A fenti határmegállapítások Zsolt fejedelem utolsó éveire vonatkoznak s miután Anonymus határozottan kijelenti, hogy Taksony egész életében békésen bírta országa részeit, ebből az következik, hogy Magyarország birtokállományán a gyászosvégű augsburgi csatavesztés sem változtatott sokat, vagy talán semmit. Egy időben Magyarország hatalmi köre nyugat felé ugyan egészen az Enns folyóig terjedt, de ez, amint azt az események leírása nyomán ismételten volt alkalmunk kimutatni, a Lajta és az Enns közötti területre vonatkozólag sohasem jelentett tényleges birtoklást, hanem csak bizonyos beneficiumot, szabad átvonulást és egyéb ehhez hasonló jogok élvezetét. Hogy Guncil (Göncil vagy Göncöl) hídja alatt melyik hidat értette Anonymus, erre nézve eltérők a vélemények. Némelyek az Enns mentén keresik,[1] valószínűbb azonban, hogy ezt a Göncil-hidat a Lajta (Litaha) vagy a Fischa (Fiscaha) mentén kell keresnünk (Lásd a 2. sz. mellékletet). Hogy ez a határ hogyan nézhetett ki a Lajta és Morva között a Duna völgyében és a Muramelléki karantánokkal szemben, az a 2. sz. mellékletből szintén kivehető.

A németek felé néző kiválóan fontos határ védelmére a mosonyi ingovány, az akkori időben a mainál jóval nagyobb kiterjedésű Hanság és a Fertő vidéke, valamint az oroszok által épített vár szolgált, mely utóbbinak fekvése azonban most már meg nem állapítható. Nevezetes és említésre méltó, hogy e természetes és mesterséges akadályok védelmére nem magyarokat, hanem idegeneket használtak fel, illetve telepítettek oda. Ezeken kellett a németek dühének elsősorban megtörnie. Hogy ezt a rendszabályt a magam részéről nem tartom sem szerencsésnek, sem célszerűnek, azt már az I. rész 88. oldalán kifejtettem.

A csehek felé a határnak csak egy részét jelezte a Morva-folyó, ahonnan az csakhamar északkelet felé húzódott el.

A lengyelek, illetve rutének felé a Tátra-hegység és további folytatásban a Havas-erdő gerince jelezte a határt. Arról nem szól Anonymus, de más nyoma sincs, hogy ezek a népek is adófizetői lettek volna Magyarországnak; ezek bizonyára továbbra is csak szövetségesi viszonyban maradtak a magyarokkal szemben.

Az erdőelvi (erdélyi) határokról Anonymus nem tesz említést. Nagyon valószínű, hogy ezek a határok Nagymagyarország későbbkori határaival majdnem teljesen egybeestek. Hogy viszont a besenyőkkel szemben a jó szomszédság és béke érdekében alighanem a magyarok állottak adófizetői viszonyban, azt már máshelyütt említettük.

Dél felé a határt Anonymus az akkor Haemusnak nevezett Balkán-hegységig s további folytatásban a Vacil kapu (Traján-szoros) – Rácföld (usque ad terram Racy) által jelölt vonalig tolja ki, mely utóbbi alatt alighanem a később Rascia elnevezés alatt ismeretes földterületet érthette. Lehet, hogy a Szvjatoslavot ért kudarc után a magyarok 972 körül Bulgáriának a fenti vonalig terjedő részét rövid ideig valamilyen formában a magukénak vallották, de a végleges határ bizonyára már Taksony korában a Duna-Száva vonaláig vonatott vissza. Ugyanez áll a Spalatóig terjedő tengerpart-menti vidékekre is.

Ezek szerint az akkori Magyarországot bátran úgy határolhatjuk, ahogyan az a 2. sz. mellékleten fel van tüntetve, megjegyezvén azonban, hogy ez a határ távolról sem volt oly határozottan megállapítva, mert akkor még az egyes szomszédos államokat nem határvonalak, hanem hol keskenyebb, hol szélesebb és úgyszólván teljesen lakatlan területsávok, ősmagyar elnevezés szerint gyepüelvék választották el egymástól.

Egyébként az ország belsejében sem lehetett valami sűrű a lakosság. A hetvenéves folytonos harcok és küzdelmek kivált az ország férfilakosságát annyira megritkították, hogy minden esetre bölcsnek és okosnak mondhatjuk Taksony ama eljárását, hogy föld- és egyéb ajándékok, továbbá a legjobb bánásmód kilátásba helyezése révén számos idegent édesgetett országába.

Már Anonymus előadásából is kitűnik, hogy ezek az idegenek nemcsak a határszéleken, hanem az ország belsejében is, így többek között az ország későbbi fővárosának, Pestnek környékén és a Tisza mentén részesültek földadományokban, mely telepítési akciót királyaink később, kivált a tatárjárás és törökdúlás után még fokozottabb mértékben folytatták. És a magyar nemzet legmesszebbmenő toleranciájára vall, hogy ezek az idegenek – bolgárok, szerbek, tótok, rutének, németek (svábok) stb. – még évszázadok multán, sőt még a mai napig is megtarthatták nemcsak nemzetiségüket és faji jellegüket, hanem nyelvüket is. Ez a kétségkívül nagy gyengeségre valló tolerancia a legborzasztóbban a világháború befejezése után bosszulta meg magát, amidőn a trianoni bölcsek úgy határoztak, hogy az ezeréves Magyarország mindama részeit, ahol az osztrák-magyar monarchia úgynevezett utódállamainak sok tekintetben és a legnagyobb mértékben tendenciózus megállapításai és kimutatásai szerint idegen nemzetiségű és nyelvű a lakosság többsége, a szomszédos államok területéhez csatolják. És ezek az országok azzal mutatják ki hálájukat a miattuk ezer sebből vérző Csonkamagyarország iránt, hogy nem is titokban, de nyiltan annak teljes megsemmisítésére és felosztására törekednek.

Oh magyarok Istene, ha van benned irgalom és könyörületesség, engedd meg, hogy ez az agyonsanyargatott, agyongyötört parányi magyar nép minél előbb ismét oly hévvel és eredménnyel üthessen szét ádáz ellenségeinek apraja-nagyja között, ahogyan azt a vezérek korabeli hős magyar leventék az évek hosszú során át szinte hihetetlenül csodálatos és fényes módon cselekedhették!

[1] Podhradczky id. m. 412. old. azon a véleményen van, hogy „Magyarország határa az Enns vízig, különösen Ennsbruckig, ad Potem Anisi terjedett; itt volt a Guncil, Gönczöl, Göncz Hídja, Pons Conradi”. Fejér György, Cod. Dipl. VIII. szintén e nézeten van: „Est autem Guncil ultra fluvium Anasum”.