Az a nagy vehemencia, amellyel a magyarok a honfoglalás vége felé magukat gyors egymásutánban a délnyugati és nyugati szomszédokra vetették, Árpád népének akkori felette nagy expanzív erejéről tanuskodik. Míg Itáliába elsősorban a kincsszerzés vágya hajtotta a magyarokat, lehet, sőt valószínű, hogy a közvetlen szomszédságban lévő Bolgárország, Szerbia, Horvátország, Karantánia, az Ostmark és Bajorország elleni vállalataikban a zsákmányszerzésen kívül ez országok népeinek megfélemlítése és az ujonnan elfoglalt ország biztosítása lebegett főcél gyanánt szemeik előtt.[1]

Bajorországgal szemben Árpád helyzete elég kényesnek volt mondható. Tudjuk, hogy tulajdonképpen Arnulf császárnak, illetve az ő meghívásának köszönhette Árpád, hogy hadai 892-ben első alkalommal lépték át a későbbi Magyarország határait. Ezidőtől kezdve a két fejedelem munkálkodása annyiban haladt párhuzamosan egymás mellett, hogy mindketten a nagy morva birodalom mielőbbi megdöntésén fáradoztak, ami végeredményben sikerült is nekik. Mindenesetre kissé furcsának tűnik fel, hogy Árpád e mellett nem átallotta, hogy egyidejűleg hatalmas szövetségesének egy jókora darab területét, Pannóniát, mely eddig a keleti frank birodalomhoz tartozott, szintén a maga számára foglalja le. Erre Arnulf, aki 899 nyarán, majd a következő évben is, ezúttal a csehek társaságában pusztította a morvák birodalmát, hirtelen fordulattal békét ajánlott Szvatopluk utódainak, de ezek most már hallani sem akartak erről. Ennek volt köszönhető, hogy Arnulf kénytelen-kelletlen beletörődött Pannónia elvesztésébe és a magyarokat inkább szépszerivel, mint haddal, igyekezett magától és birodalma többi részétől távoltartani. Amíg Arnulf élt és a morva birodalom is még számottevő ellenség gyanánt jöhetett tekintetbe, Árpád és tanácsosai nem is tartották célszerűnek és talán helyénvalónak sem, hogy az ujonnan elfoglalt hon határain túl fekvő frank birodalmi részeket portyázásaikkal sanyargassák. Mihelyt azonban Arnulf meghalt és a morva birodalom is megdöntöttnek volt tekinthető, ezek a tekintetek megszüntek[2] s így most már a magyar portyázó hadak az évek hosszú során át legtöbbször Németország tartományai felé vevék útjokat, ahol, ha nem is olyan bő és dús zsákmányra tehettek szert, mint Itáliában, de azért mégis minden ilyen kirándulás bőven kifizette magát. Ennek az iránynak az itáliaival szemben megvolt az a nagy előnye, hogy a közbeeső térszín úgyszólván semmiféle akadályokat sem gördített a portyázó csapatok elé, míg amott hatalmas erdőségeken és a vízszegény, kietlen Karszton kellett áthatolni.

Bár a bajor portyázásnak előkészítése és bevezetése nem oly nagyszabású, mint az előző itáliai hadjáraté, azért majdnem biztosra vehető, hogy a követküldés ezúttal is egyúttal a kémszemle és adatgyüjtés céját is szolgálta.

Különösen kiemelendő az a gyorsaság és ügyesség, amellyel a déli magyar oszlop feladatát megoldotta. Dacára annak, hogy ennek működési köre esett legközelebb a bajor csapatok gyülekezési helyéhez, mégis ennek sikerült nemcsak ép bőrrel, hanem tömérdek zsákmánnyal is hazájába visszatérni, ellenben az északi oszlop, amelyre mindenesetre a végrehajtandó feladatnak könnyebb része hárult, a legcsúfondárosabb kudarcot vallotta. Ez csak úgy történhetett meg, hogy ez az oszlop kelleténél hosszabb ideig tartózkodott ellenséges földön és ott a felderítéssel és biztosítással nem sokat törődvén – ami a magyar hadaknál valóban ritka kivétel számba ment –, hagyta magát meglepni, körülfogni és a Dunába szorítani. Hogy ez viszont sikerült, ez a bajor seregnek és vezetőjének, Liutpold őrgrófnak válik dícsőségére.

Hogy hol kelt át a bajor sereg a Dunán és hogy hol volt a csata színhelye, erre nézve nincsenek adataink, de nagyon valószínű, hogy az átkelés valahol az Enns torkolata mentén történhetett meg. Liutpold ugyanis látván, hogy a déli magyar oszlopot már nem érheti utol, hosszas gondolkodás nélkül határozhatta el magát a partváltásra, mert csak így lehetett kilátása, hogy a Dunától északra pusztító ellenséges oszlop hátába és oldalába kerülve, annak visszavonulási vonalát elvágja.

A kölcsönös erőviszonyokra csak abból az egy adatból következtethetünk, amely az északi magyar oszlop veszteségére vonatkozik. Talán nem járunk messze a valóságtól, ha az északi oszlop harcosainak erejét 1500-ra, az erősebb déli oszlopét pedig mintegy 3500-ra, vagyis a kettőét együttvéve mintegy 5000-re, tehát ugyanannyira tesszük, mint ahány lovas az előző évben az itáliai portyázásra indult. Hogy a bajorországi portyázást melyik törzs és kinek vezérlete alatt hajtotta végre, arra nézve nincsenek adataink. A bajor sereg nagyságát még megközelítőleg sem tudjuk megállapítani, de valószínű, hogy annak ereje jóval nagyobb lehetett mindkét magyar oszlop erejénél. Ennek tulajdonítható, hogy a sarokba szorított északi magyar oszlopnak sehogy sem sikerült, hogy magát az ellenséges gyűrűn átvágja.

Hogy a bajorok mennyire megijedhettek, amidőn a magyarok immár birodalomuk magvába is betörtek és ott is szinte hihetetlen gyorsasággal mindent elpusztítottak, ami csak útjukba esett, annak legjobb bizonysága az a nagy igyekezet, amellyel Ennsburg várát felépítették, hogy legalább a nevezett folyótól nyugatra fekvő területet – az attól keletre fekvőre talán már úgyis keresztet vetettek – hasonló sorscsapásoktól megvédjék. Ámde a megelőző itáliai események leírásából tudjuk, hogy a megerősített városok, kolostorok stb. még csak ideiglenesen sem tudták a magyar hadak gyors száguldozását megakadályozni, mert azok az erődített helyeket rendszerint kikerülték[3] és a folyókon bőrtömlőik segítségével ott keltek át, ahol nekik tetszett. Ezért Ennsburg várának sem tulajdoníthatunk valami nagyobb jelentőséget s annak megépítése talán inkább arra volt jó, hogy a megrémült lakosság idegeire csillapítólag hasson.

[1] A 900. évi bajor hadjáratra nézve, Marczali többször említett mukája 140. oldalán a következőket írja: „Azt hisszük, e betörésnek nem a rablás volt az egyedüli, nem is a fő célja. A magyarok új hazájukban sem mondhattak le a pusztai népek azon politikai hagyományáról, mely hatalmok és birtokuk legfőbb biztosítását abban találta, ha határszéleiken túl, egészen a legközelebbi népig, lehető lakatlan pusztaság terül. Abból, hogy 900-ban ez a pusztítás az Ennsnél kezdőik, az is kitűnik, hogy ez a folyó volt kitűzve határnak”. Ez a felvetés, ha nem is biztos alapokon nyugvónak, de mindenesetre valószínűnek és elfogadhatónak mondható.

[2] Szilágyi-Marczali id. m. 141. old.

[3] Lásd Aquileja és Verona esetét a 899. évi olasz hadjáratban.