Ha párhuzamot vonunk Henrik eddigi és az 1052-iki hadjárat között, első tekintetre szemünkbe ötlik az a nagy külömbség, amely a korábbi és a legújabb hadjárat terve és hadműveleti célja között fennáll. Előbb a német birodalom hatalmas serege több oszlopban törtet Magyarország területére, hogy annak dunántúli részét az ország fővárosával együtt s a Dunától északra fekvő részéből legalább a Garamig terjedő vidéket meghódítsa, hatalma alá hajtsa; most már a sereg szerényebb keretek között és szerényebb létszámviszonyok mellett már csak egy oszlopban nyomul előre, nem is egetverő, hanem azzal a szerény célzattal, hogy az ellenség egyik határerődjét birtokába ejtse. És ki hitte volna, ki merte volna előre szemébe mondani ennek a hatalmas, világuralomról álmodozó s nálánál egész Európában, sőt talán az egész világon hatalmasabb uralkodót nem ismerő, minden egyéb vállalatában a sors kegye által dédelgetett imperátornak, hogy még ez a valóban szegényes és szerény szándéka és kívánsága sem fog teljesedésbe menni?!

Alapjában véve Henriknek azt az elhatározását, hogy az eddigi tapasztalatokon okulva a Dunántúlnak mocsaras, vizenyős területére többé lépni nem akart és hogy az eddigi megosztott erővel való operálás helyett immár együtt tartott erővel és határozottan precizirozott szándékkal lépett át az ellenséges határon, egyelőre más célt nem tűzve maga elé, mint hogy Pozsonyt elfoglalja, elvileg és nagyban véve helyeselnünk kell. Ha ezt az első célját sikerült volna elérnie, még mindig módjában állott mindaddig mindig újabb és újabb célokat kitüznie, amíg végleges szándékát el nem érte. Szó sincs róla, elvileg ez mind helyes volt, da a nagyképű előzmények után ez a szerény, majdnem mondhatni félénk tapogatódzás és kísérletezés bélyegét magán viselő, csak alárendelt célokat maga elé tüző hadműveleti terv nem hagyott többé kétséget a fölött, hogy a hatalmas császárnak már nagyon összezsugorodhatott konok következetességgel táplált és minden nagyobbra növesztett abbeli reménye, hogy Endrét és országát rövidesen meghódolásra kényszerítheti.

Ahhoz nem fér kétség, hogy Pozsony a német császár által szándékolt hadműveletek szempontjából, amelynek végcélja legalább is a Garamig terjedő vidék és Esztergom elfoglalása lehetett, kíválóan fontos szerepet játszott, miután az a Duna és a tőle kétoldalt fekvő hegyvidék által képezett szorosnak kulcspontjául volt tekinthető, amelyet feltétlenül tanácsos volt kézrekeríteni, mielőtt a sereg tovább folytatta útját a Garam felé. Pozsonyt már fekvése predesztinálta arra, hogy az e vidéken hadakozó népek hadműveleteiben kíválóan fontos szerepet játsszon. Ezért a pozsonyi vár eredetét még a régi szláv időre viszi vissza, amidőn Szvatopluk birodalmának egyik határvára lehetett a frankok felé. Nagyon természetes, hogy a magyarok már a honfoglalás idején szintén felismerték Pozsony fontosságát, miért is a többi határszéli erődítések keretében ezt a helyet is kellőleg kiépítették. Most, hogy a német császár hadának legalább egy része mindig errefelé vette irányát, Pozsony fontossága még jobban előtérbe került és Endre és Béla nem is mulasztották el, hogy azt Welf és Bretiszláv hercegek 1051. évi visszavonulása után még jobban kiépítsék. Adatok hiányában nem tudjuk megállapítani, hogy ez az újabb kiépítés csak magára a városra, vagy azzal együtt az a fölött emelkedő várhegyre is kiterjedt-e? Azt sem kell gondolnunk, hogy az Endre és Béla által foganatosított erődítési munkálatok Pozsonyt modernebb értelemben vett várrá avatták volna, mert hiszen köztudomású, hogy a XI. századbeli erődített városok még nem voltak kőfallal körülvéve; a szilárdabb anyagból készült kőbástyák és lőréses tornyok csak később a XII. század végétől kezdve jöttek divatba. Az Endre korabeli városok s így Pozsony erődítése is – amint azt fentebb Hainburg megerődítésének megbeszélésénél is alkalmunk volt felemlíteni – egy a város és esetleg a várhegy körül kiemelt mély és széles árokból állott, amelyen belül az árokásás alkalmával nyert földből és kőből jó magas mellvédet, vagyis körfalat építettek, amelyet a szétomlás ellen kívül-belül cölöpsorral láttak el. A mellvéden az ellenség megfigyelhetése végett hellyel-közzel fatornyokat emeltek. Az erősségbe kívülről hidak és kapuk vezettek. Az erősségen belül az épületek fából és földből épültek.[1]

De mint minden időben, most is nem ezek a mesterséges erődítések képezték a várnak lelkét, éltető erejét, hanem az annak megvédésére hivatott védőrség. S hogy a pozsonyi őrsereg ideálisan fogta fel és teljesítette mindvégig feladatát, az az események fenti leírásából kétségtelenül kitünik. A végsőkig való kitartás, leleményesség – lásd kivált Zothmund és társainak bravuros vállalkozását – és főkép a tiszta védelemnek gyakori ellentámadásokkal való élénkítése voltak azok a jelenségek, amelyek a pozsonyi várnak 1052. évi védelmét olyannyira érdekessé, tanulságossá és eredményessé tették. Ezúttal a magyar katonák megmutatták s a legfényesebben bebizonyították, hogy ügyes vezetés mellett nemcsak lóháton, hanem gyalog, a testet-lelket éjjel-nappal fárasztó várharcban is kitünően megállják a helyüket. Mily óriási a különbség Kapuvár és Pozsony védőrségének Henrik hadaival szemben megnyilvánult magatartása között!

Hogy az élelmiszerekben beállott hiány volt ebben a hadjáratban is a német háborúskodás befejezésének egyik legfontosabb tényezője, azon valóban kissé csodálkoznunk kell, mert hiszen a Dunán a német császár annyi élelmet és egyéb szükségletet szállíthatott volna seregéhez, amennyi csak kellett, de úgylátszik, hogy már abban az időben is a háborúhoz pénz, pénz és megint csak pénz kellett, még pedig oly hihetetlen mennyiségben, hogy azt a gazdag német kincstár sem győzte ontani.

Bármennyire érdekesek is azok az indító okok és mellékkörülmények, amelyek Leo pápa békeközvetítő szerepével kapcsolatban állanak, azokkal mint kevésbé katonai vonatkozásu dolgokkal ehelyütt nem foglalkozhatunk részletesebben.

Békekötés híjján látszólag ez a hadjárat is eredménytelenül végződött, de csak látszólag, mert a háború negatív kimenetele csak a németekre nézve jelentett eredménytelenséget, sőt még ennél is többet: már eddig is alaposan megtépázott presztizsük teljes leromlását; ellenben a magyarok sokat, végtelen sokat nyertek általa, mert a Péter által az országra zúdított hűbéri viszony formális békekötés nélkül is megszüntnek volt tekinthető.

Különösnek tünik fel, hogy a Pozsony alatt tanyázó magyar fősereg most is nyugodtan türte a németek elvonulását; úgylátszik nem akarta a csak alvónak látszó, de végső elkeseredésében esetleg mindenre képes oroszlánt nyugalmában illetve csendes elvonulásában megzavarni.

[1] Czobor B., Magyarország középkori várai. Századok 1877.