921-ben Olaszországban találjuk a magyar hadak egy tekintélyes részét. Itt még mindig I. Berengár uralkodott, akit a pápa 915-ben római császárrá is koronázott. Ámde Észak-Olaszország nagyurai – Odelrich palotagróf, Lantbert milánói érsek, Gilbert gróf stb. – állandóan áskálódtak ellene s amidőn ezekhez még Berengár veje, Alberich (Adalbert) ivreai őrgróf is csatlakozott, a pártütők abban állapodtak meg, hogy a német II. Rudolfot, Felső-Burgundia királyát, hívják meg az olasz trónra.

Berengár szorultságában a magyarokhoz, mint szövetségeseihez fordult segítségért,[1] akiknek egy jó erős hada, Dursák és Bogát[2] vezérek alatt, hamarosan Verona alatt termett.

Mialatt a pártütők a Bresciától északra fekvő hegyes vidéken arról tanakodtak, hogy mikép is kellene Berengárral a legegyszerűbben végezni s mialatt az erre szükséges csapatokat maguk köré gyülekeztették, a magyar hadak, Berengár emberei által vezetve, rejtett utakon az összeesküvők hátába kerültek és oly hirtelenül és meglepőleg ütöttek rajtuk, hogy idejük sem maradt a fegyverkezésre. A támadt zürzavarban a magyarok sokat levágtak és sokat elfogtak. A halottak között volt többek között Odelrich palotagróf és Ulrich pfalzgróf is.

Alberich, Berengár hűtlen veje, amidőn látta, hogy kelepcébe került, fényes öltözékét ledobván, közembernek öltözködött át s amikor elfogták, közembernek hazudta magát, minek folytán barátai potom-áron válthatták ki. Giselbert (Gilbert) grófot ellenben a magyarok felismerték, jól elverték és félmeztelenül Berengár elé vezették, aki azonban, hogy tanuságot tegyen még ellenségeivel szemben is táplált nagylelkűségéről, szabadon bocsátotta megtévelyedett emberét.[3]

Berengár ellenfeleinek leverése után a magyar had az Apennineken átkelve, továbbra is Olaszországban maradt és nem sokára egész Tusciát elpusztítván, a szerte kalandozó portyázó csapatok Róma, Nápoly előtt teremnek, február elején pedig már Dél-Olaszországban, Apuliában dúlnak és fosztogatnak, hogy aztán sok nőt és férfit magukkal cipelve, tömérdek zsákmánnyal térjenek vissza hazájukba.[4]

[1] Liutprand, Antapodosis II. 61: „rogavit Berengarius Hungarios, ut si se amarent super inimicos suos irruerent”.

[2] Más források szerint Durcsák és Bugát. Anonymus szerint Bogát Bulcsu atyja volt. Az akkori írók, többek között Liutprand is, a magyar vezéreket királyoknak nevezik.

[3] Lásd Liutprand, Antapodosis II. 61. és 62. fej. Továbbá Szilágyi-Marczali és Pauler Gyula többször idézett munkáit.

[4] Chronicon S. Benedicti in Monte Casino, ed. Pertz, Scr. III. a 922. évhez: „Quarto die stante mense februario adventus Ungrorum in Apuliam indictione 10”. – Továbbá Catalogus Comitum Capuae, Script. Rer. Langob. et Ital. 500. old. – Annales Beneventani a 922. évhez: „Intraverunt Hungarii secundo in Italiam mense februario”.