| « 2. A 898. évi kémszemle és a 899. évi olasz hadjárat. | KEZDŐLAP | 3. A 900. évi bajor hadjárat. » |
A 899. évi hadjárat már csak azért is kiválóan fontos és érdekes, mert az teljesen hű és találó képet nyujt a honfoglaló magyarok mesteri tudással és bámulatos energiával végrehajtott tevékenységéről és még a sokkalta erősebb ellenséget is zavarba ejtő, lenyügöző, fölényes és tönkretevő cselvető harcmodoráról.
Ez az ellenállhatatlan fölény és felsőbbség oly mély hatással volt nemcsak az akkori népekre, hanem az eseményeket később leíró krónikásokra is, hogy a magyarok sikereinek nyitját Isten segítségében, vagy legalább is emberfölötti csodákban vélték fellelhetni.
A hadjárat tervezését és koncepcióját illetőleg mindenekelőtt kiemelendő, hogy épúgy, mint a honfoglalást a 892. évi hadjárat, a 899. évi itáliai betörést a megelőző évi erőszakos kémszemle előzte meg. Ezeknek a próbahadjáratoknak és próbakalandozásoknak végrehajtását, amelyek kiváló eszközül szolgáltak arra, hogy a még ismeretlen tartományok földrajzi, topográfiai, néprajzi, gazdasági, klimatikus és egyéb viszonyairól a kellő támpontokat megnyerjék, őseink sohasem mulasztották el, valahányszor idegen, előttük addig ismeretlen területre szándékoztak betörni.
Hogy a 898. évi kémszemle és a rákövetkező hadjárat vezetésével Árpád kit bízott meg, az, sajnos, határozottan meg nem állapítható,[1] valamint az sem, hogy az előzetes kémszemlét mily erejű csapat hajtotta végre.
A 899. évi hadjáratban a kémszemlét végző különítmény parancsnokának javaslata ellenére nem az egész magyar had, hanem annak talán csak egy-két törzsnyi ereje, mintegy 5000 ember vett részt, ami végeredményben szintén elégnek bizonyult, eltekintve attól, hogy ez a had ép gyengeségénél fogva ismételten felette kritikus helyzetekbe sodródott. Azonban ezúttal nem lehetett ennél többet Itáliába kirendelni, mert a sereg zömére még otthon, Pannónia végleges meghódítása céljából volt szükség.
A mód, amely szerint a 898. évben Itáliába kirendelt portyázó különítmény a kémlelést végrehajtotta, felette célszerűnek, az általa elért eredmény pedig minden tekintetben kielégítőnek mondható. Az egész különítmény együtt tartva, egyhuzamban a Brentáig nyomul előre s onnan küld ki minden irányban háromnapi portyázásra apróbb kémlelő járőröket, amelyek, ahol lehetett, nyiltan, ha pedig kellett, titkon, lopva száguldozták be a számukra kijelölt területeket, hogy mindenről személyes meggyőződés útján felvilágosítást szerezzenek.
A tájékozásszerzés lévén ennek a portyázásnak a főcélja, az abban résztvett csapatok elég békésen viselkedtek; dúlásokról, fosztogatásokról egyetlen krónika sem tesz említést. Hogy azonban a békés viselkedés legfőbb oka a portyázó különítmény gyengesége lehetett, az a különítmény parancsnokának fentközölt jelentéséből egész határozottan kitűnik.
Egész másképp viselkedett már kezdettől fogva a következő évben zsákmányszerzés céljából Itáliába betört magyar had. Ennek minden lépése a zsákmányolás, dúlás és fosztogatás jegyében játszódott le. Hogy ez, és főkép Liutward püspök esete, emberbaráti és erkölcsi szempontból, kivált mostani fogalmaink és felfogásunk szerint, a legnagyobb mértékben visszataszító és a legkegyetlenebb és legembertelenebb színben tűnik fel, ahhoz kétség nem férhet, de az akkori időkben nemcsak a magyarok, hanem a népvándorlás sok százesztendős forgatagában résztvett valamennyi nép semmivel sem viselkedett szelidebben és emberségesebben, mint a mi, ugyancsak a népvándorlás áradata által Ázsiából Erópába sodort őseink. Ezért senkinek sem áll jogában egyedül őreájuk kígyót-békát kiáltani s egyedül őket a középkori kultúra ellenségeinek és kegyetlen, barbár tönkretevőinek odaállítani.
Így többek között köztudomású, hogy ugyanebben az időben a spanyol arabok a Provence-ban úgynevezett rablófészkeket alapítottak, ahonnan portyázó csapataik az alpesi hágókon át elég sűrűn átrándultak Lombardiába, ahol egészen Páviáig hatoltak előre.[2] Ugyancsak arab portyázó csapatok tették bizonytalanná a Dél-Svábhonból Rómába igyekvő zarándokok utazásait is.[3]
Hogy a portyázó különítmény a prédául kiszemelt országban eleinte sehol ellenállásra nem talált, az a következőkben leli magyarázatát: A magyar honfoglalás idején és azt közvetlenül megelőzőleg, Szvatopluk nagybirodalmához hasonlóan, Itália is az örökös háborúskodások és a legnagyobbfokú belvillongások színhelye volt. A magyarok betörése idején Felső-Itáliában két népeken dominált a rómaiak ivadékai, akik a jómódú és művelt polgárságot alkotva, túlnyomólag a megerősített városokban laktak, és a longobardok vagy langobardok, akik a városokat mellőzve, inkább szétszórtan tanyáikon gazdálkodással foglalkoztak.
Az utóbb említett germán néptörzs eredeti hazája az Elbe alsó folyása mellett volt. Innen a longobardok a Keleti-tenger mentén keletfelé, majd az Odera és Visztula felső folyásától délre, a Közép-Dunáig terjedő területen szálltak meg. Amidőn a keleti gótok országa, mely egész Itáliát és a Dunától délre, az Enns, továbbá a Dráva és Száva menti összes vidékeket a tengerpartig magában foglalta, összeomlott, a longobardok Audoin királyuk alatt, 546-ban, Pannoniát is megszállották. Később az avarokkal szövetkezve, a mai Magyarország keleti felében lévő gepidákat véres harcok után, 566-567-ben kiirtották, mire a longobardok a következő évben, Alboin királyuk alatt családostul Itáliába vándoroltak s annak északi és középső részeit a görögöktől elfoglalták, ahol a VI. század végén az ariánus hitről a katolikus vallásra tértek át. Ennek megtörténte után a hódító longobardok és a legyőzött rómaiak ivadékai között, akik eleinte rettenetesen gyűlölték egymást, sőt gyakran elkeseredett harcokat is vívtak egymással, már könnyebben haladt az összeolvadás processzusa, aminek eredménye gyanánt a VII. és VIII. század folyamán az olasz nemzet és az olasz nyelv alakult ki. A későbbi longobard királyok főtörekvése az volt, hogy egész Itáliát hatalmuk alatt egyesítve, Rómát tegyék székhelyükké, de a pápák és a hatalmas hercegek – Benevent, Spoleto, Trient stb. urai – ellenállása nagy akadályokat gördített e szándékuk elé. Sőt a II. István pápa által segítségül hívott Kis Pipin frank fejedelem a longobardokat Róma alól elvonulni kényszerítvén, összes hódításait a pápának ajándékozta. Ez vetette meg 756-ban az egyházi államnak az alapját. A longobardok utolsó királya Desiderius (756-774) volt, akit Kis Pipin fia, Nagy Károly, 774-ben, kilenchónapi ostrom után Páviában megadásra bírt és kolostorba záratott. Ezután Nagy Károly vette fel a longobardok királyának címét, akiknek országát 788-ban a frank birodalom kebelezte be.
A Karolingok kihalása után Itália birtokáért két frank származású főúr, Berengár friauli és Guido spoletoi őrgróf versenyzett. A viszálykodásban egyelőre Berengár lett a győztes, mert a longobard hűbérurak nagymérvű önállóságuk biztosítása fejében 883-ban őt választották meg királlyá. Ámde 888-ban Guido, az Itália nyugati részeiben lakó rokonaitól és a délitáliai hűbérurak által támogatva, 889-ben véres csatában leverte Berengár hiveit, mire a hűbéresek őt kiáltották ki királlyá, sőt 891-ben még a pápa is kénytelen volt őt császárrá koronázni. De miután Formosus pápa az új császártól az egyházi állam jövőjét féltette, 893-ban a német ágból származó utolsó Karolingot, Arnulfot hívta be ellene, aki egymásután kétszer, 894-ben és 895-ben német hadakkal Itáliába betörvén, néhány ellenállást kifejtő várost feldulatott, mire a megijedt longobard püspökök és főurak Arnulfot – mivel Guido 894-ben amúgy is meghalt – Páviában Longobardia királyává kiáltották ki, majd a pápa 896-ban Rómában császárrá is koronázta.[4]
Rómából Arnulf Spoleto ellen indult, hogy a Guido halála után a császári trónra igényt tartó fiát, Lambertet legyőzze, aki a Pótól délre fekvő területeken mint király uralkodott. Arnulf azonban súlyos betegsége miatt 896-ban kénytelen volt Németországba visszatérni, mire Itália újból a legféktelenebb belvillongások színhelye lőn. A középső és északnyugati részekben csakhamar Lambertet ismerték el uralkodónak, akit a pápa császárrá koronázni is kénytelen volt, ellenben az északkeleti részekben a már úgy is lombard királlyá koronázott Berengár friauli őrgróf ragadta magához a hatalmat. Lambert 898 őszén, vadászaton, lóról lebukván, nyakát törte. Ép amidőn ennek folytán Berengár Lambert örökébe készült lépni, törtek be a magyarok Felső-Itáliába.
E folytonos harcok és belvillongások közepette Itália népe annyira kimerült és serege annyira megfogyatkozott, hogy eleinte a magyarokkal egyáltalában senki sem mert szembe szállni. És miután ezeknek támadása elsősorban Berengár tartományát, a friauli őrgrófságot érte, eleinte ő is tehetetlenül állott. Ép ezért nem csoda, hogy ő is annyira elveszté fejét, hogy azt sem tudta hamarjában, mihez fogjon. Ez adja meg magyarázatát annak is, hogy Berengár augusztusnál előbb nem tudott oly nagyszámú sereget összegyüjteni, amelyet elégségesnek tartott volna arra, hogy a hirhedt ellenséggel sikerre való kilátással felvehesse a harcot. Ámde ennek a nagy számban összetoborzott hadseregnek jelentékeny hátrányai is voltak; ez a sereg sem nyelvre, sem kiképzésre, sem felfegyverzésre nem volt egységesnek mondható. A sereg zöme lovasságból állott, de ez távolról sem mérkőzhetett a felette ügyes, harcedzett és kiválóan fegyelmezett, könnyű és ezért igen mozgékony magyar lovassággal. Nagy Károly ugyanis, mint már a I. rész 90. oldalán is említettük, az arabokkal és avarokkal, mint kiváló lovas népekkel viselt véres háborúi folyamán kénytelen volt amúgy is nehézkes germán gyalogosait lóra szállatni, ezek azonban csak meglehetős nehezen szoktak hozzá a lovas harcmódhoz, miben nagyrésze volt annak is, hogy a kengyelvas használata a kérdéses időben még nem volt nagyon elterjedve a germán népeknél. Vagyis a magyarok támadása ép abban a kellemetlen időszakban érte Berengár harcosait, amidőn azok a gyalogos harcmódról félig-meddig már leszoktak, a lovas harcmódban pedig még nem gyakorolhatták magukat eléggé. Legnagyobb baja azonban ennek a hevenyében összeszedett-vedett hadseregnek a fegyelem és rend hiánya volt.[5]
A sereg kiképzése és harcratermettsége nem valami magas fokon állott. E tekintetben az egyes kontingensek és csoportok között igen nagy volt a különbség. Legjobban megboszulta magát az a nagyfokú hanyagság, amellyel a csapatok a hírszerzést és a biztosítást kezelték. Csak ily bűnszámba menő nembánomság mellett történhetett meg, hogy a magyar had a Brenta menti olasz táboron világos nappal észrevétlenül rajtaüthetett és azt minden oldalról körülfogván, a sereg legnagyobb részét felkoncolhatta.
Ami magát Berengárt, mint hadvezért illeti, arra nézve Liutprand és a többi krónikások elég bő adatokat hagytak ránk. Ezek szerint Berengár kétségkívül igen bátor és vitéz ember volt, de nagyobb sereg vezetésére csak fogyatékos képességek felett rendelkezett. Ismerve a magyarok csekély létszámát, a rendelkezésre álló sereg nagy száma Berengárt a legnagyobb fokban elbizakodottá tette. Azonkívül állítólag még két fő gyengéje volt: a kéjvágy és az iszákosság.
Az a nagy igyekezet, mellyel Berengár a magyarokat a Ticinotól a Brentáig sarkon követte, mindenesetre elismerésre méltó. Hogy a könnyen mozgó magyar lovasságot az egyes folyamátkelési pontokon Berengár mindig csak seregének egy részével érhette el idejekorán, az elsősorban csapatjai nehézkességének tulajdonítható.
Hogy a magyarok a Ticino mentén nem fogadták el a csatát, arra nekik alapos okuk volt. Úgy látszik, hogy az a körülmény, hogy Felső-Itáliát hónapokon keresztül kényük-kedvük szerint megtorlatlanul dúlhatták és pusztíthatták, kissé őket is túlvakmerőkké és gondatlanokká tette, és nincs kizárva, miszerint Berengár seregének közeledéséről és annak jelentékeny túlerejéről csak elkésve, oly időben szereztek tudomást, amidőn a szélrózsa minden irányában szerte kalandozó portyázó és sarcoló különítmények gyülekeztetéséről már szó sem lehetett. Hogy ez a gyülekeztetés az Oglio, Chiese és a Mincio tájékán sem sikerült, az tisztán Berengár erélyes üldözésének tulajdonítható. Hogy a magyar had még az Ets mentén, a velencei seregrész csatlakozása után sem merte megkockáztatni a döntő csata elfogadását, az mindenesetre a mellett szól, hogy a Ticino mellől oda visszavonult főerő valóban igen fáradt és dezolált állapotban érkezhetett oda; egyes részek pedig, amelyek a gyülekezést elrendelő éjjeli tűzjeleket észre nem vették, mit sem sejtve, bizonyára még mindig tovább folytatták dúlásaikat és sarcolásaikat Lombardia belsejében.
Egyes írók (Rónai Horváth, Czimer) úgy akarják feltüntetni a dolgot, mintha a magyarok úgy az Addánál, mint a Brenta mentén nem a helyzet kényszerűségéből, hanem tisztán félrevezetés, időnyerés és cselvetés céljából küldtek volna békétkérő követeket Berengárhoz. Én ezt a nézetet, amely tisztán kombináció és szépítgetési szándék szüleménye, nem osztom. A leghatározottabban ellentmondanak e felfogásnak Liutprand következő szavai, amelyeket mégis csak hitelesebbnek kell elfogadni a fenti, minden történelmi alapot nélkülöző egyéni véleményeknél. Az Adda menti eseményekről Liutprand azt írja, hogy: „a magyarok a nagy keresztény sereget látva, nem tudták, mitévők legyenek. Megütközésről szó sem lehetett s így jobbnak találták a futást, mint a harcot. A keresztényektől üldöztetve, az Adda vizén átúszva keltek át, úgyhogy sokan a nagy sietség miatt a vízbe fúltak.” A brentamenti helyzetet pedig ekképpen ecseteli Liutprand: „a magyarok a keresztények elutasító üzenetére kétségbeesnek s összehíván a legvitézebbeket, bátorító szavakat intéznek egymáshoz. Ezáltal föléledve, három felé helyeznek el cselvető csoportokat[6] s a vizen mingyárt átkelvén, az ellenséges tábor kellő közepéig törnek előre”. Liutprand eme szavaiból eléggé kitűnik, hogy a kétségbeejtő helyzet szinte ráerőszakolta a brentai csatát a magyarokra s így arra a kétségbeesés és a végső elkeseredés, nem pedig a már jó előre kieszelt cselvetés gondolata adta meg az impulzust. Sőt, nézetem szerint, nincs is okunk szépítgetni a dolgot, mert úgy, ahogy valójában történt, hogy t. i. a Ticinotól a Brentáig tartó teljesen reménytelen helyzet az aránylag kicsiny, de lelkes magyar csapat elszántsága folytán úgyszólván percek alatt a leggyönyörűbb győzelemmé változott át, ez annál szebb, annál dicsőbb színben tünteti fel a kis maroknyi had kiváló hadratermettségét és erkölcsi fölényét a sokkalta számosabb ellenséges sereg fölött. És mi büszkék lehetünk arra, hogy ilyen, a marengoihoz hasonló, sőt nagyszerűségében és végeredményében talán még ezt is felülmúló meglepő fordulatra nem sok példa van a népek hadtörténelmében.
Legalább ami a koncepciót illeti, méltó párja és pendentje ennek a nyilt tenger szinén át lovassággal végrehajtott velencei támadás gondolata. Habár a zsákmányszerzéstől eltekintve, végeredményben ez az akció sikerre nem vezetett, de tanuságot tett a magyar csapatoknak párját ritkító vállalkozó szelleméről, mert valóban még gondolatnak is egyedüli és páratlan a maga nemében a magyarok ama elhatározása, hogy lovassággal a tenger vizén keresztül indítsanak támadást egy, ha nem is nagyon védett és megerősített helység ellen. Hasonlót azóta csak a japánok produkáltak, amidőn 1904 május 26-án a 7. japán dandár gyalogsága helyenként nyakig érő vízben hajtotta végre támadását az oroszoknak a tenger által védett s így megtámadhatatlannak vélt kincsui állásai ellen.
A velenceieknek sem lovasságuk, sem számottevő gyalogságuk nem lévén, kényszerűségből avval mentek neki a bőszülten nyakukra törő ellenségnek, amijük volt, t. i. hajóhaddal, amiből aztán a hadtörténelemben valóban egyedül álló viaskodás támadt: mirabile dictu et auditu – hajóhad és lovasság között.[7]
[1] Ricobaldus Ferrariensis, Chronicon Romanorum imperatorum (Muratorial, SS. Rer. Italic. IX., 306.) című munkájában Salodo-nak nevezi: mondván „In questo tempo gli Ungari passati nella Provincia di Venezia sotto il conducimento di Salodo lor Duca” . . . Gombos Albin fentebb idézett értekezésében valószínűnek mondja, hogy ez a Salodo azonos Liudprand „Salardus”-ával. Ez pedig alighanem azonos volt Zuárd vezérrel (Lásd a 43. old.) Naugerius Andreas, Storia della republica Veneziana (Muratorinál u. o. XXIII. 951.) pedig alighanem csak úgy találomra Attilának nevezi, mondván: „Nel detto tempo un Re d'Ungheria, detto Attila, venne con un grande esercito per la via del Friuli in Italia, nella quale era un Re, nominato Berengario” . . .
[2] Liutprand, Antapodosis II. 43.: „Sed et Sarraceni . . . post labefactionem Provicialium quasdam summas Italie partes sibi vicinas non mediocriter laniabant”. Lásd továbbá Reinaud, Invasions, Poupardin, Provence, Abbé Guillamume, Recherches hist. sur les Hautes-Alpes, 2. partie, Les Sarrasins et les Hongrois.
[3] Flodoardi Annales a 936. évhez: „Sarrazeni in Alamanniam praedatum pergunt, et revertentes multos Romam petentes interimunt”.
[4] Lásd a 40. oldalon
[5] Liutprand, Antapodosis II, 15: „Ad augmentum denique perditionis christianorum non parva inter eos erat discordia. Nonnulli plane Hungariis non solum pugnam non inferebant, sed ut proximi caderent anhelabant”.
[6] „Hac itaque exhortatione utcunque animos recreati tres in partes insidias ponunt . . .”
[7] Lásd Breit, Der russich-japanische Krieg, II. köt. 174. és 212. old. A mondottak alapján én a magam részéről nem csatlakozhatom Gombos Albin említett, egyébként kiváló szaktudással megírt értekezésének következő passzusához: „Végleg át kell tehát utalnunk a mondák világába azt a tüneményes csataképet, amikor a kalandozó magyarok – a külföldi íróknál gyakran emlegetett előrelátásukat megtagadva – vakon nekivágnak a velencei lagunának, az azt környező feneketlen mocsárnak a járhatatlan „holt-víz”-nek, és lóháton, talpakon, tömlőkön megrohanják Velence városát, másfelől pedig Péter doge úr hajós-sereggel vonul fel a talpak és tömlők ellen a hajók számára járhatatlan vízen és sárban”. Én erre csak azt mondom, ne akarjuk kicsinyíteni és tagadásba venni őseinknek idegen írók által is elismert bámulatos vakmerőségét és hadratermettségét, amely őket igen sokszor valóban lehetetlennek látszó feladatok megoldására is képesítette; redukáljuk, rektifikáljuk a krónikások túlcsapongó képzeletének a józan ésszel össze nem egyeztethető fattyúhajtásait, de ne akarjuk levelenként végkép összetépni, leszedni azokat a gyönyörű babérokat, amelyeket ezek a titánok drága vérük hullásával évszázadról évszázadra oly sokszor az egész világ ámulatára, szép és nemes homlokaik köré fontak, s amelyeket nemcsak saját, hanem a velük szemben rendszerint nagymértékben elfogult idegen krónikások és történetírók is az utókor számára írásban megörökítettek.
| « 2. A 898. évi kémszemle és a 899. évi olasz hadjárat. | KEZDŐLAP | 3. A 900. évi bajor hadjárat. » |