955 elején Ottó német király, miután május havában a legvégsőkig kitartó Regensburgot is megadásra kényszerítette, végre rendet teremtett Németországban. Ezek után egész Bajorországot és a keleti határszélen fekvő Markokat – a veronait kivéve, amely újból Berengárhoz pártolt át – Henrik öccsének átadván,[1] Ottó május végén visszatért Szászországba. Itt az a kellemetlen hír fogadta, hogy távollétében az Elbe-menti szlávok törtek be országába. Alig hogy ezek ellen is megtette intézkedéseit, június havában valószínűleg Botond vezetése alatt magyar követek jelentek meg előtte tekintélyes kísérettel, mintegy a régi jó viszony és barátság felelevenítése céljából, valójában azonban némelyek szerint azért, hogy a lefolyt polgárháború eredménye felől tájékozódjanak.[2] Ottó a magyar követeket némi ajándékokkal elhalmozván, azok néhány napi ott tartózkodás után visszatértek.

Nemsokára azonban öccsétől, a Regensburgban betegen fekvő Henrik bajor hercegtől, azt a hírt veszi Ottó, hogy a magyarok tekintélyes számmal és ellenséges szándékkal átlépték a bajor határt.

Ez a hír tényleg megfelelt a valóságnak, mert július havában állítólag oly nagyszámú sereg, mint soha annak előtte, alig hogy az Enns folyót átlépte, mindjárt Bajorországban megkezdte rettenetes dúlását és fosztogatását a Duna és az Alpok északi nyúlványai között fekvő területeken.[3] Az Inn mentén Rott, az Inn és Isar között Ebersberg, az Isar felső folyásánál Benedictbeuern, tovább északabbra az Isar és Lech között Wessobrunn és Diessen s végül a Lech-menti Thirhaupten voltak azok a főbb helyek és kolostorok, ahol nagyszabású pusztításokat vittek véghez. A Lech mellől egyrészük alighanem Lehel vezérlete alatt az Illeren át a Feketeerdőig (Schwarzwald) portyázott, míg a Bulcsu vezette zöm a Lech jobbpartján tábort ütve, Augsburgot (Ágostát) kezdé ostromolni.

Augsburgot akkoriban csak tornyok nélküli gyenge körfal s az előtte fekvő árok védte[4] és a város és lakossága az ép leviharzott polgárháborúban igen sokat szenvedett. De éppen a lezajlott több évi polgárháborúnak volt a következménye, hogy Augsburg époly szentéletű, mint okos és bátor püspöke, Udalrik (Ulrik), aki Ottónak egyik leghívebb embere volt, elég nagyszámú őrséget, csupa edzett és vitéz katonát, tartott állandó szolgálatban, akiknek számát a magyarok közeledésének hírére környékbeli fegyverfogható emberekkel még lényegesen növelte és kiválóan ügyes intézkedéseket tett a városerődítések ellenállóképességének fokozására.

A magyarok a város keleti, az úgynevezett mezitlábasok kapuja (Barfüsserthor) felé intézték első támadásukat. Ebben a támadásban nem túl sokan vehettek részt, mert a város védőrsége a támadásra minden áron kitöréssel akart válaszolni, de Ulrik püspök ezt nem engedte meg, nem akarván, hogy védőrsége oknélküli és céltalan veszteségeket szenvedjen. Ehelyett Ulrik a minél szívósabb ellenállásra buzdította híveit, mi célból ő maga is papi ornátusban, azonban sisak, pajzs és páncél nélkül járt-kelt nyíl- és kőzápor közepette hívei között. A magyarok már nagyon szorongatták a kapu védőrségét, amidőn a rohamot vezető parancsnokuk hirtelen elesett. Ez valami nagyon becses emberük lehetett, mert a körülötte állók holttestét felkapták, a táborba vitték, mire a többiek is felhagytak az ostrommal. Erre Ulrik püspök visszament a városba és a sebesültek ellátása után nyomban intézkedett a falak kijavítása és földmellvédekkel való megerősítése iránt, amely munka egész éjjen át szakadatlanul a legserényebben folyt. Ezért amint másnap, augusztus 8-án, a magyarok még nagyobb erővel és ostromszerekkel is jobban felszerelve, megjelentek a küzdőtéren, csodálkozva látták, hogy a fal és az azt támogató mellvéd most már sokkal erősebb mint tegnap volt és hogy annak bástyái tele vannak védőkkel. Erre a támadó csoport állítólag kishitűvé vált, mert a parancsnokoknak – legalább úgy látták a falakról – korbáccsal kellett az ingadozókat a támadás folytatására nógatni.[5]

Ez erőltetett hajsza közben egyszerre csak megszólal a fővezér kürtje, melynek hangját az egész sereg ismerte. Ennek hallatára az ostromló hadhoz beosztottak a vár vívását nyomban beszüntetve, a fővezérhez siettek, hogy megtudják a vészjel adásának okát. Itt aztán megmondták nekik, hogy Berchthold gróf, a 937-ben elhúnyt Arnulf bajor herceg unokája, akinek ugyancsak Arnulf nevű atyja 954-ben mint bajor lázadó, Ottó és Henrik ellen harcolva Regensburgnál elesett s aki mint száműzött tölté a Günzburg mellett fekvő Reisenburg várában napjait, hírül hozta, hogy Ottó német király jó nagy sereggel közeledik Ulm felől. Berchthold állítólag azt tanácsolta a magyaroknak, hogy sietve igyekezzenek még Ottó beérkezte előtt Augsburgot bevenni, de a magyar vezérek ezt a tanácsot nem fogadták el, hanem elhatározták, hogy a város ostromával végleg felhagyva, Ottó elé mennek, mert ha őt legyőzik, úgyis az övék lesz nemcsak Augsburg, hanem a körülötte fekvő egész tartomány is.[6]

A magyar betörés hírére Ottó, a szász csapatoknak csak egy kis részét véve maga mellé, – mert seregének zömét a szlávok fenyegető magatartására való tekintettel, akikkel a háború kitörése minden pillanatban várható volt, otthon a szláv határ mentén kellett hagyni –, nyomban elindult Bajorország felé. Ezt megelőzőleg az egész német hadsereg számára gyülekezőhelyül Augsburg környékét jelölte ki.[7]

A Dunához közeledve, mindenekelőtt a bajor és frank hadak csatlakoztak hozzá. A bajorokat a beteg Henrik helyett, annak alvezérei, akik közül rangban legmagasabb Eberhard gróf volt, vezették. A legnagyobb örömöt mind a király, mind a sereg körében Konrádnak, a király vejének, egy jókora lelkes lovascsapat élén történt megjelenése váltotta ki, aki már nagyon megbánta és vezekelve jóvá akarta tenni a multban elkövetett bűneit. A megbékült pártütő jelenléte felvillanyozólag hatott az egész seregre, mert tudták róla, hogy harcban, akár gyalog, akár lóháton, ellenállhatatlan és hogy emellett igen okos tanácsú, jeles hadvezér.[8]

Miután a svábok, továbbá a cseheknek 1000 lovast számláló hada is Ottóhoz csatlakozott, a talán Dunauwörth tájékán egybegyűlt had[9] Ulm felé indult el és alighanem Günzburgnál kelt át a Duna jobbpartjára, amiről az első hírt, mint tudjuk, Berchthold gróf vitte el a magyar hadak fővezérének. Augsburg felé tovább előnyomulva, augusztus 9-ike folyamán a Wertach folyónak a Lechbe való beömlése tájékán fekvő Oberhausent érte el Ottó hada, ahová Ulrich püspök vitézeinek javarészét is elküldte, öccsének, Dietbald grófnak vezetése alatt. Oberhausen mellől Ottó menetét már nem kelet felé Augsburgon át, hanem a Wertach folyót balról kísérő magaslatok szélén folytatta, hogy aztán Bergheim és Inningen között az említett folyón is átkelve,[10] Augsburgtól délre a Lech-mezőn táborba szálljon. (Lásd a 4.sz. mellékletet).

Az ellenség közellétéről biztos tudomással bírván, mindenkinek kötelességévé tétetett, hogy másnap reggel teljesen harckész állapotban legyen s így egészen biztosra vehető, hogy ez a táborbaszállás a következő napi csatarenddel teljes összhangzásban történt, miről Widukind adatai nyomán teljesen megbízható képet alkothatunk magunknak. Eszerint az első harcvonalban a bajorok állottak, Henrik herceg betegsége következtében Eberhard gróf fővezérlete alatt 3 harccsoportban egymás mellett. A második harcvonal jobbszárnyán a frankok, Konrád vezetése alatt, a balszárnyon pedig a szászok állottak. E harcvonal közepén maga Ottó foglalt helyet nagyszámú, válogatott csapat kíséretében; előtte lobogott Szent Mihály arkangyal nagy zászlója, az emberi ördögök fölötti diadal jelképe gyanánt. A harmadik harcvonalban a svábok (alemannok) két harccsoportja állott a rangjától megfosztott fia helyett nemrég kinevezett II. Burghard herceg vezetése alatt. E mögött állott szekérvába alakulva a hadsereg nagy poggyásza (der Tross des Heeres). E mögött leghátul a csehek ezer főnyi hada következett Boleslav hercegük vezetése alatt „jobban felszerelve fegyverekkel, mint szerencsével”.[11]

Az augusztus 9-ről 10-ére hajló éjjel a csatához való előkészületekkel telt el, amely elé Ottó az ellenség túlerejére való tekintettel, miről alább bővebben szólunk majd, elég nagy aggodalommal tekintett. Ezért a király a táborbaszállás idejére böjtöt parancsolt és fogadalmat tett Szent Lőrincnek, akinek éppen napja volt, hogy győzelem esetén a Merseburgban épülőfélben lévő palotát templommá alakítja át és a nevezett városban püspökséget alapít.

Hajnalhasadtakor a németek, miután előbb egymásnak és vezéreiknek hűséget és engedelmességet fogadtak, megindultak az ellenség felé.

A magyar táborban is minden előkészületet megtettek, hogy augusztus 10-én hajnalban a sereg a Lechen átkelve, támadólag lépjen fel a németekkel szemben. Ezt az átkelést a sereg zöme Augsburgnál, egy kisebb rész attól délre hajtotta végre.

[1] Mihelyt Henrik hercegi székét újból elfoglalta, egyik főellenfelét, Herold salzburgi érseket elfogván, annak szemeit – az alatt az ürügy alatt, hogy ő is egyike volt azoknak, akik a magyarokkal paktáltak, – vad kegyetlenséggel kitolatta.

[2] Widukindi, Res gestae Saxonicae, III. 44. fej.: „tamquam ob antiquam fidem ac gratiam eum visitantes, re autem vera, ut quibusdam videbatur, eventum belli civilis considerantes”.

[3] Gerhard id. m. „a Danubio flumine usque ad Nigram silvam, que pertinet ad montana”.

[4] Garhard id. művében ezt írja róla: „quae tunc imis sine turribus circumdata muris firma ex semet ipsa non fuit”.

[5] Gerhard id. m. szerint: „quidam Ungrorum flagellis alios minantes ad pugnandum coegerunt”.

[6] Köstler, Die Ungarnschlacht auf dem Lechfelde 20. old.

[7] „Castris positis in confiniis Augustanae urbis”. (Widukind id. m. 44. pont.)

[8] „Cum valido quoque equitatu venit in castra Condradus dux, cuius adventu erecti milites, iam optabant non differre certamen. Nam erat natura audacis animi, et quod rarum est audacibus, bonus consilii, et dum eques et dum pedes iret in hostem, bellator intolerabilis, domi militiaque sociis carus”.(Widukind id. m. 44. pont.)

[9] „Im Ries oder bei Dunauwörth traten Verstärkungen aus Bayern und Franken ein . . . Mittlerweile war das Heer durch tausend Böhmen, siwie das schwäbische Aufgebot verstärkt worden”. (Köstler, id. m. 21. odl.)

[10] Az Augsburger Weberchronik is határozottan említi, hogy Ottó serege Bergheimon át érte el a Lech mezőt.

[11] „Ducitur exercitus per aspera et difficilia loca, ne daretur hostibus copia turbandi sagittis agmina, quibus utuntur acerrimo, arbustis ea protegentibus.Primam et secundam tertiamque legionem direxerunt Boioarii, quibus praefuerunt praefecti ducis Heinrici; nam ipse bello interim aberat, eo quod valitudine corporis laborasset, qua et mortuus est. Quartam ordinavere franci, quorum rector ac procurator erat dux Conradus. In quinta, quae erat maxima, quae et dicebatur regia, ipse princeps vallatus lectis ex omnibus militum milibus alacrique iuventute, coramque eo angelus, penes quem victoria, denso agmine circumseptus. Sextam et septimam construxerunt Suavi, quibus praefuit Burghardus, cui imperat filia fratris regis. In octava erant Boemi electi milites mille, armis potius instructi quam fortuna. In qua et sarcinae omnes ac impedimenta quaeque quasi ipsa esset tutissima, quae esset novssima.” (Widukind id. m. 44. fej.)