A külügyek mellett természetesen a belső állapotok rendezése is egyik legfőbb gondját okozta Lászlónak. E tekintetben első helyen állott a Salamonnal való megállapodás. László még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy Salamon helyeztessék vissza királyi jogaiba, de az ország főnemesei és a papság határozottan tiltakoztak ez ellen s így jött létre az a megállapodás, hogy Salamon a királyi udvarban méltóságának megfelelő ellátásban és tiszteletben részesül, de királyi jogokat gyakorolnia nem szabad.

A nyughatatlan természetű ember azonban nem sokáig állta a megkötött egyezséget, mert alig egy év letelte után kiderült róla, hogy László jószívűségét azzal hálálta meg, hogy összeesküvést szőtt annak élete ellen. Ennek az lett a következménye, hogy László 1082-ben őrizet alá helyezte unokatestvérét s e célból Visegrádon a róla elnevezett Salamon toronyban, mások szerint Nyitrán internáltatta.[1]

Közben 1083-ban VII. Gergely pápa Istvánt és Imre fiát a szentek sorába avatta és László a szentek hamvainak felvételét augusztus 20-án nagy ünnepség keretében készült megülni s e napra Salamont is szabadon bocsájtotta. A következő évben a szerencsétlen ex-király Regensburgban meglátogatta nejét, Juditot, mely alkalommal talán újból arra is keresett alkalmat, hogy IV.Henriket rábírja országának visszaszerzésére, de mindkettőben csalódott. A büszke nőnek nem kellett a bukott király, Henriknek pedig magának is elég baja volt, semhogy sógora érdekében újabb és hiábavaló kalandokba fogjon. Igy tehát a nyugtalan, önmagával és övéivel meghasonlott férfi Moldvába bújdosott a kúnokhoz[2] s azok vezérének, Kutesknek ígéretet tőn, hogy leányát nőül veszi, neki pedig Erdélyt adja díjul, ha őt királyságába visszasegíti.

Kutesk be is rontott a Borgói, mások szerint a Vereczkei szoroson át az ország északkeleti részébe, Ung és Borsova várak vidékére. A betörés hírére László azonnal eléjük ment és őket némelyek szerint Munkács, mások szerint Kisvárda táján csatára kényszerítvén, az egész kún sereget szétverte, a foglyokat és zsákmányt pedig elszedte tőlük. „Ellenben Salamon és Kutesk elmenekültek, mint ahogy a kacsák kitépett tollakkal elmenekülnek a sólyom elől.“[3]

Salamon ezek után a Macedonia szélein tanyázó besenyőkhöz ment. Ezek fejedelme, Czelgu vagy Cselgu ép ez időtájt készült egy nagyobb rablóhadjáratra a görög birodalom ellen s így Salamon is hozzácsatlakozott a magával hozott kúnokkal. A vállalat balul ütött ki s abban Czelgu állítólag Salamonnal együtt elesett.[4] Más verzió szerint Salamon ez utolsó balul végződött kísérlet után az Istriai félszigetre, Póla vidékére ment, ahol a világtól teljesen félrevonulva mint remete fejezte be áldatlan életét.[5]

[1] Muglen, Chron. XLV. és Kovachich, Sammlung I. 70. Nyitrát, a többi krónika Visegrádot említ.

[2] A Fekete tenger északi partjain a népvándorlás utolsó hullámai gyanánt még most is egyik nép a másikat kergette. Legújabban a besenyők nyomában a kúnok bukkantak fel, akik elől amazok az Alduna mellé szorultak. Ettől az újonnan megjelent vad, barbár néptől az idők folyamán a szomszédoknak, az oroszoknak, a magyaroknak, a görögöknek igen sokat kellett szenvedniök. Pauler többször idézett művében (I. 204.) következőleg jellemzi az új jövevényeket: „Az újonnan megjelent nép a kún volt, az oroszok nyelvén palóc, mely szomszédjainak, az orosznak, byzantinusnak csakhamar oly félelmes és alkalmatlan szomszédjává lett, mint amilyenek voltak a besenyők. Akik ismerték és szenvedtek tőle, Istentől és minden tisztességtől elrugaszkodott fajnak festék, melynél erény volt a vérengzés, megengedett dolog a vérfertőztetés mostoha anyával, testvérrel, eledel volt minden tisztátalan állat, s egyforma volt a férfi és nő ruházata.

„Sokban úgy emlékeztek róluk, mint hajdan a magyarokról. Nagy is volt a hasonlatosság a két nép között. Nyelvük ugyan különbözött egymástól; a kún török faj volt mint a besenyő és azzal egy, vagy majdnem egy nyelvet beszélt; de szintoly nyilas, bátor lovas volt, mint a X. század magyarja. A madarat röptében lelőtte; a legszélesebb folyót tömlőn, lélekvesztőn átúszta. Mint a villám jött és eltűnt; egy nap egy éjjel megtett oly utat, amelyre más lovasnak hét-nyolc nap kellett. Haját lenyírta; nemekben, ágakban élt közös fejedelem nélkül, sátorban lakott, nomád volt, pusztította, rabolta tehát földmívelő szomszédait“.

[3] Thuróczy II. 56., Bertholdus Constanciensis az 1087. évhez. –Anna Commena. – Muglen c. 45.

[4] Annalista Saxo és Bertholdus Const. az 1087. évhez.

[5] Kézai II. c. 4. – Thuróczy II. c. 56. – Katona, Hist. Reg. II. 505.