915 tavaszán egy tekintélyes magyar had Bajorországon átvonulva, Svábországot pusztította tűzzel-vassal; majd Frankhonba és Thüringiába betörve, a Hugi apát által védett híres fuldai apátságot, amelyben Szt. Bonifác német apostol hamvai pihentek, támadták meg, de azt bevenni nem tudták, bár Hugi apát az ostrom alatt 915 június 8-án vagy 9-én meghalt.[1]

Innen tovább száguldva, az Alsó-Rajna menti Westfáliát, majd Szászországot dúlták fel s végül a Weser torkolatánál fekvő Brémába törtek be.[2] „Amikor azonban itt a templomokat felgyujtották, a papokat az oltár előtt legyilkolták, vagy fogságba hurcolták, a kereszteket csúfolódva megrongálták, mely rombolásuk nyomai még másfél század mulva is látszottak: hirtelen szélvész támadt, a templomok égő zsindelyeit szemükbe szórta, úgyhogy ijedten futásnak eredtek, sokan a folyóba vesztek, másokat pedig a brémaiak elfogtak.”[3]

Ez a kudarc alighanem csak az egyik portyázó különítményt érte; a többiek ezalatt vígan tovább folytatták dúlásaikat és fosztogatásaikat a kiterjedt és mesésen gazdag német földön, honnan ezúttal is rengeteg zsákmánnyal tértek vissza hazájukba.

Hogy magyar portyázó hadak 916-ban is meglátogatták Németországot, az majdnem bizonyos, bár közelebbi adatok erről nem maradtak ránk.

A folytonos betörésekre egyéb indokokon kívül az akkori németországi zilált viszonyok is kedvező alkalmul kínálkoztak. Lajosnak, a gyermek-királynak, 911 derekán történt elhalálozása után Konrád frank herceg lépett a német trónra, amelyre azonban Arnulf bajor herceg is igényt támasztott. Ebből kifolyólag Konrád 916-ban sereg élén ellene indulván, Regensburgot foglalta el s Arnulf helyett saját testvérét, Eberhardot nevezte ki bajor uralkodó-herceggé. A salzburgi hegyek közé menekült Arnulf erre a magyarokkal lépett szövetségre, akiknél nemsokára nejével és gyermekeivel együtt volt kénytelen menedéket keresni.[4]

Hogy az ekkor Arnulf és a magyarok között létrejött véd- és dacszövetség minő feltételek mellett köttetett meg, arról szintén nem maradtak feljegyzések, de tény és való, hogy Arnulf 917-ben már visszafoglalta országát, minden bizonnyal a magyarok segítségével, amelyből Eberhardot kiűzték. Erre Konrád újra megindult Regensburg ellen, de a magyarokkal a harcot felvenni nem tartván tanácsosnak, megtört testtel és lélekkel tért vissza Frankhonba, ahol nemsokára, 918 december 23-án meg is halt. Ez a nyitja annak, hogy a magyarok a következő években – bizonyára búsás adó és egyéb kedvezmények ellenében – Bajorországot már nem ellenséges, hanem átmeneti területnek tekintették, és csak a Lechen túl kezdték meg dúlásaikat és fosztogatásaikat.

Így történt ez már 917-ben is, amidőn déli Svábország elpusztítása után a Rajnán átkelve, Baselt dúlták fel s azután Elsasson át, Lotharingiába törtek be, de ezúttal csak Metzig jutottak, ahol az annak közelében fekvő Gorze kolostort dúlták fel.[5] Lotharingia ebben az időben, amint az az 1. számú mellékletből is kivehető, úgyszólván átmeneti terület volt a Rajnától keletre elterülő tulajdonképpeni Németország és a fokozatosan mindig jobban romanizált nyugati „la France”, vagy mint a németek hívták: „Francien” között. Ennek az átmeneti területnek, Lotharingiának, részben germán, részben francia érzelmű lakossága hol ide, hol oda hajlott s jelenleg Károly, a nyugati frank vagy francia király fenhatósága alatt állott.

Károly király országa pusztításáról hírt vevén, országa nagyjait a seregükkel való gyülekezésre szólította fel, de miután felhívására csak az egy rheimsi érsek jelent meg dandárával, kénytelen volt „egymásba font karokkal tétlenül nézni”, hogy hogyan pusztítják a magyarok Lotharingiát, amely csak az imént pártolt át hozzá a német birodalomtól.[6]

Hogy 918-ban merre kalandoztak magyar hadak, azt nem tudjuk megállapítani. Némely író erre az évre teszi Bréma megrohanását és felgyujtását.[7]

919-ben Szászországban az új német királynak, Henriknek tartományában pusztít egy magyar had. „A magyarok Szászországot kegyetlenül elpusztították és roppant prédával, számos rabbal, nőkkel és gyermekekkel ismét eltávoztak, mert Isten haragudott reánk,” – mondja a krónikák egyike.[8]

Ugyanakkor egy másik, vagy talán ugyanaz a seregcsoport, ismét Lotharingiát kereste fel, sok embert, asszonyt és zsákmányt hozván onnan magával.[9]

[1] Lásd Dümmler id. m. III. 596. old. – Annales Aug. a 915. évhez: „Ungari totam Alemnniam igne et gladio vastavernt”. – Regino folytatója a 915. évhez: „Ungari toatam Alemanniam igne et gladio vastaverunt, sed totam Thuringiam et Saxoniam pervaserunt et usque ad Fuldam monasterium pervenerunt”. – Annales Corbeienses a 915. évhez: „Devastacio Hungarium in Valun (Ostphália)”. – Az Annales Quedlinburgenses a 916. évnél jegyzik fel a következőket: „Ungari Saxonia vastata et cunctis circumquaque direptis venerunt usque ad Fuldam”.

[2] Adam von Bremen I, 54: „In 54: „In diebus illis immanissima persecucio Saxoniam oppressit, cum hinc Dani et Sclavi, inde Behemi et Ungri laniarent ecclesias. Tunc parrochia Hammaburgensis a Sclavis, et Bremensis Ungrorum impetu demolita est”.

[3] Lásd Pauler Gyula, A magyar nemzet története Szent Istvánig, 55. old. Adam von Bremen előadása nyomán.

[4] Liutprand, id. m. II. 19. fej.

[5] Herm. Aug. chronicon a 917. évhez: „Ungari pervasa, ut ceperant, Alamannia Basileam urbem destruunt indeque Alsatia vastata Lotharii regnum multa mala facientes invadunt”. – Miracula S. Gorgonii c. 7.: „Ea tempestate, qua Ungari pervagabuntur has dicuntur regiones Wigerico praesule civitati Mettensi praesidente, fugerunt Monachi (sc. Gorzienses) ad civitatem eandem, sua omnia secum tollentes”. – Lásd továbbá Dümmler id. m. III, 613. old. és Parisot, Lorraine 619. old.

[6] Lásd Sismondi, Historie des Français és Dussieux, Les Hongrois.

[7] Szilágyi-Marczali, id. m. 148. old. – Rónai Horváth, Hadi krónika, 21. old.

[8] Annales Corbeienees. Mon. Germ. Script. III. 4. old. – Annales Augienses a 919. évhez: „Franci ab Ungaribus aut occissi, aut fugati sunt”.

[9] Parisot, Lorraine 628. old.