Végeredményben tehát ez a hadjárat a magyarokra nézve kudarccal végződött, melyet a fenti utolsó bekezdésben említett pusztítás és a portyázás folyamán szerzett zsákmány csak némileg tudott ellensúlyozni.

A leírtakból világosan kitűnik, hogy a magyarok által az utolsó három évben végzett pusztítások a nyugati szomszédok körében oly nagy riadalmat okoztak, hogy azok szükségesnek látták, miszerint egymással szövetségre lépve, vállvetve védekezzenek a közös ellenség betörései ellen. E szövetség lelke és irányítója a német császár, illetve annak kormánya volt; jobbról Itália, balról pedig, hosszas rábeszélés után, a különben már erősen hanyatló morva birodalom csatlakozott segítőtárs gyanánt.

A Duna és Száva mentén szenvedett kudarcok és az ellenségek szövetkezéséről szóló hírek a magyarokat mindenesetre óvatosságra intették. Ennek tulajdonítható, hogy Árpád a következő néhány évben messzebbmenő portyázásokról lemondva, főfigyelmét a belső viszonyok megszilárdításán és a seregnek még magasabb tökélyre való emelésén kívül leginkább országa nyugati határszéleinek biztosítására fordította. Ezt a munkát, mint nyomban látni fogjuk, a Dunától északra, a morvákkal szemben kezdte meg.