A Saale-Alsó-Elbétől nyugatra majdnem a Rajnáig lakó szászok híres hercegük, Ottó alatt 906 táján hódítólag kezdtek fellépni a Saale-Elbe között, a mai Drezda és Meissen tájékán lakó, a glomacsok törzséhez tartozó dalaminciaiak és az Elbétől keletre lakó többi szláv törzsek ellen. A szászok vezére Ottó herceg fia, a később oly híressé vált Henrik volt.

A dalaminciaiak szorultságukban a magyarokat hívták segítségül, akiknek egy csapata a már leigázott Morvaországon és az ellenállást többé ki nem fejtő csehek földjén át hamarosan, 906 június 24-én Dalminciában termett s aztán Szászországba betörve, ott iszonyú pusztítást vittek véghez. Nemsokára, ez a csapat, Widukind[1] szerint, rengeteg zsákmánnyal tért vissza Dalminciába,[2] ahová akkorára már egy újabb csapat érkezett volt be, amelynek vezetői nagy lármát csapva, háborúval fenyegették meg a dalminciaikat, amiért nem őket, hanem amazokat hívták be a gazdag prédára. Ily körülmények között nem maradt egyéb hátra, mint hogy a dalminciaiak ezt az újabb csapatot is Szászországba vezették, mely ilymódon egy év alatt kétszer is alapos dúlásnak és fosztogatásnak volt kitéve. De megsinylették a dalaminciaiak is a kettős vendéglátást. Amíg az új csapat Szászországban járt, az elsőnek beérkezett magyar had dalaminc földön várta be a hivatlanok visszaérkezését s az alatt annyira kiélte a szövetségesek országát, hogy annak népe kénytelen volt idegen szolgálatba szegődni, hogy valamikép megélhessen.

[1] Widukind rest gestae Saxonicae, I. köt. 18. fej. Továbbá Dümmler id. m. III. köt. 530., 546. old.

[2] Az Annales Palidenses szerint „A magyarok e hadjárat folyamán sokakat megöltek, a nemes, szabad és szolga népnek nagy sokaságát pedig a gyermekekkel együtt, meztelenül, emlőiknél vagy hajuknál fogva összekötözve, hurcolták magukkal rabszolgaságba”.