Ahhoz nem férhet kétség, hogy a riadei csatavesztés óta a magyarok szívén oly fájós érzés vett erőt, hogy a nemzet apraja-nagyja egynek érezte magát abban a tudatban, hogy ezt a szégyent megtorlatlanul hagyni nem lehet és nem is szabad. Nagyon valószínű tehát, hogy a magyar hadak már évek óta készültek a németekkel való nagy leszámolásra. Ezt soká halasztani nem volt tanácsos, mert Ottó német király egyénisége olyannak mutatkozott, mely ha törik-szakad, de előbb vagy utóbb mégis megteremti az összes német törzsek évről-évre mindig jobban kialakuló egységét, amellyel szemben aztán még sokkalta nehezebb lesz a szenvedett vereségeknek a nemzet testén már régóta rágódó szégyenfoltját jóvátenni.

Erre a reparációra az alkalom 955-ben is elég kedvezőnek látszott és a Henriktől visszatérő követek is alighanem ily értelemben referálhattak, mert alig hogy hazaérkeztek, az otthon már készenálló sereg nyomban betört Bajorországba.

Feltünő, hogy eddig szokásukkal ellentétben a magyarok ez évben nem kora tavasszal, hanem nyár derekán kezdik meg a háborút. Ezt a kiállítandó sereg nagy létszáma és seregszükségletekkel való ellátása és talán az is tette indokolttá, hogy előbb meg kellett várni a németországi bonyolult események kialakulását. És tényleg, mihelyt Botondnak erre vonatkozó híre beérkezett, az otthon ugrásra készen álló sereg azonnal be is tört Németországba.

Ennek a seregnek a nagyságáról nemcsak abban az időben, hanem a későbbi írók feljegyzéseiben s így azok révén egész napjainkig a legellentétesebb és legképtelenebb hírek voltak elterjedve. Maguk a magyarok az ellenség megfélemlítése és kishitűvé tétele érdekében, tehát saját jól felfogott érdekükben is Hári Jánosok útján a legképtelenebb híreket bocsátották világgá; így többek között az elől száguldozó kémlelő és biztosító csapatok úton-útfélen azt híresztelték, hogy mögöttük a csapatok „oly nagy sokasága jön, hogy azok legyőzhetetlenek, hacsak a föld el nem nyeli őket, vagy az égboltozat rájuk nem szakad”. Egy másik krónikás pedig az egyik magyar vezér ama mondását jegyezte fel, hogy „nemsokára okvetlenül csatára kell hogy kerüljön a dolog, mert különben lovaink rettenetes nagy száma csakhamar kiissza majd a Lech folyó vízét”.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az összes feljegyzések kivétel nélkül a magyarok rettentő sokaságáról beszélnek, amiből aztán az az általános, de mingyárt hozzá tehetjük, téves nézet alakult ki, hogy a magyarok 955-ben mintegy 100.000 főnyi sereggel törtek be Németországba, míg az augsburgi csatában résztvett német sereg állítólag legmagasabb becslés szerint sem lett volna erősebb 26-28.000, sőt némelyek szerint 8-10.000 embernél,[1] ami téves következtetés révén onnan keletkezett, hogy miután, mint fentebb láttuk, Widukind a cseh harccsoport állományát kifejezetten 1000 ember erejűnek mondja, miért is a helytelenül okoskodók a 8 harccsoport erejét együttesen ennek nyolcszorosában vélték megállapíthatni, megfeledkezvén arról, hogy a német kontingensek, bizonyára sokkal nagyobb számban siethettek királyuk zászlaja alá, mint amennyit a csak segítő had számba vehető cseh légió képviselt. Mindezeknél fogva magam is osztom Köstler őrnagy[2] ama nézetét, hogy a kölcsönös erőviszonyok tekintetében talán Eisemann[3] jár legközelebb az igazsághoz, mondván, hogy az augsburgi csatában a német sereg állománya körülbelül felényi akkora lehetett, mint a magyaroké s így az én nézetem szerint körülbelül 25.000 és 50.000 volna a német illetve a magyar hadsereg hozzávetőlegesen helyes arányszáma. Ebben az akkori viszonyokhoz képest igen jelentékeny, sőt mondhatni szokatlanul nagy haderőt képviselő 50.000 lovasban azonban már benfoglaltatik a Schwarzwald felé portyázók s így az augsburgi csatában részt nem vett osztagok létszáma is, úgy hogy a Lech mezején a döntő mérkőzésben a németeknek mintegy 25.000 embere legfeljebb 35-40.000 magyar lovassal állhatott szemben, ami még mindig inkább soknak, mint kevésnek mondható.[4]

A hadjárati, illetve hadműveleti tervek tekintetében készséggel el kell ismernünk, hogy Ottó német király terve amily egyszerűnek, époly nagyszerűnek is mondható; szólt pedig az olyanformán, hogy az egész birodalomból amennyi erőt csak lehet, a Duna mentén összpontosít s aztán azzal döntő mérkőzés céljából odamegy, ahol az időközben beérkező jelentések szerint az ellenséges hadsereg zömére találhat. Ugyanígy szólt nagy vonásokban Moltkénak oly híressé vált és végeredményben oly gyönyörű sikereket felmutatott 1870/71. évi hadműveleti terve is.

Sokkal kevesebb elragadtatással beszélhetünk a német törzsek részén megnyilatkozó hadikészségről. A bajorok, svábok, frankok megfeleltek ugyan a király hívó szavának, de a gyülekező helyre küldött kontingensek létszáma távolról se felelt meg a várakozásnak. Nagy hátrányt jelentett, hogy a szász sereg legnagyobb részének a már említett okból otthon kellett maradnia. Feltünő, hogy Brunó, Ottó király fivére, egyáltalában nem küldött csapatokat a Duna mentére állítólag azért, mert nem volt kizárva, hogy a magyarok a mult évhez hasonlóan, ezúttal is kitérnek a döntő összecsapás elől, hogy mielőbb Lotharingiát és Franciaországot árasszák el pusztító, gyujtogató és öldöklő portyázó különítményeikkel. Erre az eshetőségre tartotta vissza Bruno egész haderejét, ami természetesen legkevésbé sem találkozhatik helyeslésünkkel. A hadjárat sorsának a Duna mellékén koncentrálódó főseregek körletében kellet eldőlnie s így a lotharingiai hadaknak is Ottó király táborában, nem pedig otthon, több száz kilométerre a döntő ütközetek színhelyétől volt a helyük.

Említésre méltó továbbá, hogy Ottó királyt családjának egyik tagja sem kíséri el a nemzet nagy és döntő küzdelmének színhelyére. Öccse, Henrik bajor herceg, betegen feküldt Regensburgban; Bruno, mint fentebb említettük, jobbnak látta otthon maradni, sőt a rangfosztása miatt talán még mindig duzzogó Liudolfot, a király fiát is magánál tartotta. Ezek mind oly jelenségek, melyek még mindig elég labilis formában tüntetik fel az Ottó által annyi hévvel és energiával összekovácsolt, de hol itt, hol ott még mindi repedező német birodalmi egységet. Liudolf duzzogó magatartásával szemben igen szép, bátor és halálmegvető harcos színében tűnik fel Konrád herceg és az ő példájából láthatjuk, hogy akkori időben a vezérek elsősorban inkább személyes bátorságukkal, mint célszerű és okos tervezgetéseikkel és intézkedéseikkel hatottak felvillanyozólag a hadseregre.

Hogy Ulrik püspök amúgy is gyenge erejének legjavát saját testvérével együtt szintén a király hadához csatlakoztatta, az elég szép színben tünteti fel Augsburg nagynevű püspökének hűségét és ragaszkodását uralkodójához, de ez a maroknyi had gyalogosokból állván, csak mintegy személyi testőrszolgálatot végezhetett a király közvetlen közelében.

Hogy Ottó Donauwörth tájékát jelölte meg a különféle kontingensek gyülekezőhelyéül, az bizonyára arra vezethető vissza, hogy időközben biztos híreket vett mind Regensburgból mind Augsburgból, hogy a magyar sereg zöme már hosszabb idő óta mozdulatlanul áll lechmenti táborában. Donauwörth jelezte egyszersmind azt a központiasan fekvő pontot is, ahova az egyes német kontingensek, leggyorsabban, mert a legrövidebb úton vonulhattak be. Hogy Donauwörth mellől miért vezette Ottó seregét kerülővel Günsburgon át Augsburg alá, annak is meg van a magyarázata. Augsburg tájékán a Lech mező jelképezte elsősorban azt a területsávot, amely nagy lovastömegek összeütközésére par excellence alkalmasnak volt minősíthető. Ezt akarta és ezt kellett tehát a német seregnek elérnie, ami a magyar tábornak a Lech jobbpartján elfoglalt fekvésére való tekintettel legkönnyebben és leggyorsabban kétségkívül az Ottó által választott irányban volt elérhető, mert Donauwörthből délnyugat felé való kitérés volt legbiztosabb útja és módja annak is, hogy Ottó a magyarokkal való döntő összeütközés előtt Ulrikkal is a közvetlen összeköttetést helyreállítsa.

Az eseményekből következtetve, a magyarok részén legnagyobb sajnálatunkra nélkülöznünk kell egy jól átgondolt, messzefekvő célokat kitűző, egységes hadjárati és hadműveleti tervnek a létezését. Azt sem tudjuk biztosan, mert az eseményekből nem vonhatunk erre nézve következtetéseket, hogy mit is akartak tulajdonképpen a magyarok az általuk kiállított hatalmas sereggel elérni. Annak még tudjuk magyarázatát adni, hogy egy válogatott kisebb csapat a jó barátság örve alatt tájékozódás céljából egyenesen Ottó udvarába indíttatik. Ezt az eljárást hiába akarják a német történettudósok annyira felfujni, mi az egész esetet hajlandók vagyunk a háború különleges viszonyai által megengedhetőnek jelezhető fraus pia-nak minősíteni. Az Illeren túl a Fekete erdőig (Schwarzwald-ig) elrendelt portyázásnak is könnyen megtaláljuk a magyarázatát a zsákmányszerzés vágyában, de hogy a sereg zöme miért, mi célból állapodott meg oly hosszú ideig Augsburgtól délre a Lech mentén, arra plausibilis okot találni egyáltalában nem lehet s így e tekintetben csak találgatásokra vagyunk utalva. Augsburg ostroma nem lehetett a főcél, mert hiszen amit itt műveltek, az komoly ostromszámba nem is jöhet. Mindig csak alárendelt erőkkel mennek neki a város egy és ugyanazon kapujának, a többi kapukat és falakat teljesen figyelmen kívül hagyván. Pavia, Lobbes és Cambray esete mutatja, hogy ha akarták, tudtak ők komolyan is nekilátni az erődített városok megvívásának.

Flodoardnak a 183. lábjegyzet alatt közölt adatából (volentes venire in Franciam) arra lehetne következtetni, hogy a mult évi bő zsákmányt szolgáltató hadjárat 955-re is azt az elhatározást érlelte meg a magyar hadak vezetőségében, hogy ezúttal is a Rajna környékére helyezzék a fősúlyt. De akkor miért vert lábuk oly hosszú ideig gyökeret Augsburg tájékán? Avagy Ottó közeledésének híre okozta ezt? Valóban nincs kizárva, hogy erre a hírre a magyar vezérek felfogása kétfelé ágazott el; az egyik rész talán az eredeti elhatározás, a franciaországi kalandozás, a másik rész pedig az Ottóval való leszámolás mellett kardoskodott. Innen eredhetett aztán az a nagyfokú bizonytalanság és tétovázás, amely az oly hosszú ideig a Lech mentén rekedt fősereg magatartását jellemzi. Ezt, úgy látszik, egyik-másik vezér már nagyon is únhatta, amint az az egyik vezérnek a 91. oldalon közölt mondásából is kitűnik. A legnagyobb baj pedig, úgy látom én, az lehetett, hogy a magyar sereg fővezére, az öreg Bulcsu már tényleg öreg lehetett s így nem csoda, hogy híján volt annak a pezsgő, friss tetterőnek, amely háborúban az igazi nagy teljesítmények valódi rugója és alapja szokott lenni. Az ebből kifolyó határozatlanság, bizonytalanság és tétovázó magatartás nyilatkozott meg Augsburg ostrománál is és inkább ennek, mint Ulrik kétségkívül felette célszerű intézkedéseinek és fáradhatatlan munkálkodásának volt köszönhető, hogy Augsburg városa napokon át sikerrel dacolhatott a magyarokkal szemben.

De mint ha már nemcsak a vezérek és parancsnokok nem lettek volna a régi szilaj, nehézségeket és lehetetlenségeket egyáltalában nem ismerő legények, hanem maguk, a bizonyára mindig nagyobb és nagyobb számban a meghódított lakosok és a foglyok sorából rekrutálódott közvitézek is inkább a könnyű prédálásnak, mint a komoly harcnak voltak barátjai. Egész biztos következtetést vonhatunk erre abból a jelenségből, hogy az augusztus 8-iki ostrom alkalmával már korbáccsal kellett őket kötelességeik teljesítésére szorítani.

Sokáig volt és még mai napig is vita tárgya, hogy a magyar fősereg az augsburgi táborozás alkalmával a Lech jobb vagy bal partján ütötte-e fel tanyáját. Hogy a magyarok tábora a Lech bal partján Augsburgtól délre állott volna, annak a leghatározottabban ellentmond ama körülmény, hogy a magyarok a város ostromát a keleti kapu felé intézték, holott ha táborhelyük a várostól délre lett volna, akkor az ostromot a dél felé néző falak és egyszerre három kapu ellen is intézték volna. De más körülmény is ellentmond a balparton való táborbaszállásnak. Mint fentebb láttuk, a magyarok nemcsak futólag, egy-két napra, hanem jó hosszú időre állapodtak meg Augsburg tájékán a Lech folyó mellett. Aki pedig a hadművészet legelemibb alapfogalmaival tisztában van, az tudhajta, hogy hosszabban tartó táborozásokat úgy szoktak elrendezni, hogy a terep nyujtotta természetes akadályvonalak, folyók, mocsaras területek, hegyláncolatok gerince stb., hacsak lehet, a sereg arcvonala elé, nem pedig a sereg mögé jussanak, mert az arcvonal előtt fekve, ezek az akadályok lényegesen megkönnyítik a biztosító szolgálatot és egyáltalában magának a táborozó seregnek is nagyobb fokú biztonsági érzetet adnak, míg a sereg háta mögött ép az ellenkező hatással vannak, mert főleg meglepő ellenséges támadás esetén ezeknek az akadályoknak a sereg háta mögött való fekvése könnyen katasztrofálissá is válhatik. Nem tételezhetjük fel tehát a magyar hadak vezetéséről, mely a hadművészet terén rendszerint oly gyakorlottnak és ügyesnek mutatta magát, hogy ezúttal oly kardinális hibát követett volna el, hogy a Lech folyó nyujtotta előnyök helyett inkább esetleg kiszámíthatatlan bajokat okozó hátrányokat zúdított volna a hadsereg nyakába.

Hogy Ottó serege hol lépett át a Wertach folyón a Lech-mezőre való jutás céljából, erre nézve elfogadhatónak vélem az Augsburger Weberchronik fentebb közölt adatát, annál is inkább, mert az a hely sem túl közel, sem túl messze nem volt Augsburghoz viszonyítva. Túl közel nem lehetett, mert különben, mint alább kifejtjük majd, okvetlenül látni kellett volna a város falairól az átvonulást, illetve összecsapást, túl messze meg azért nem, mert különben a döntő ütközés előtt az éj és a hajnal sötétségében túl hosszú ideig kellett volna ily nagyszámú, csatarendbe fejlődött sereggel előnyomulni, ami szinte lehetetlenségnek tűnik fel.

Fontos továbbá, hogy a Lech-mezőre érve, a német sereg merre felé vett arcot? Én azt hiszem, hogy az arc a magyar tábor, tehát kelet felé nézhetett, amit később még jobban meg fogok indokolni.

Azon nem csodálkozhatunk, hogy ebben a babonás korszakban mindkét részen erősen hajlottak a vallási ceremóniák és a véletlenül megnyilatkozó jó vagy rossz omenek felé. Így látjuk, hogy amint az ostrom első napján az ostromló had parancsnoka elesik, ez nyomban maga után vonja az ostrom azonnali beszüntetését. Hogy az elesett parancsnokot rögtön felkapták és elvitték magukkal a főtáborba, ez legszebb jele annak a nagy tiszteletnek és ragaszkodásnak, amellyel a csapat mindenkori parancsnokai iránt viseltetett. Ottó király is gyengesége érzetében vallási dolgokban keres bizalmat és megnyugvást, azért tesz fogadalmat a merseburgi püspökség kreálására nézve és ezért rendel el az egész tábor számára böjtöt, holott tudjuk és ő is tudhatta, hogy vacuus venter non pugnat libenter, vagyis hogy üres hassal nem szívesen csatáznak a legények.

Végül még néhány szót Berchthold grófnak az Augsburg ostromát siettető tanácsáról. Magában véve ez a tanács nem volt rossz, mert nem férhet hozzá kétség, hogy Augsburg birtoka a magyar sereg szabad mozgadozási képességét, már a város mellett fekvő Lech-híd biztos birtoka miatt is, nagy mértékben emelte volna. De ha Augsburgot a magyarok talán a fentebb érintett helytálló okoknál fogva a napok és hetek hosszú sora alatt sem voltak képesek elfoglalni, most, amidőn Hannibál már ante portas állott, nem igen volt remény arra, hogy ez a vállalkozás egy-kettőre sikerre vezessen.

[1] Delbrück, Geschichte der Kriegskunst című műve III. 115-116. oldalán azt mondja, hogy: „Das ganze Heer darf auf etwa 7000 bis 8000 Mann, gewiss nicht mehr, eher weniger, veranschlagt werden, sämmtlich Reiter . . . Ob die Zahl der Ungarn, die nach den deutschen Chronisten naturlüch ins Ungeheuerliche geht, grösser oder kleiner gewesen ist, müssen wir dahingestellt sein lassen, vermutlich war sie geringer”. Ezzel Delbrück a kútfők adatait, mint alább még bővebben látjuk majd, a fejük tetejére állítja. Schäfer, Abhandlung über die Ungarnschlacht von 955 (Sitzbericht der Berliner Akademie 1905), a német sereg számát szintén 6500-8000 főre teszi.

[2] Köstler id. m. 22. old.

[3] Eisemann, Kriegsgeschichte der Bayern.

[4] Az erőviszonyokra nézve a következő fontosabb feljegyzések állanak rendelkezésünkre: Reginonis Continuator a 955. évhez: „Ungarii cum tam ingenti multitudine exeuntes, ut non, nisi terra eis dehisceret vel coelum eos obrueret, ab aliquo se vinci posse dicerent”. – Gerhardi, Vita S Oudalrici, 12. fej.: „Tanta multitudo Ungarorum erupit, quantum tunc temporis viventium homimum nemose antea vidisse in ulla regione profitebatur”. – Flodoardi Annales 955.: „Hungari cum immensis copiis et ingenti multitudine, Baioariam ingrediuntur, volentes venire in Franciam”. – Annales Sangallenses majores: „Et erat numerus illorum 100 milia. – A Kaiserchronik, II. 451. old. szerint: „der heiden menige zehenzictûsent der ingegene, ahte unde zwânzic tûsent mêre”.