Mihelyt Árpád a Száva-Dráva és a Kárpátok övezte új hon elfoglalását és megszállását biztosítottnak tekinthette, hadaink egy részét a 898. év őszén puhatolódzás és kémlelés végett a gazdag Itália földje felé indította el. Ez a portyázó különítmény a Brentáig nyomult előre s itt felütvén nemez-sátrait, fürkésző csapatokat küldött ki a Po menti síkságra, melyek a számukra kijelölt területeken 3 napig körüljárván, személyesen szerzett benyomásaikról és tapasztalataikról beszámoltak. Ennek megtörténte után az egész had visszatért Magyarországba s annak parancsnoka eljárásának eredményéről Liutprand szerint a következő jelentéssel számolt be: „Itália sűrűn lakott földjét egy oldalról hatalmas hegység, más oldalról az Adriai tenger övezi. Hogy gyönge vagy erős-e népe, azt nem tudjuk, de számra nézve töméntelen; városai számosak és erősek. Kis erővel nem ajánlatos támadást intézni. Háborúba hajt minket a diadalba vetett bizalom, vitézségünk, haditudományunk és a kincsek után való vágyódásunk, amelyekből annyi van itt, hogy az egész világon annyit nem láttunk, de nem is reméltük, hogy annyit láthassunk. Úgy sem hosszú az út – rövid tíz nap, vagy még ennél is kevesebb – térjünk tehát vissza népünk egész erejével”[2]

Úgy is történt. A magyarság a rákövetkező telet fegyvergyártással és az ifjak gyakorlásával tölti, hogy kora tavasszal egyrészt a honfoglalás még hátralévő részéhez, Pannónia végleges megszállásához foghasson, mely feladatot a sereg zöme az I. rész 76-77. oldalán foglaltak szerint tervszerűleg végre is hajtotta, másrészt pedig, hogy az elhatározott olaszországi portyázást is végrehajthassa. Ez utóbbi célra 899 március elején[3] mintegy 5000 válogatott magyar lovas, szokás szerint sok vezetéklóval ellátva, amelyekre a Karszton való áthatolás megkönnyítésére bőrből készült vízhordó-, zabos és árpás tömlőket szereltek fel, indult el a mult évről már ismert úton, vagyis a Muraközön, a Dráva, Száva, majd a Laibach és a Wippach völgyén át Itáliába.[4] Itt a megerősített Aquileát (Aquilegia) kikerülve, Trevisonak (Tarvisium) vett irányt, honnan egy oszlop a tengermellék és a Pó (Padus)-átjárók biztosítására és szemmeltartására különíttetett ki, a főerő pedig az erősen megerősített Verona mellőzésével Vicenza (Vicentia)-Brescián (Brixia) át úgyszólván ellenállás nélkül a Ticinoig, majd azon is átkelve, Milano (Mediolanum)-Pavia (Papia)[5] vonaláig jutott.[6] Az Ets (Athesis, Adige) mellől a főerő kisebb portyázó csoportokra oszolva, egész Lombardiát árasztotta el, Bresciát, Milanót és Paviát erősen megsarcolván, Bergamot (Bergamum) pedig teljesen feldulván. Különösen jó fogásuk volt Vercelliben, ahol annak püspöke, Liutward, megmérhetetlen kincsek felett rendelkezett. Nevezett püspök, állítólag egy alacsony származású sváb ember, 8 évig volt Vastag Károlynak, Arnulf nagybátyjának és elődjének főkancellárja, de kapzsisága miatt kegyvesztett lett s így kénytelen volt a politikai pályát otthagyva, püspökségbe visszavonulni. A magyarok jövetelének hírére Liutward roppant kincseivel menekülni készült, de a magyarok június 24-én utólérték, elfogták, megölték és kincseit mind elrabolták.[7]

A fallal körülvett vagy másként megerősített városok még elég jól jártak, de a szétszórt telepeken gazdálkodást folytató falusiak közül csak azok menekültek meg, akik idejekorán városokba, monostorokba, vagy az Alpok és Apenninek hegyes, erdős vidékeire menekültek. Akik ezt nem tették és védekezni próbáltak, azok házait a magyarok felgyújtották, legtöbbjüket leöldösték, a munkabírókat rabszíjra fűzték és ha értük váltságdíjat nem kaptak, ló mellé kötve, magukkal vitték táborukba. Így ment ez nyár elejétől szeptember közepéig, minden ellenállás nélkül, egész Felső-Itáliában.[8]

Közben a déli oszlop szinte hihetetlen vakmerőséggel határos vállalat végrehajtásához fogott, elhatározván, hogy Velencét, a szigetvárost és környékét hirtelen meglepi és gyors rajtaütéssel elfoglalja.

3. sz. Vázlat a velencei hadjárathoz.

Velence ugyan csak a későbbi időkben, a keresztes hadjáratok után, a keleti kereskedők révén szerezte meg mesés gazdagságát és világra szóló kincseit, de azért már most is igen gazdag kereskedő nép lakta, mely a lagunák által védve, meglehetősen biztonságban érezte magát az idegenek támadása ellen. Ezért a húnok betörése óta veszély idején idemenekültek a szomszédos szárazföld lakói, hogy a barbárok vad kegyetlenségeitől megmeneküljenek. Így keletkezett itt s a közelfekvő szigeteken fokozatosan több kis község, város, végre egy egész önálló köztársaság, mely állandóan szerepet játszott az Adriai tengeren, s amelynek fejét a VII. század óta duxnak – doge-nak – nevezték, aki a magyarok támadása idején nem az olasz király, hanem a konstantinápolyi császár fenhatósága alatt állott. Velence ekkor még nem annyira kereskedelmi, mint inkább halászváros volt, amely előtt a nyilt tenger irányában már akkor is a mostani hosszú, keskeny, szakadozott homokpad által jelölt szigetlánc – Chioggia, Pellestrina, Malamocco, Lido, Grado stb. –, az úgynevezett Littorale feküdt. Ezek a partmenti szigetek, melyek már a tenger dagályakor sem kerülnek többé víz alá és a mögöttük lévő zátonyok, homok- és iszaplerakódások az Alpesekről az Adria felé eleinte rohanó, alsó folyásukban azonban lomhákká váló folyók, így kivált a Tagliamento, Livenza, Piave, Brenta, Ets és a Pó hordalékainak lerakódásából keletkeztek. Az e lerakódásokat keresztül-kasul átszelő csatornahálózat a magyarok támadása idején még nem volt meg; ezek a kereskedelmi szempontból kiválóan fontos víziutak hihetetlen erőfeszítéssel csak később, Velence fénykorában létesültek.

A Velence elfoglalására kirendelt magyar had tevékenységét a Piave torkolatánál fekvő Citta nuova (Újváros) felégetésével kezdte meg s azután lóháton, Szabó Károly szerint felfújt állapotban a lovak szügyéhez kötött bőrtömlők segítségével[9] a lagunák sekély vizén áthatolva, mindenekelőtt a Velence előtt fekvő szigeteket akarta hatalmába keríteni, mely szigeteken abban az időben virágzó gazdasági élet, állattenyésztés és földmívelés virágzott. A Fine és Equilius vagy Jesulo nevű kisebb szigetek elfoglalása aránylag könnyen ment, de azután a lovasok a nyilt vízben tovább nem juthattak előre, miért is a lagunákat megkerülve s a mai Mestre mellett elhaladva, a Brenta torkolatához mentek le, hogy innen kezdjék meg a keskeny földnyelvszerű szigetsáv felsodrítását. Capo d'Argile elfoglalása után Chioggiát gyujtották fel a magyarok. Ezután a Pellestrina sziget került sorra, hogy onnan Malamoccon át az előnyomulást folytatva, Velencéhez közel férkőzhessenek, amelynek magvát, a Rialtot (Rivo alto), az olasz lakosság fallal vette körül, minek folytán az – mint már fentebb említettük – a környék lakosságának a barbárok pusztításai ellen menhelyül szolgált.

Ép amidőn a magyarok előkészületeket tettek, hogy Pellestrina szigetéről a Malamocco szigetre tovább előnyomuljanak, Péter doge Péter és Pál napján, június 29-én a velencei hajóhaddal a Pellestrina sziget Albiola kikötőjénél reájuk támadt és János diaconus elbeszélése szerint „Isten segítségével megverte, megszalasztotta a merész lovasokat, akik egy tengerbe épített várost – még gondolatanak is vakmerő vállalat – a vizen át akarták elfoglalni.[10] A szerencsés menekülés örömére Velencében még hosszú időn át ünnepelték Péter és Pál apostolok ünnepét, mint a magyaroktól való megszabadulás napját.

Velence elfoglalása ilyenformán nem sikerült, de a környéken szerzett gazdag zsákmányt a bátor lovasok magukkal vitték.[11]

Ennek a különítménynek további működéséről csak annyit tudunk, hogy az ezekután csupán a Po alsó vidékének megfigyelésére és őrzésére szorítkozott, hogy ezáltal a tovább nyugatra elvonult fősereg oldalát és hátát fedezze. E célból ez a különítmény anélkül, hogy ez alkalommal a Po vonalát átlépte volna, fokozatosan mindig tovább nyugat felé húzódott, úgyhogy augusztus havában már Mantua környékét fosztogatta. Ennél tovább nyugat felé már egyáltalában nem jutott.

A magyarok rajtaütésszerű megjelenése, villámgyors tovaszáguldozása és tűzzel-vassal való pusztítása egész Felső-Itáliában iszonyú félelmet idézett elő. Maga I. Berengár, Itália királya is nagy ámulattal fogadta a híreket országa északi részének pusztulásáról, amelyek annyira meglepték, hogy kezdetben fejét vesztve, azt sem tudta, mihez fogjon. Később első ijedtségéből fölocsudva, intézkedéseket tett megfelelő hadak gyüjtésére, de ez nem könnyen ment, mert csak augusztus végére sikerült neki a kellő haderőt összetoboroznia, amelynek létszámát a források 15.000 főre, tehát éppen háromszor akkorára teszik, mint aminő a magyaroknak Itáliában portyázó összes hadereje volt.[12]

A magyarok e nagyszámú sereg gyülekezéséről hírt vevén, szeptember közepe táján elhatározták, hogy az összecsapás elől kitérve, északkelet felé megkezdik a visszavonulást, remélve, hogy útközben a zsákmányszerzés céljából szerteszét barangoló különítményeket is bevonhatják, aminek jelzése és tudtuladása céljából a visszavonuló seregoszlop éjente nagy tüzeket rakott.

Ily körülmények között Berengár szeptember 18-ika körül a Pón ellenállás nélkül átkelvén, serege egy részével gyorsan a visszavonulók után iramodott és az Adda (Addus) folyónál utol is érte őket, amelyen a sereg zöme ép akkor usztatott át. Berengár a kedvező helyzetet kihasználandó, nagy vehemenciával vetette magát rá kéznél levő csapataival a magyarok hátát védő csapatokra s azokat a főerőnek még csak átkelőfélben lévő részeivel együtt a folyóba szorította. Nem csoda tehát, hogy a magyarok a folyón való átkelést már csak jelentékeny veszteségek árán hajthatták végre. Ily körülmények között és mivel már a folyó keleti partján is felbukkantak az olasz lovasok, a magyarok állítólag annyira elcsüggedtek, hogy követek útján azt üzenték Berengárnak, hogy hajlandók minden zsákmányukat visszaadni, ha az bántatlanul hazaengedi őket. Ámde Berengár most már a magyarok teljes megsemmisítésére számítván, ajánlatukat nem fogadta el s így nem maradt más hátra, mint hogy azok a visszavonulást lehetőleg nagyobb összeütközések és harcok mellőzésével minél gyorsabb tempóban folytassák. Az Oglion, Chiesen és a Mincion sikerült is szerencsésen átvergődniök, de Verona tájékán, ahol a velencei portyázó különítmény is csatlakozott a fősereghez, Berengár előcsapatjai újból utólérték a magyarok utóvédjét, miből összeütközés támadt, melyben a magyarok lettek a győztesek, de tekintve, hogy a túlerős olasz főerő is közel volt már, a magyaroknak hamar félbe kellett szakítaniok az ütközetet, hogy még idejekorán elkerüljék a rájuk nézve nem sok reménnyel kecsegtető összeütközést. Az ekként újból egyesült magyar haderők gyors nyargalással szeptember 24-én háborgatás nélkül el is érték a Brentát, át is keltek rajta, de akkor már, kivált a legtávolabbról jövők, annyira ki voltak merülve, hogy hosszabb időre meg kellett állaniok.

Az olaszok, amennyire bírták, mindig a magyarok nyomában jártak, miért is ezek, hogy időt nyerjenek, újra békealkudozásra fogták a dolgot. Liutprand szerint ez alkalommal már azt üzenték Berengárnak, hogy nemcsak minden zsákmányukat, foglyukat, felesleges fegyverüket és lovukat – emberenként csak egyet tartva meg, hogy hazamehessenek – átadják, hanem szentül ígérik, hogy soha többé Itália földjére nem lépnek s erre készek gyermekeiket is túszokul adni. De az elbizakodott és vérszemet kapott olaszok ezt az ajánlatot sem fogadták el, állítólag azt adván feleletül: „A magyarok már nem egyebek döglött kutyáknál, akiktől nem fogadhatják el azt ajándékképpen, ami már úgyis az övék”. E tárgyalások közben, miután az olasz sereg is fáradt volt, ez is letelepedett a Brenta jobbpartján s a lovakat pányvára kötve, etetéshez és étkezéshez látott, a biztonsági szolgálattal a „döglött kutyákkal szemben” nem sokat, illetve semmit sem törődvén.

Az elutasító válasz nagyon felbőszítette a magyar vezéreket s így haditanácsot tartva, elhatározták, hogy halálraszántan, bátran nekimennek az ellenségnek, mert ha már veszniök kell, akkor legalább vitéz módjára haljanak meg. Ezt az elhatározást hamar tett is követte, mert rögtön lóra pattanva és csatasorba állva, habozás nélkül átkeltek a sekély Brentán.

Az átkelés valószínűleg több csoportban történt, mert az azt követő támadás kettős átkarolás és megkerülés formájában hajtatott végre. Úgy a folyón való átkelés, mint a támadás, úgy látszik, teljesen észrevétlenül mehetett végbe, mert a krónikások leírása szerint a magyar arccsoport nyilzápora „sok olasznak torkára forrasztotta a betevő falatot”. Nemsokára ezután a rohamra induló csoport hátborzongató „huj-huj!” csatakiáltással vetette rá magát a védtelen táborra, annak soraiban rettenetes mészárlást vivén véghez. Még nagyobb lett az öldöklés, amidőn nemsokára a magyar szárnyhadak az olasz sereget két oldalról körülfogták, tetőpontját pedig akkor érte el a katasztrófa, amindőn a megkerülő csoport is a harc színhelyére érkezvén, az olaszok hátába került s a harcot végérvényesen eldöntötte.

Ilyenformán a minden oldalról körülfogott tábor nem sokáig állhatott ellen. A gyalogság ijedten kapkodott fegyvereihez, a lovasság pedig lovait kereste, de ezek nagy részére a magyar szárnyhadak tették rá a kezüket. A nagy fejetlenség és rémület közepette tervszerű védekezésről szó sem lehetett. Sok püspök és gróf, aki csapata élén ellentállást kísérelt meg, azzal együtt hullott el.[13] A nagy zürzavarban Berengár is teljesen elveszté fejét, de neki csapatjainak egy kis töredékével mégis sikerült megmenekülnie.[14]

A megfutamodókat a magyarok erélyesen üldözték és csakhamar teljesen széjjelszórták. A megmaradt foszlányok az erődített városokban kerestek menedéket, de nyilt csatára többé nem voltak kaphatók. Maga Berengár a Pó vizén át az Apenninek bércei között keresett és talált menedéket.

A csatát ilyen szépen megnyervén, a magyarok most már a remek győzelem kiaknázásához fogtak. Ismét kisebb csoportokra oszolva, újból elárasztották nemcsak Lombardiát, hanem a Pón is átkelve, az attól délre az Apenninekig terjedő vidéket, Parma és Modena tartományait is feldúlták, miközben még a legtöbb erődített város és kolostor sem kerülte ki sorsát, bár ezeket a magyarok száguldozásaik alkalmával rendszerint kerülték. Így többek között a Modena közelében fekvő nonantolai monostort, a longobard királyok alapítását megrohanván, annak szerzeteseit leölték; csak Leopardus apátnak sikerült néhányad magával megmenekülnie. Elvonulásuk előtt a kolostort felgyujtották, s így annak becses kéziratai és kódexei porrá égtek. Hasonló sors érte a Piacensa (Placentia) tőszomszédságában épült San-Savino monostort is, Reggio (Regium) remek székesegyházát pedig szintén tönkretehették. Erősen megdöngették Modena város kapuit is, de annak védőszentje, Szent Geminianus állítólag most is megmentette népét.[15] A valóságban azonban úgy történt a dolog, hogy a magyarok gazdag hadisarc ellenében kímélték meg az ottani lakosságot.

Egészen 900 tavaszáig, tehát egy teljes évig tartott ez a rettenetes pusztítás,[16] míg végre Berengár kezesek és bő ajándékok révén rá tudta a magyarokat venni, hogy végleg kimerült országát elhagyják.[17]

Berengárral megegyezvén, a magyar had rengeteg zsákmánnyal és kincsekkel megrakodva, ugyanazon úton tért vissza, amerre jött.[18]

Ezek után a megriadt olaszok még jobban hozzáláttak városaik megerősítéséhez.[19] Velence megerősítéséről Péter doge gondoskodott, aki többek között kiépítette a Rialto belvárost körülvevő falakat, a castelloi főcsatorna torkolatáig, amelyet erős vaslánccal zárt el, hogy ellenséges hajók behatolását meggátolja.

[1] Források: 1. Liutprand cremonai püspök Antapodosis című műve, melyet szerzője körülbelül egy félszázaddal az események után írt meg. A mű címe magyar fordításban visszafizetést vagy megtorlást jelent. Liutprand ugyanis e munkájával ellenségein, Berengár királyon és Villa királynőn bosszút akart állani, s így a brentai hadjárat előadásával is, amely nagy katasztrófát jelentett Olaszországra nézve, Berengárt akarta befeketítetni. Liutprand ugyanis azért a katasztrófáért a felelősséget egészen Berengárra hárítja, aki szerinte igen könnyen elkerülhette volna azt, ha a magyarok által önként felajánlott kedvező feltételeket elfogadta volna. 2. János diaconus 1008-ban, tehát az eseményeknél egy századdal későbben írt Velencei Krónikája (Joannis diaconi Chronicum Venetum). 3. A brentai csata évében írt Nonantolai monostor krónikája (Chronicon Nonantulanum). 4. Czimer Károly, A brentai hadjárat (Hadt. Közlemények X. köt. 1897). 5. Szilágyi-Marczali, A magyar nemzet története. 6. Pauler Gyula, A magyar nemzet története Szent Istvánig. 7. Salamon Ferenc, A magyar haditörténethez a vezérek korában. (Századok 1876. évfolyam) 8. Gombos F. Albin, A honfoglaló magyarok itáliai kalandozása 898-904. (Hadt. Közl. 1927. évf. IV. füz.)

[2] Liutprand, Antapodosis II, 7.1.

[3] Liutprand, Antapodosis II, c. 8-9: „Nec mora . . . ad propria revertuntur, totamque hiemis asperitatem in fabricandis armis, in acuendis spiculis, in docendis iuvenibus belli notitiam, ducunt. - Sed necdum piscis signum deserens, arietis occupabat cum immenso atque innumerabili collecto exercitu Italiam petunt”. – A nonantolai krónika adata, hogy az Itáliába való bevonulás augusztus havában történt volna („ . . . In ipso anno (t. i. 899-ben) venerunt Ungari in Italiam de mense Augusto indictione 3, 8, Kal. Oct. iuncxerunt se christiani cum eis inbello ad fluvium Brentam”), bizonyára tévedésen alapszik és arra vezethető vissza, hogy a nonantolai monostor, mint később látni fogjuk, csak augusztus havában értesülhetett a magyarok támadásáról, amidőn azok déli oszlopa Mantua környékére ért. Ellenben azt az adatot, hogy a brentai csata 899 szept. 24-én folyt le, helyesnek fogadhatjuk el.

[4] Johannes Diaconus Venetus in Chronico Veneto et Gradensi (Cronache Veneziane antichissime, I, 130.): „Ungri vero pertranseuntes Tarvisium, Patavium, Brixiam, ceterosque fines, Papiam, et Mediolanum venerunt, et usque ad montem Job (vagyis a Szent-Bernát hágóig) depopulantes cuncta”. Az Itáliába vezető fenti utat ettől fogva a magyarok félszázadon át annyira a kezükben tartották, hogy azt általánosan a magyarok országútjának (Strata Hungarorum) nevezték. (Szilágyi-Marczali, A magyar nemzet története, I. 142. old.)

[5] Utóbbi volt akkoriban Lombardia fővárosa

[6] Liutprand, Antapodosis II. 9.: „Aquilegiam Veronam munitissimas pertranseunt civitates et Ticinum, quae nunc alio excellentiori Papia notatur vocabulo, nullis resistentibus veniunt”.

[7] Anonymus id. m. LIII. fejezetében Liutward püspök esetét az Árpád halála utáni időre teszi, ami nyilvánvaló tévedés.

[8] Johannes Diaconus szerint: „ . . . incidiis et rapinis cuncta devastans, maximamque multitudinem hominum interficiens, nonnullos etiam captivos reservavit”. (Lásd Czimer Károly, A brentai hadjárat, 9. old.)

[9] Ez mindenesetre hibás visszaadása János diaconus Venetus alább közlendő „cum equis adque pelliciis navibus”-ának. Gombos F. Albin, A honfoglaló magyarok itáliai kalandozása (898-904) című értekezésében a következő magyarázatát adja a „pelliciis navibus” nem egészen tiszta és nem könnyen érthető kifejezésének: Szerinte a magyarok „a sűrűn lakott tengerparton bőségesen szerezhettek maguknak halászbárkákat, dereglyéket, amelyeket – talán tűz (?) ellen való védekezés céljából – nyers állatbőrökkel teregethettek be. A tűz ellen való védekezésnek ez a módja a pusztai lovas-népeknél is ismeretes volt, tehát a kalandozó magyarok is használhatták, – és ebben az esetben már meg is találták a „bőrből készült hajó” mondájának magvát”. Én ezt a talányt éppen a Gombos által is idézett Ricobaldus Ferrariensis adata nyomán másként fejteném meg. Szerintem ugyanis a bőrrel való bevonás nem esetleges tűz ellen, hanem szurok hiányában azért történt nyers bőrökkel, hogy a fahajók hézagain keresztül a víz be ne tódulhasson, aminek legjobb ellenszere a szurok, csakhogy azzal a magyarok nem rendelkeztek. Ily alapon teljesen tisztázódik Gombos következő megjegyzése is: „A dolog lényegét már Ricobaldus Ferrariensis is megsejtette és Johannes Diaconus bőrhajóit odamódosította, hogy a magyarok a nagy sietséggel épített hajócskákat – szurokkal nem rendelkezvén – bőrrel vonták be. Muratori SS. Rer. Italic IX. 306: „ . . . e fatte con molta fretta navette piccole coperte di pelle per mancamento di pece . . .”

[10] Johannes Diaconus Venetus id. m. Pertznél, VII, 22: „Ungri ad Venecias introgressi cum equis, adque pelliciis navibus primo civitatem novam, fugiente populo, igne concremaverunt. Deinde Equilum, Finem, Cloiam (Chioggia), Caputargelem incenderunt, litoraque maris depopulaverunt. Verum etiam temptantes Rivoaltam, et Metamaucum (Malamocco) ingredi loca, quae Albiola vocantur, in die passionis sanctorum apostolorum Petri et Pauli, tunc domnus Petrus dux navali exercitu, Dei protectus auxilio, predictos Ungros in fugam vertit”.

[11] Mások – így többek között Lüttich is – a velencei eseményeket a hadjárat végére teszik.

[12] A seregek erejére Johannes Diaconus és Liutprand adatainak egybevetéséből következtethetünk. Előbbi (Fonti per la Storia d'Italia, I, 130) azt írja, hogy: „Contra Ungaros Berengarius Rex direxit exercitum 15.000 hominum, sed pauci ex eis reversi sunt”. Viszont Liutprand (Antapodosis II, 9.) azt mondja, hogy Berengár serege háromszorta nagyobb volt a magyarokénál. (Factusque est exercitus (sc. Berengarii) triplo Hungariorum validior.)

Gombos Albin idézett értekezésében a létszámra vonatkozó adatokra nézve a következőket mondja: „Dümmler (Geschichte des ostfränkischen Reiches, 2. Aufl. III, 507.) Johannes Diaconus Venetus után, a többi adat minden további mérlegelés nélkül, 15.000 főre becsüli Berengár seregét, Szabó Károly (A magyar vitézek kora, 116) megmarad Liudprand mellett, Pauler Gyula (A magyar nemzet története Szent Istvánig, 36) pedig 5000-re teszi a kalandozók számát, elosztván Liudprand osztószámával (3) Johannes Diaconus Venetus 15.000 emberét. Egyáltalában nem szorul bővebb magyarázatra, hogy a régi, még a megbízható írók seregbecslését is nagy óvatossággal kell fogadnunk, mert minden irányban fölötte hajlandók a túlzásra, hogy ily módon is kiemeljék a szerencsétlenség, vagy a siker nagyságát! Itt mindannyian összetalálkoznak abban az igyekvésben, hogy minél inkább rátereljék a figyelmet a kereszténységet ért szörnyű csapásra. Ezt a felfogást festőien jellemzi az Annales Fuldenses írója, aki a brentai csatában elesett keresztények számát 20.000-re teszi . . .” Ehhez magam is minden tekintetben hozzájárulok, de nem Gombos Albin további következtetéséhez, mely szerint ő Ibn Roszteh és Gurdézi 20.000 főről szóló létszámadatát a magyarok hadierejéről elfogadva és annak alapjára helyezkedve, azt mondja, hogy a brentai kalandozók törzsi arányban legfeljebb kétezren lehettek, Berengár serege pedig Liudprand becslése szerint 6000 főre rúghatott”. Hogy Ibn Roszteh és Gurdézi létszámadatait sem vehetjük készpénznek, azt az I. rész 14. oldalán kifejtettem, hogy pedig törzsi arányban hányan vettek részt a brentai csatában, vagyis hogy hány törzs rendeltetett ki a 899. évi itáliai kalandozásra, azt azt hiszem, még bajosabb volna megállapítani s így Gombosnak létszámmeghatározását is meglehetősen labilis alapon nyugvónak jelenthetjük ki.

[13] A brentai csatáról Liutprand a következőket írja: „A keresztények nagyobb része beleunván a követségre való várakozásba, a táborban letelepedtek étkezni. Ezeket a magyarok oly gyorsasággal lepték meg, hogy nem egynek az ételt torkába szögezték. Másnak lovát vették el. A keresztények között a visszavonás is lábrakapott. Voltak olyanok, akik nem is állottak harcba a magyarokkal, nem akarván segíteni atyafiaikat, de végül ők maguk is elvesztek”.

[14] Az Annales Fuldenses (Pertz, MG. SS. I, 415.) a brentai csatában elesett keresztények számát, természetesen erősen túlozva, 20.000-re teszi: „Italici contra eos depellare molientes in uno prelio una die ceciderunt XX milia”.

[15] Additamentum ad vitam s. Geminiani episcopi Mutinensis sive Descriptio Mutinesis urbis, Muratorinál, SS. RR. Italic II./2, 692.

[16] Ennek a pusztulásnak iszonyú képét tárja elénk Waldram sanctgalleni szerzetes verses tudósítása, amelyet az Salamon constanzi püskpök nevében Dado püspökhöz intézett s amelyből a következő részletet közöljük (lásd MHK 334. old.):

„Non miseret patris, nulla est miseratio maris
Transfigit natum feritas, ante ora parentum,
Nec natam redimit, quod mater funera plangit.
Junior atque senex lactans puer atque puella,
Alter in alterius moribundi caede volutant.
Instant Italides spoliatae civibus urbes,
As desolati demptis cultoribus Agri.
Campi cesorum siccatis ossibus albent.
Jam puto tot viri non sunt, quam Marte perempti.”

(Magyar fordítása: Nem kegyelmez meg (t. i. a magyar harcos) sem apának, sem anyának; vad kegyetlenséggel átdöfi a fiút a szülök szemeláttára s a leányt sem menti meg anyjának gyásza és siralma. Fiatal és öreg, csecsemő, fiú és leány haldokolva egymás vérében fetrengenek. Ott állnak Itália néptelen városai és a művelőktől megfosztott földek. A mezők a megöltek csontjaitól fehérlenek. Ugy vélem, hogy már nincs annyi élő férfi, mint amennyit Mars meggyilkolt.)

[17] Johannes Diaconus Venetus: „Rex igitur Berengarius, datis obsidibus ac donis, predictos Ungaros de Italia recedere fecit cum omni preda, quam ceperant”.

[18] Dr. Gombos F. Albin említett értekezésében a kútfők tanulmányozása és összehasonlítása nyomán arra a megállapodásra jut, hogy a magyarok ezúttal, vagyis 900-ban békekötés nélkül tértek vissza Magyarországba és hogy több, talán évről-évre megismétlődő, kisebb-nagyobb betörés után 904-ben újra nagyobb erővel látogatták meg Itáliát és hogy ekkor jött volna létre köztük és Berengár között a fentemlített békekötés. Szerinte, és azt mi is elfogadhatjuk, nagyon alátámasztják ezt a nézetet egyéb fenmaradt feljegyzéseken kívül Galvaneus de la Flamma milánói krónikás (Historia Mediolanensis, cop. 129., Muratorinál SS. Rer. Italic. XI, 604.) következő sorai: „Mortuo Arnulfo imperatore . . . namque singulis annis Hungari Italiam intrabant et expoliatis cunctis populis ad propria rediabant. Cum autem vidissent totam Italiam castris ac turribus redimitam de cetero redire ausi non sunt . . . ”

[19] Ughelli, Italia Sacra, IV. és V.