A leírt szász hadjárat igen ferde világításba helyezi az abban résztvett magyar hadakat, illetve azok vezetőit, akik nem átallották, hogy nemcsak az ellenséget, hanem a saját szövetségest is mindenéből kiforgassák. Nem férhet hozzá kétség, hogy ezt a csunya tettet maguk a csapatvezetők a saját szakállukra követték el és hogy abban Árpádnak és a magyarság összességének semmi része nem volt. De ha mi most e hallatlannak látszó igazságtalanságon joggal meg is ütközünk, azért nem szabad elfelejtenünk, hogy ilyenek voltak az akkori kornak szokásai és erkölcsei, kivált a kultúrálatlan népek kebelén belül.

Ezt a mai fogalmaink szerint sajnálatos, de amellett eredményes kalandozást Árpád nemsokáig élte túl. A történetírók, Anonymus adatai nyomán, 907-re teszik honfoglaló fejedelmük halálát.[1]

Árpád halála után annak legkisebb fia, a 13 éves Zsolt lett a magyarok fejedelme, aki 907-től 944-ig uralkodott.

[1] Erre nézve Anonymus id. m. LII. fejezetében a következőket irja „Ezek után urunk születésének 907-ik esztendejében Árpád elköltözék e világból, ki is tisztességesen lőn eltemetve egy kis patak forrásánál, mely kőmederben folyik alá Attila király városába. Sírja fölött a magyarok megtérése után egyház épült, melyet a boldogságos szűz tiszteletére Fejérnek (Fejéregyháznak) neveznek”. A fentemelített patak állítólag az az óbudai patak volna, amely jelenleg a Radl-féle malmot hajtja, de az eddigi kutatások pozitív eredményre nem vezettek.