Lengyelországban II. Boleszlav (1058–1080.) uralkodásának végén nagy zavarok támadtak. A vad, erőszakos fejedelem a németek, olaszok és pomeránok ellen kivívott diadalai után korlátlan uralomra törekedett országában, ami ellentétbe hozta őt Szaniszló krakkói püspökkel, aki Boleszlávot kiátkozta. A dühös király erre megparancsolta szolgáinak, hogy fogják el és végezzenek a püspökkel, de azok vonakodtak ezt a parancsot teljesíteni. Erre Boleszlav maga berohant a templomba, rávetette magát az ép miséző püspökre és kardjával fejét kettéhasította. E rémtett után Boleszlavnak már nem volt maradása országában, fogta tehát magát és unokatestvéréhez, László királyhoz Magyarországba menekült, ahol a mindig készséges segítőtárs és szövetséges rokon király, akinek országában László ifjúkorát töltötte, a legszívélyesebb fogadtatásban részesült. A bukott királynak 1084-ben bekövetkezett halála után László annak 12 éves szép fiát, Meskót nagy gonddal és atyai szeretettel nevelte és apja trónjára is felsegítette, de útközben hazafelé ellenfelei megmérgezték. Igy tehát II. Boleszlav utóda Vladiszlav Hermann herceg, Lászlónak ugyancsak unokatestvére lett, aki 1088-ban Salamon király özvegyét, a még mindig szép Juditot, vette nőül.

Vladiszlav (1080–1102.) egészen nejének és Sieciech nádorispánjának a befolyása alatt állott, akinek kapzsisága annyira felbőszítette a lengyel népet, hogy az Vladiszlav és Sieciech ellen fellázadt. Vladiszlav szorultságában László magyar királyt és a cseh II. Bretiszlávot (1093–1100.) hívta segítségül. László el is ment, de amidőn látta, hogy a lengyel nép nem annyira Vladiszlav, mint inkább Sieciech gonoszságai ellen lázadt fel, – „nem akarván a gonoszság szolgálatában és az igazság ellen harcolni“, inkább Vladiszlav ellen fordult, akit Krakkóban ostrom alá fogva kényszerített a fölkelőkkel való kiegyezésre. Eközben Sieciech Vladiszlav kis fiával, Boleszlóval, 1094-ben Csehországba menekült, „mert különben László elfogta és Magyarországba vitte volna.“

Krakkó ostromát a krónika a következő mesés részlettel színezte ki:[1] „László azután Lengyelországba tört be, a lengyelek meg is ütköztek vele, de Isten segítségével a magyaroké lett a győzelem. Azután a magyarok 3 hónapon át ostromolták Krakkó várát, miközben az ostromlottak és a várvívók egyaránt szükséget kezdtek szenvedni. Ebből kifolyólag a király és a parancsnokok meghagyták a magyar vitézeknek, hogy mindegyik hozzon az éjnek csendjében egy-egy csizmaszárnyi földet, ami meg is történt. Igy aztán a vár előtt nagy halmot emeltek a magukkal hozott földből, amelyet körül liszttel hintettek be. Az ostromlottak látván, hogy az ostromlók bőviben vannak az eleségnek s így még soká ott maradhatnak a város előtt, átadták a várost és a király feltételei szerint elfogadták a békét.“

[1] Bécsi Képes Krónika 63.