Imre, István még életben volt egyetlen fia, 1031-ben elhalálozván, az utód kérdése a beteges uralkodónak igen nagy gondot okozott.

Istvánnak nem lévén élő fitestvére, Géza atyja két öccsének, Mihálynak és Szár-Lászlónak még életben lévő fiai lettek volna a trón várományosai. Azonban a krónika szavai szerint: „Nagy volt az ő (t. i. Istvánnak) fájdalma és szomorúsága, mivel hogy az ő véréből senkisem volt méltó, hogy a királyi koronával felmagasztaltassék, és aki halála után ezt az új népet a katholikus hitben meg bírná tartani.[1] Mihálynak fiát, Vazult (Vázsuly?) pogány hajlamai, kicsapongásai, „fiatalos bujasága és ostobasága“ miatt a király eltávolította az udvartól és Nyitra várában őrizet alatt tartotta.[2] Szár-Lászlónak három fia volt: Endre, Béla és Levente, de ezek nem törvényes ágból származtak, ami tág teret nyitott az udvari cselszövéseknek. Azoknak hatása alatt s főkép Gizella királyné befolyására határozta el István, hogy az udvarnál tartózkodó Urseolo Pétert, nőtestvérének és a Velencéből elűzött Ottó dogenak fiát.[3] vagyis unokaöccsét , előbb fővezérré nevezi ki[4] s később esetleg trónörökössé is nyilvánítja. De az udvari ármányok és cselszövések csak nem akartak megszűnni, melyek végre az amúgy is gyengélkedő királyt ágyba döntötték. Lázas állapotában lelkiismereti furdalásoktól gyötörve, elhatározta István, hogy udvarának minden ellenzése dacára Vazult jelöli ki utódjául, akit e célból gyorskövet útján maga elé rendelt. Ezt hallván, a királyné és a pártjához tartozó idegen urak rettenetes dologra határozták el magukat. Hogy Vazul királyságát lehetetlenné tegyék, Sebus (Sebő) személyében királyi parancssal ők is menesztettek követet Nyitrára, de úgy, hogy az a király emberét megelőzze és ez a megátalkodott gonosztevő a kapott parancs szerint Vazul szemeit tűzes vassal kitolatta, füleibe forró ólmot öntetett, s aztán gyorsan Csehországba menekült. István király az eléje vezetett szerencsétlen Vazul láttára könnyekre fakadt, de betegsége megakadályozta, hogy az elkövetett gaztettet megtorolja; s nehogy ennek az istentelen ármánynak még folytatása is legyen, magához hivatta nagybátyjának, Szár-Lászlónak fiait, Endrét, Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, meneküljenek el mielőbb az országból s így azok is Csehországba kerültek.[5]

Ezek után István, csakhogy nyugta legyen, beleegyezett abba, hogy Péter jelöltessék ki utódjává, de végnapjai még így sem teltek el nyugodtságban. Azok, akik nem tudták nyugodtan bevárni a királynak már úgyis közellevő halálát, merényletet kovácsoltak ellene. Négy udvari ember összeesküdött ellene, akiknek egyike az est homályában belopódzott hálószobájába s a krónika szerint, amint a köntöse alatt rejtett meztelen kardot felemelni akará, a király álmában e szavakat ejtette ki: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?!“ E szavak annyira hatottak a merénylőre, hogy kiejtette a kardot kezéből és a zörejre fölébredt királytól térdre hullva kért bocsánatot, amit István meg is adott, de elárult cinkostársait megvakíttatta és kártevő kezeiket levágatta.[6]

Ily körülmények között jutott Péter, Istvánnak e gaz merénylet után nemsokára, 1038. augusztus 15-én bekövetkezett halálakor a magyar trónra. Istvánt utóbb 1083-ban a szentek sorába iktatták. A hatalom elnyerése előtt magát mindenki előtt szentnek és jónak mutató bitorló azonban csakhamar levetette álarcát. Rövid időn belül kiderült, hogy a nagy, bölcs és szent államférfiú helyébe, ki minden ízében magyar volt, egy hetyke, szenvedélyes idegen ifjú lépett, ki nem ismerte a magyart, nem is bízott benne, és még abban is, ami jót tett, nélkülözte a higgadt királyi magaviseletet".[7] Sőt saját pártja és az özvegy királyné is, akiknek a trónt köszönhette, hamarosan rájöttek, hogy érdemetlenre pazarolták bizalmukat. Alig telt el egy év és István özvegyét már fogságba vetette; az udvari méltóságokat, az ispánságokat s a várak parancsnokságait nagyrészt németekkel és olaszokkal töltötte be; feslett életet élt, mindenkit zsarolt és mindeki fölött zsarnokoskodott; ellenben Vazul megnyomorítóját, Sebőt hazahívatta és javakkal, kitüntetésekkel halmozta el; magát idegen, érdemetlen kegyencekkel vette körül, akik fitymálták és vérig kínozták a magyarokat.[8]

Külpolitikáját szintén meggondolatlanság és dacosság jellemezte. II. Konrád halála után III. Henrik, a német uralkodók legkiválóbbika foglalta el a trónt. Ez Bretiszlav cseh herceggel, miután az hűbéri kötelezettségeinek eleget tenni nem akart, 1040-ben háborúba keveredett, mely háborúban Péter elég különös módon nem a németek, hanem a csehek mellé állott s nemcsak hogy azoknak segédcsapatokat bocsátott rendelkezésre, hanem ő maga is ellenséges indulattal tört be Bajorországba.[9] Az első hadjáratot Bretiszlav nyerte meg, de a következő évben Henrik jóval nagyobb sereggel megismételte támadását Csehország ellen s ekkor ő maga a főoszlop élén délnyugat felől, egy másik oszlop pedig északról tört be az országba. Utóbbival szemben az állítólag szász pénzzel megvesztegetett Prkos cseh vezér az alája rendelt morva és 3 zászlóaljnyi vagy talán dandárnyi magyar csapatokkal[10] csak színleg fejtett ki ellenállást s így Bretiszlav megveretvén, országával együtt újból Németország fenhatósága alá került. Ezzel a háború Péterre nézve is befejezést nyert, aki azt „könnyelműen kezdte, dicstelenül vezette, harcosainak vérét ok nélkül pazarolta s amellett a hatalmas császár haragját is magára zúdította.“[11]

Egyetlen sikere volt a külpolitikában, még pedig az, hogy az Adriai tenger partján nemcsak megtartotta azt, amit István szerzett, hanem 1040-ben magához csábítá még Jadrát vagy Zárát is, a velenceiek e régi hű városát.[12]

Ezalatt az országban is folytonosan rosszabbodtak a viszonyok s midőn a pohár már már csordultig megtelt, a magyar főurak tanácskozásra összegyülve, elhatározták, hogy felkérik a királyt, szüntesse meg az idegeneknek a népet végleg elkeserítő hallatlan visszaéléseit. De Péter kikérte magának az ügyeibe való beavatkozást s kijelentette, hogy még utolsó falusi bíróvá is német embert fog kijelölni.[13] Erre a magyar főurak tanácskozásuk eredményeként 1041. őszén a maguk sorából választották meg Abát, István sógorát, aki a keresztségben Sámuel nevet nyert, királlyá.[14] Vezérlete alatt megindult a felkelő had Péter ellen, akinek közvetlen környezetében ekkor már szintén nagy volt az elégületlenség.[15] A nemzeti harag első kitörése nem is a király, hanem annak első tanácsadója, Budo ellen irányult. Ezt megölték, darabokra vagdalták, két fiának szemét kitolták, a harmadiknak Sebőnek, Vazul megnyomorítójának pedig kezét, lábát összetörték. Azután a dűh a többi idegen ellen fordult; kit megköveztek, kit vasrudakkal öltek meg.[16] Péter Budo szörnyű halálán megrémülve, néhány meghitt emberével még az éj folyamán sógorához, Adalbert osztrák határgrófhoz menekült.

Péter futása után Abát általánosan elismerték királynak, aki magát királlyá koronáztatván, a püspökökkel és főurakkal gyűlést tartott s mindazt, amit Péter jogtalanul kénye-kedve szerint elrendelt, megsemmisítette, vagyis ismét az Istvánkori állapotokat állította vissza.

Péter nem maradt meg sógoránál, hanem tovább sietett a német császárhoz Regensburgba, akinek lábai elé borulva, bocsánatot és kegyelmet kért, hogy az elmult években a csehek pártján ellene harcolt. És III. Henrik megbocsátott neki, sőt vendégül fogadta magánál.[17]

[1] Kézai krónikája, II. 1.

[2] Budai Krónika, II. 68.: „Propter juvenilem lasciviam et stultitiam, ut corrigerretur“.

[3] Velence, melynek lakói a népvándorlás idején a tengermellék szigeteire menekültek s később a lagúnák közt új, biztos hazát alapítottak, a VII. század végén egy közös fő, a doge alatt állammá alakult át. 991-ben II. Urseoloi Péter lett a velencei doge, aki a tengerpart római lakossága által a horvátok és szerbek erőszakoskodásai ellen segítségül híva, Spalatóig az egész dalmát partot hatalma alá hajtotta, s végül a narentai szerb kalózokat is megfenyítette. Utódát, Urseoloi Ottót, István királyunk sógorát, 1024-ben a velenceiek megfosztották trónjától, mire az országából futni kényszerült s bár később visszatért, 1026-ban ismét letették és Konstantinápolyba száműzték. Ez a bonyodalom alkalmat adott Istvánnak, hogy egy seregrészét az akkor az Adriai tengerpartig terjedő Horvátországba küldje s annak jórészét meghódolásra kényszerítse. (Dandulus, Muratorinál XII. 235–239. – Gfrörer, Byzantinische Geschichten, II.)

[4] Legenda major 15. p.

[5] Budai Krónika 68. – Kézai, II. 2. – Thuróczy, II. 33. Az idegen krónikák, s köztük elsősorban az altaichi évkönyvek másképen adják elő ezt a dolgot. E szerint „a jó emlékezetű István király, minthogy fia még az ő életében meghalt s mivel más fia nem volt, Pétert, unokaöccsét fogadta fiául s őt tette meg birodalma örökösének; testvérének fiát pedig kinek több joga volt az országhoz, de mert a fentiekhez beleegyezését nem adá, megvakíttatta és annak fiait (ez persze tévedés) száműzte. (Altaichi évkönyvek az 1041. évhez). Hogy melyik előadás, a saját, vagy az idegen krónikáké fedi a valóságot, azt nehéz volna eldönteni. Marczali az utóbbiak jólértesültségét véve alapul, azt mondja: „A történelem előtt a felelősség azért, ami történt, Istvánt terheli… Nagynak kellett lenni az oknak, mely oly nyugodt, jólelkű, meggondolt férfiút, minő a szent király kétségtelenül volt, oly kiméletlen, erőszakos elhatározásra bírhatta. De az ok megvolt: még pedig úgy István, mint egész kora szemében a legnyomósabb, minden más meggondolást alábillentő ok. A krónika teljes naivitással mondja ki: minden azért történt, mert a magyar nemzet készebb és hajlandóbb volt a pogány hitet követni, mint a keresztény vallást. E szempontból kora és saját lelkiismerete előtt véres parancsa nemcsak menthető volt, hanem egyenesen szenthez méltó. Az egyháza iránti kötelesség szentebb volt előtte, mint a családi vonzalom szava“. (Szilágyi–Marczali id. m. I. 307.)

[6] Legenda minor 6. fej. – Hartvicus, Vita S. Stephani, c. 15.

[7] Igy jellemzi Pétert Pauler Gyula id. m. I. 101. oldalán.

[8] Budai Krónika 71.

[9] Hermannus Contractus vagy Augiensis az 1040. évhez. „Petrus rex Ungarorum, hieme terminos regni sui (Henrici) invadens. praedis, incendiis et captivitate depopulatur“.

[10] Cosmas Pragensis: „Hune (Procopium) dux praefecerat toti cohorti, quae fuit de Moravia, et tribus legionibus, quae fuerant missae in auxilium de Hungaria“.

[11] Fessler–Klein id. m. I. 148.

[12] Dandulus, Scriptores rerum Italicarum, 235–244. – Kohlschütter, Venedig unter dem Herzog Péter II. Orseolo.

[13] Budai Krónika 72.

[14] Anonymus Aba családfáját a honfoglalás koráig vezette vissza. (Anonymus XXXII. fej.) Elődei, Edu és Edumer állítólag hun vezérek voltak. A lázadás kitörésekor Aba alighanem nádorispáni állást töltött be.

[15] Annales Sangallenses maiores az 1043. évhez: „Nam idem Petrus quamdiu regnavit, in multis praevanicator exstitit.“

[16] Budai Krónika 75.

[17] Hermannus Contractus Chron. az 1041. évhez. – Freisingi Otto, Chronicon. – Bécsi Képes Krónika.