kálmánnak is vissza kellett sietnie országába, amely ismét fontos események színhelyévé vált.

[1] Kézai 118.

[2] Thuróczy II. c. 62. – Kerchelich, Not. Praelim. 135. – Lucius, Lib. III. c. 3.

[3] Lásd a 9. oldalon.

[4] Laurentius de Monacis Lib. V. 93., – Dandulus, Muratorinál XII. 259.