| « 2. Lebedia. | KEZDŐLAP | III. Az új hon elfoglalása. » |
Lebediában a magyarok mintegy 300 (Konstantinosz Porphyrogennetosz szerint csak mintegy 150) évig tartózkodtak. Erről az időszakról történelmi adatok és feljegyzések nem maradtak ránk. Keleti szomszédjaik a kazárok (máskép kozárok vagy kazarok) voltak, kik 670 felé Ázsia belsejéből (Szarmatiából, Berziliából) a Kaspi-tenger és a Volga vidékére előnyomultak. Ezek, miután a Kuban vidéki bolgárok fejedelme, Batbaján, 680 körül meghódolt nekik, az itt tanyázó hun-bolgár és magyar elemekből az alsóvolgamelléki kazár államot alapították, amely a Don, Oka, Volga és Káma által határolva, egészen a Kaspitóig terjedt (lásd Lüttich id. m. 13. old.). Bulán fejedelmük (khagánjuk) 731-ben fényes győzelmet aratott az arabok és örmények felett, 740 körül pedig kereskedelmi szempontok által indíttatva, a tisztekkel és a nép előkelőivel a zsidó vallásra tért át és Dávid nevet vett fel,[1] de a lakosság zöme továbbra is mozlim, illetve keresztény maradt. Ehhez a kulturális tekintetben meglehetősen magas színvonalon álló néphez őseink az idők folyamán igen barátságos, sőt valószínűleg bizonyos mértékben alattvalói, vagy legalább is függő viszonyba kerültek.[2] .
A IX. század elején a kazárok birodalmának az Emba és az Ural folyók közti részét a besenyők foglalták el, akik csakhamar Európa legvadabb népének hírébe jutottak.[3] A besenyőktől keletre az úzok vagy kunok laktak.
Amidőn a IX. század közepe táján a besenyők állandóan továbbterjeszkedve, nyugat felé egészen a Volgáig jutottak el,[4] a kazárok khánja elhatározta, hogy szomszédainak segítségével döntő csapást mér rájuk. Az úzok rá is álltak az alkura, ellenben a magyarok, nem tudni mi okból, vonakodtak a közös akcióban résztvenni. Ez pedig nagy hiba volt. Annál is inkább van okunk a magyaroknak a besenyőkkel szemben tanusított passzív magatartásán csodálkozni, mert másrészt ép a kérdéses időszakban a Don, Dnjeper, Dnjeszter völgyeitől két oldalt lakó szlávok területén, a Felső-Tisza völgyében és az Alduna mentén időről-időre számos félelmet és rettegést terjesztő magyar portyázó had jelent meg.[5] . Ily körülmények között nem lett volna szabad a kedvező alkalmat elmulasztani, hogy az összes szomszédos népekre nagy veszélyt jelentő besenyők lehetőleg teljesen bekeríttessenek és tönkretétessenek.
Igaz, hogy az úz-kazár támadás a magyarok segítsége nélkül is eredménnyel járt, de ennek az eredménynek a következményei a magyarokra nézve döntő csapást jelentettek. A 889-ben[6] kelet és nyugat felől szorongatott besenyők zöme ugyanis észak-nyugati irányban egérutat talált és elkeseredésében a Lebediában székelő magyarságra vetette magát. Ezt Pauler többször idézett művében következőleg írja le: „A besenyők nyolc széke (törzse) és negyven része (nemzetsége) – bár erős, vitéz nép – nem tudott ellentállni. Ketté szakadtak. Az egyik, kisebb rész, keleten maradt s megbékült az úzokkal; a másik, nagyobb rész, nyugatra menekült . . . s elérte a Volgát, elérte a Dont s elérte a magyar földet: Lebediát. Most is úgy történt, mint azelőtt több mint háromszáz évvel, mikor a menekülő avarok az útjokba eső népeket legyőzték, csakhogy a magyarok nem hódoltak meg, nem is maradtak földükön, a győzőt tovább robogni hagyván, hanem maguk kerekedtek fel és mindenestül, családostul, nyájastul” otthagyták hazájukat. A menekülő besenyők erős lökése két részre szakította a magyarság népét. A kisebb, donmenti rész, az ellenséges nyomás elől a Kaspi-tenger irányába, Perzsia és Örményország felé tért ki és a Kaukázus északi oldalán húzódott meg. „Ezekből szakadt-e ki, vagy más elszakadt töredék volt-e a XIII. század közepéig a Volga vidékén élt magyarság, nem tudjuk megállapítani.”[7] .
A nagyobb rész, a hét törzs népe, török szokás szeint hétmagyarnak (hetumoger) nevezve, magával ragadva a kazár birodalomtól elszakadt három nemből vagy törzsből álló töröknyelvű néptöredéket, mely kabarok (lázadók) néven a magyarok nyolcadik törzsévé (székévé) lőn,[8] „Előd”[9] vezérlete alatt, egyenesen nyugati irányban, Kiev alatt, ahol híres átkelőhely volt, s egy hegyet még századok mulva is magyar hegynek neveztek, áttörtek a Dnjeperen és tovább mentek, de nem messze.[10] Kiev mellől délnek fordultak és elfoglalták az alsó Dnjeper és Szeret között elterülő vidéket. Ennek nyugati felét a Dnjeszter hasítá, melyet a magyarok a folyók általános nevével Etelnek[11] s a földet, melyen most az említett folyók mellékén megtelepedtek, Etelköznek (Atelkuzunak), mintegy Vízköznek, Vízmelléknek nevezték.
A magyarok által elhagyott Lebediát a besenyők szállották meg, akik e szerint a szövetséges magyar és kazár nép közé ékelték be magukat. A dolgok ily fordulata sehogy sem volt egyik félnek sem, de legkevésbé a kazárok khánjának ínyére, aki a közös veszedelmes ellenség sakkbantartását, illetve ártalmatlannátételét azáltal vélte leginkább elérhetőnek, ha a kazár és magyar nemzet közötti kapcsolat az eddiginél még szorosabbra fűződik és e mellett a szükséges rendszabályok megtételének joga egy kézbe, a kazár khán kezébe tétetik. Ezért utóbbi magához hivatta Lebediást és a krónika szavai szerint a következő szavakat intézte hozzá: „Azért hivattalak, hogy te, nemes, vitéz, bölcs létedre, mint a magyarok közt első, fejedelme légy népednek, nekem pedig engedelmeskedjél.”[12] Elődnek, illetve Lebediásnak fejedelemmé való megválasztását a khán alighanem azért tartotta szükségesnek, hogy neki nem 7-8 törzsfővel, hanem csak egy tényezővel, mindnyájuk fejedelmével kelljen tárgyalnia illetve intézkednie, mert nem valószínűtlen, hogy a magyarok részvétele a besenyők elleni legutóbbi úz-kazár támadásban csak azért hiusult meg, mert azt a törzsfők egyike-másika, sőt bizonyára többsége ellenezte, s ebben a törzsszervezet laza voltának hátrányai teljes mértékben kifejezésre jutottak.
E szervezet hátrányának és a besenyő veszedelem eminens voltának teljes tudatában Előd elvben hozzájárult a kazár khán javaslatához s ugyancsak a krónika szavai szerint utóbbinak a következő választ adta: „Nagyba veszem irántam való kegyedet és hajlandóságodat s elismerem, hogy hálámra számíthatnál érte; de mivel az ily uralomra képes nem vagyok, szavadat nem fogadhatom. Jobb lesz az az utánam való vajda, Álmos, kinek van fia is, Árpád nevű. Vagy Álmos, vagy az ő fia Árpád legyen a fejedelem és függjön tőled.”[13]
E szerint Lebediás, a magyarok utolsó kendéje, önként mondott volna le méltóságáról s azt a már akkor úgylátszik nagy tekintélynek örvendő, rangsorban másodiknak következő Megyer törzsnek engedte át.[14]
Előd otthon a kazár khán javaslatát előterjesztvén, a törzsfők tanácsa Pauler szerint 890-ben ünnepélyes formák között az úgynevezett vérszerződést kötötte meg s ez alkalommal a leghatalmasabb Megyer (magyar törzs fejének, Álmosnak fiát, „a gondolkodásban és tanácsban bölcs, kiválóan vitéz és uralomra termett” Árpádot Chelandiában (a Perekoptól nyugatra fekvő helységnek mai neve Kalantcsak) kazár szokás szerint pajzsukra emelve,[15] örökös fővezérré, fejedelmmé[16] választották. Ezzel az eddigi törzsszövetség örökös fejedelemséggé, Etelköz népe pedig magyar nemzetté alakult át.[17] Nagyon valószínű, hogy ugyanekkor Árpád családi címere lett az egész nemzet címere is. Kézai[18] szerint Árpád a Turul nemből származott és ugyancsak ő állítja hogy a turulmadár lett volna a pogány magyarok zászlóinak címere;[19] ő legalább így fordítja az „astur”-nak nevezett ölyvöt vagy keselyűt. Ugyanez a madár szerepel, mint fentebb láttuk, az Álmos-mondában is. A gyula és horka (Karchász) mint második és harmadik fejedelmi méltóság ennek utána is megmaradt. Ezek szerint most már a magyar nemzet sorsát az eddigi törzsfők tanácsa helyett maga a fejedelem intézte, aki ilyenformán mint ennek előtte a hadjárat tartamára megválasztott kende, immár állandóan mint a nemzet korlátlan uralkodója szerepelt.
A vérszerződés, melyet Pauler az élő gyakorlatból vont okoskodásnak mond,[20] Anonymus szerint a következő pontokat tartalmazta:[21] 1. Míg éltök tart, mind magoknak, mind maradékaiknak is vezérök mindig Álmus nemzetségéből legyen. 2. Ha valami jót munkájukkal szerezhetnek, senki közülök ki ne legyen zárva belőle. 3. Azon fejedelmi személyek, kik Álmust szabad akaratjukból választották urukká, se maguk, se fiaik soha a vezér tanácsából és az ország tisztjéből egyáltalában ki ne rekesztessenek. 4. Hogyha valaki utódaik közül hűtlenné lenne a vezér személye ellen, és meghasonlást mívelne a vezér és rokonai között, a vétkesnek vére ontassék, mikép az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettenek. 5. Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódaiból esküjök állapotját meg akarná szegni, átok alá legyen vetve mindörökké.
A közös államfő és az egységes vezérlet intézményének ily módon való szabályozása vetette meg alapját annak, hogy a magyar nemzet – mialatt a körülötte levő és nálánál jóval nagyobb és hatalmasabb nemzetek és népek rövid szereplés után teljesen az enyészet és a feledés tengerébe merültek el – a sokféle kellemetlen és kedvezőtlen viszonyok és a többi népektől teljesen elütő nyelve, szokásai és gondolatvilága dacára évszázadokra biztosította a legveszélyeztetettebb ponton, Európa kellős közepén való fennmaradását.
Ennek a konszolidációnak haszna és célszerűsége egyébként csakhamar a gyakorlatban is bebizonyosodott.
Nemsokára az Etelközben való elhelyezkedés után kisebb-nagyobb portyázó hadak ismételten törtek be a tőlük északra fekvő szláv törzsek területeire. Ezeket a portyázásokat 892-ben egy nagyobbszabású vállalkozás követte. Arnulf német császár ugyanis a Pannóniában fenhatósága alatt levő népeket Szvatopluk,[22] a morva birodalom megalapítója ellen megoltalmazni óhajtván, a magyarokat hívta segítségül.[23] Ennek folytán még mielőtt Arnulf serege júliusban morva földre érkezett volna, egy tekintélyes magyar lovashad Felső-Pannóniában termett és Szvatopluk seregét Kézai és a Bécsi Képes Krónika szerint[24] Bánhida mellett a Rákos vizénél” oly mértékben verte meg, hogy a morvák erősségeikbe vonulván vissza, Arnulf négy hétig minden ellentállás nélkül dúlhatta Szvatopluk birodalmát[25]
894-ben a magyarok újból becsaptak Pannóniába s ott „a férfiakat és az öregasszonyokat legyilkolták, csak a fiatalokat vitték magukkal, mint a barmokat, bújaságuk kielégítésére és az egész tartományt gyökerestől elpusztították”.[26]
895-ben az Alduna mentére szólította a harci tevékenység a magyar fegyveresek jelentékeny részét. A bolgárok a bizánci császársággal állandó viszálykodásban éltek. Ezúttal azért támadt közöttük konfliktus, mert a görögök a bolgár kereskedőket, ahol csak lehetett, elnyomni igyekeztek. Miután VI. Leo, az utókor által bölcsnek nevezett császár, Simeon bolgár fejedelem erre vonatkozó ismételt panaszát nem orvosolta, a bolgárok a Balkántól délre megtámadták és megverték a bizánci sereget. Simeon a foglyok közül Leo kazár zsoldosainak levágatta orrukat és így küldte őket haza csúfságul Konstantinápolyba. Leo császár ezért bosszút forralt és ama római szokáshoz híven, hogy az egyik barbár nép ellen a másikat kell felhasználni, és mivel másrészt ugyanakkor az arabokkal is háborúban állott, Szklerosz Niketasz követét nagy ajándékokkal a Duna torkolatához küldvén, ez ott a magyarok fejeivel, György barát szerint[27] Árpádésszal és Kurszanésszal[28] (Árpáddal és Csörsszel) megegyezett, hogy a magyar hadak mint Leo császár szövetségesei megtámadják a bolgárokat. Ígéretük betartásának biztosítására a magyarok kezeseket is adtak át. Leo császár terve szerint a következő 896. évben Nikephorosz Phokasz patriciusnak délről szárazföldi sereget kellett a bolgárok ellen vezetnie. Ugyanekkor Euszthatiosz patricius drungariusnak (tengernagynak) hajóhadával az Aldunán megjelenve, az ott nagyszámban gyülekező magyarokat a folyón át kellett hajóznia.
E mellett Leo császár lehetőleg békét is szeretett volna kötni Simeonnal, de ez, mindenről értesülvén, ami ellene szárazon és vizen készülőben volt, Leo követét, Konstantiniakész questort, egyelőre visszatartván, határozott választ nem adott, hanem a dunai vonal védelméről való gondoskodás mellett ő maga 896 tavaszán délre Phokasz ellen indult seregével. Ezt annál is inkább megtehette, mert a kooperációra felszólított besenyők hajlandóknak ígérkeztek, hogy a magyarokat egyidejűleg hátbatámadják.
Az Aldunához rendelt magyar sereg vezére valószínűleg Árpád legidősebb fia, Liuntin (Levente) volt.[29] Hogy ennek a seregnek a Dunán való átkelését, illetve az azt szállító hajók kikötését megakadályozzák, a bolgárok a Duna déli partja mentén köteleket és láncokat feszítettek ki s ezzel elsőízben meg is akadályozták a magyarok átkelését. Erre a hajóhad első kormányosa, Barkalasz Mihály harmadmagával „pajzsot ragadott, kardot rántott, hajójából kiugrott, baltájával, a magyarok nagy ámulatára, láncot kötelet szétvagdalt és utat nyitott a hajóhadnak,”[30] mire a magyar sereg szerencsésen átjutott a Dunán. Az átkelés valószínűleg Galac tájékán történt, hol a legújabb időkig létezett egy Vad-Ungur = Magyar-Rév nevű kis falu.
A Duna jobbpartjára átjutva és számottevő ellenséget maguk előtt nem találva, a magyar csapatok rabolva, gyilkolva kalandozták be Bulgáriának dunamenti részét, majd a Balkán-hegység völgyeibe behatolva, megszállják Preslavot,[31] a bolgár király székhelyét, melyet a régi Marcianopolis helyére, a Kamcik folyónál építettek.[32]
Simeon az országát ért katasztrófáról értesülvén, otthagyja a görög sereget és észak felé siet. Egyúttal megizeni Euszthatiosznak, hogy békét akar kötni a császárral, vontja tehát vissza a görög hajókat. A háború célja ezek szerint eléretvén, a magyar hadak is visszahúzódtak. Ámde a Duna torkolatához közelérve, megtudják, hogy Simeon seregével utánuk nyargal. Hamar megállnak tehát, visszafordulnak és a támadó bolgár sereget visszaverik. Ámde Simeon ismét összeszedi harcosait, újra támad, de még kevesebb szerencsével, mert serege roncsaival alig tudott a megerődített Disztrába (Szilisztriába) elmenekülni. A magyarok a várvívás eszközeivel nem rendelkezvén, beérték Simeon egyszerű körülzárolásával, de miután most már egész Bulgária tárva állott előttük, újból bekalandozták az országot s áttörve a Balkán hegyláncon, egészen a Marica völgyéig jutottak el és Philippopoliszt is megsarcolták. Ezek után dús zsákmánnyal megrakodva, visszafelé indulának. Annyi volt a foglyuk, hogy nem tudtak velük mit csinálni s így arra kérték a görög császárt, váltaná meg azokat tőlük. Leo császár eleget tett e kívánságuknak és bízva Simeon ígéretében, nemcsak hogy megállította a szárazföldi hadseregét, hanem Euszthatiosz hajóhadát is haza hívta.
Csak erre várt Simeon. A görög követet, akit a hiszékeny Leo császár a béke megkötése végett hozzáküldött, még tovább is fogva tartotta s aztán népét új csatára tüzelve, harmadszor is a magyaroknak rontott. Ezek egy ideig hősiesen védekeztek, de aztán fordult a kocka: a bolgárok kerekedtek fölül s miután a magyarok a görög flotta támogatására és az azáltal való visszaszállításukra már nem számíthattak,[33] a Dunán való átkelésük is a legnagyobb nehézségekbe ütközött. Ennek az lett a következménye, hogy legnagyobb részük ott a helyszínen leöletett. Most aztán Simeon hajlandónak nyilatkozott a Leo császárral való békekötésre is, de csak az alatt a feltétel alatt, ha ez a magyaroktól megvásárolt foglyokat ingyen visszaadja neki, ami tényleg meg is történt.
Miután e szerint most már dél felől veszély nem fenyegette, a vérszomjas és kegyetlen Simeon megtudván, hogy a magyarok otthon maradt seregének egy része újabb kalandozásokra észak felé eltávozott, elhatározta Etelköz megrohanását, amit ő, seregével Liuntin roncsait követve és a Dunán átkelve, délről, a követek útján kooperációra felszólított besenyőkkel pedig kelet felől szándékozott végrehajtani.[34]
Úgy is történt. Még mialatt a bolgárok a Duna torkolatánál Liuntin seregével élet-halálharcukat vívták, a besenyők meglepetésszerüleg az alsó Dnjeperen átkelvén, vad kegyetlenséggel rontottak rá Dnjeper és Bug mentén és az e folyók közt tanyázó magyar családokra és mindenkit – férfit, nőt, gyermeket –, aki idejében el nem menekülhetett, kegyetlenül leöldöstek. Bizonyára nagy volt a veszteség, amit a magyarok ezúttal emberéletben és javakban szenvedtek, de azért túlzott némely írónak az a feltevése, hogy a hirtelen betörő ellenség dühének a hadsereg távolléte miatt a védtelen öregek, asszonyok és gyermekek javarésze elpusztult volna,[35] úgyhogy a magyarok úgyszólván asszonyok, leányok nélkül érkeztek volna be új hazájukba. Alighanem tápot adott e hiedelemnek a Fuldai évkönyvek[36] következő feljegyzése is: „Elgondolhatni, milyen nagy volt a magyarok vesztesége, ha a győztes bolgárok közül 20.000 lovas maradt a csatatéren”. Én azt hiszem, hogy ez a szám a bolgárok összes veszteségét jelenti a bolgár-görög-magyar háború kitörésétől kezdve. Sőt abból, hogy a magyarok elvonulása után Etelközt csakis a besenyők szállották meg, arra lehet következtetni, hogy a bolgárok tevékenysége magyar földön, a Dunától északra, számottevő alig lehetett.[37] De mindenesetre kétségtelen, hogy az otthonmaradt és a közvetlen támadásnak kitett magyarok apraja-nagyja heroikus ellenállást fejtett ki, s amidőn ezt a besenyők letörték, utána óriási vérfürdő keletkezett. Ellenben az is bizonyos, hogy a magyar családok legnagyobb része idejekorán elmenekülhetett és csak ama férfiak és nők, aggok és gyermekek, akik ezt már nem tehették, estek áldozatul a kegyetlen besenyők és a bosszúért lihegő bolgárok vad dühének. Az sincs kizárva, hogy az ősz Álmos vezér is ez alkalommal lelte halálát,[38] bár Anonymus még továbbra is szerepelteti Álmost. A Bécsi Képes Krónika szerint Álmost Erdélyben ölték meg.[39] Nincs tehát kizárva, hogy ő az alábbiak szerint Erdélyen át behatolt törzsekkel vándorolt ki Etelközből.
[1] Lásd Ibn Fadlahn MHK. 214. old. Iztakhri és Ibn Haukal, MHK. 224. old., Mmaszudi, MHK. 255. old. El Dimiski, illetve Ibn el Athir szerint „a kazároknak két osztálya van; az egyik a katonai s ez mozlimokból áll, a másik a zsidók s ez a polgári elem.” A tisztek ellenben, mint fentebb láttuk, a zsidó vallást vették fel. Ibn Roszteh és Gurdézi szerint a kazárok királyát „isa”-nak hívták, a főkirály azonban „khakan” címet viselt. (MHK 153. old.) Egyebekben lásd még Szilágyi-Marczali I. 19.
[2] Lásd Konstantinus Porphyrogenitus, De adm. imp. 38. p. és Lüttich id. m. 18. old.
[3] Lásd Dümmler, Geschichte des Ostfränkischen Reiches, III. 445. és Lüttich id. m. 14.
[4] Lásd Konstantinosz id. m. és Marquart, Über den Volksstamm der Komanen.
[5] „Es ist erstanulich zu hören, dass das Flussgebiet der Weichsel und des Bug vor ihnen nicht sicher war, und die Weiss-Chrobaten vor ihnen oft in ihrer Haupstadt Krakau Schutz suchen mussten. Leicht fanden sie auch den Weg ins Gebiet der Donaumündungen . . .”(Ezt Lüttich mondja id. m. 19. old. Gurdézi és Marquart adatai nyomán.)
[6] Marczali a Lebediából Etelközbe való költözködést sokkal előbbre teszi. (Lásd Szilágyi-Marczali, I. 23. old.) Épígy Lüttich (id. m. 20. old.) is, mondván: „Der Vorstoss der Petschenegen ist in die ersten 60-er Jahre zu setzen, der die ungarischen Wohnsitze nach Werten verschob.” Anonymus VII. fejezetében állítólag tollhiba folytán szerepel 884 mint a költözködés éve. Legújabban a történettudósok az összes krónikák erre vonatkozó adatait összeegyeztetve, a 889. évet tekintik a második honfoglalás legvalószínűbb évének (MHK. 401. old.)
[7] Ricardus jelentése Julián útjáról 1237. Lásd Hóman id. m. 21. old. Konstantinosz id. m. 38. fej. szerint ezeket továbbra is szabartoszfaloi-nak nevezték s „a nyugat felé lakó turkok szemmeltartják őket, követeket küldenek hozzájuk és gyakran választ is nyernek tőlük.” (Lásd a 2. old.)
[8] Lásd a 10. oldalon. A kazárok fentemlített három törzsének ama része, amely nem akart a magyaroknak meghódolni, visszament tulajdonképeni hazájába, a Don keleti partjára és ott Szárkelnél többi honfitársaival együtt árkokkal, sáncokkal vette magát körül. Más verziók szerint szárkel (annyi mint "fehér tanya") már 833-ban ott, ahol a Don legközelebb esik a Volgához, tehát Kalacs tájékán, a besenyők ellen épült volna. Az építés részleteit érdekesen adja elő Konstantinus id. m. 42. fejezetében. Eszerint a várat a fehér építőanyag (mészkő) révén nevezték el fehértanyának.
[9] Pauler azon a véleményen van, hogy Lebediás azonos Eleud-dal (Előddel). Olyan formában, hogy Eleud „elődöt” jelent s így Álmos elődjére történik utalás, nem valószínűtlen a dolog. Ép így az Anonymusban gyakran előforduló Ugek elnevezés ük-kel lehet azonos. (Lásd Pauler id. m. 21. old. és Szilágyi-Marczali I. 44. old.) Jakubovich szerint Leved = Leued nyelvészetileg azonosítható Eleud-del.
[10] Anonymus és más forrás szerint is a helyszűke és az élelemhiány is hozzájárult volna az újabb költözködés elhatározásához. Így többek között Anonymus az V. fejezetben így ír erről a kérdésről: „s azon föld, melyet Dentumogernek neveznek, igen megtelik vala az ott felesen megszaporodott népséggel, úgyhogy lakosait sem táplálni, sem befogadni nem bírta, miért is a hétfejedelmi személy, kiket hetumogernek nevezünk, egymás között tanácsot tartva, elhatározta, hogy fegyverrel, haddal földet foglalnak magoknak.” Ezzel összhangzásban Regino prümi apát a Dentumogernek nevezett Scythiáról és annak népéről ezeket írja: „Habundant vero tanta multitudine populorum, ut eos genitale solum non sufficiat alere.” Végül mint kuriózumot fel kell említenünk, hogy egy XI. század végén Dado verduni püspökhöz írt levélben, annak német származású írója a Hunger (éhség) szótól származtatja a magyarok elnevezését, mondván: „et a fame quam sustinuerant Hungri vocati sunt” (MHK. 333. old.); ezzel azt akarván jelezni, hogy a magyarok éhség által kényszerítve hagyták el régi hazájukat.
[11] A magyarok tényleg minden nagyobb folyót Etelnek neveztek; a Volga, a Don és Nagy Lajos korában a Dnjeszter egyaránt fordulnak elő e név alatt. (Lásd a Dubnici krónikát.)
[12] Konstantinosz id. m. 38. fej.
[13] Lásd ugyancsak Konstantinosz id. m. 38. fej.
[14] Hóman ezzel szemben úgy véli, hogy ez a lemondás nem önkéntes, hanem annak volt a folyománya, hogy Lebéd vezérsége és kazár szövetsége a besenyő támadáskor csődöt mondott, s ezért kellett helyét másnak átengednie. Ehhez még a következő érdekes megjegyzést is fűzi Hóman: „Lebed nemzetségének mellőzése a régi kazár szövetség elejtését és új külpolitika kezdetét jelentette. Árpád megválasztását nyomon követik a frank-római császár (892) és a bizanci császár (895) szövetségében Morvaország és Bulgária ellen vívott harcok. A magyarság már Etelközön szakított régi, keleti kapcsolataival s nyugaton keresett összeköttetéseket.” De ugyancsak Hóman említit s ezt a magam részéről is mindenben aláírom, hogy már „Etelközön a kazár szövetség a nagy távolság s különösen a besenyők közbeékelődése miatt teljesen problematikus értékűvé vált.” (Lásd Hóman id. m. 30. old.)
[15] Thúry szerint ez török szokás volt.
[16] Anonymus szerint a törzsfők a vérszerződést Álmossal kötötték meg, kijelentvén neki, hogy „e naptól fogvást téged vezérünkké és parancsnokunkká választunk és hova szerencséd vezetend, oda követünk”. „Ekkor a fent említett férfiak (Álmus, Eleud, Kundu, Ound, Tosu, Huba, Tuhutum) – folytatja tovább Anonymus – Álmus vezérért saját véröket pogány szokás szerint, egy edénybe bocsátva, megerősíték az esküvést és jóllehet pogányok voltak, mindamellett is az esküszerződést egymásközt mind halálokig megtartották.”
Azonban Anonymus fenti adata minden valószínűség szerint téves. Konstantinus (id. m. 38. fej.) szerint a kazár ajánlatról tanácskozó „turkok úgy vélték, hogy jobb lesz Árpádot megtenni fejedelmöknek, mint atyját, Salmutzeszt (Álmost), mert méltóbb volt arra, bölcs tanácsú és gondolkodású, kiválóan vitéz és az uralomra alkalmas”.
[17] Hóman, id. m. 22. old.
[18] Simonis de Keza Chronicon Hungaricum elegans opusculum.
[19] Kézai krónikájának idevonatkozó része következőleg hangzik: „Bannerium quoque regis Ethelae, quod in proprio scuto gestare consueverat, similitudinem avis habebat, que hungarice turul dicitur in capite cum corona.”
[20] Marczali szerint „ezek a meghatározások, melyeket az a tudat hat át, hogy a magyar állam az uralkodó és a nép közt kötött kölcsönös szerződésen alapul, becsületére válnak szerzőjük találékonyságának, de történeti értékkel éppen nem dicsekedhetnek”. (Szilágyi-Marczali id. m. I. 42. old.)
Ezzel szemben dr. Illés Józsefnek ebben a kérdésben a következő az álláspontja: „De talán nem is szükséges tovább folytatni a vérszerződés annyiszor felmagasztalt, annyiszor megtámadott pontjainak kritikai tárgyalását. Lehet a vérszerződés alakja kétséges, lehet a pontok közt nem egy, amely az író saját századának fogalmi körébe jobban illik, s amelyet tartalmilag is igen nehéz beigazolni: az egésznek hátterében álló hagyomány forrása azonban tiszta. A választás, Árpád nemzetségének a nagyvezéri tisztségben való öröklődése, az összes törzsek tömörülése: mindezek a történelem igaz tényei.” (Lásd dr. Illés József, A magyar társadalom és állam szervezete a honfoglaláskor című tanulmányát a Csánki Dezső szerkesztette Árpád és az Árpádok című történelmi emlékműben.) És én a magam részéről szintén ehhez a nézethez csatlakozom. Nem is úgy kell felfogni a dolgot, mintha a törzsfők ezt a szerződést írásba foglalták volna, hanem annak tartalmát egymás közt megbeszélve, annak megtartását tényleg esküvel is megfogadták. Ily szerződéseknek hasonló formában való megkötéséről egyébként már Herodotosz is tesz említést. Azoknak írásba foglalását az élő hagyomány pótolta, amely nemzedékről nemzedékre szállt át, ha nem is szószerint, hanem sarkalatos tételeiben híven megőrizve.
[21] Anonymus, VI. fejezet.
[22] Konstantinosznál (id. m. 40. fej.) Sfendoplokos (Szfendoplokosz), Reginonál Zuentibold, a Fuldai Évkönyvekben Zwentibaldus.
[23] Erre nézve Liutprand (Antapodosis, I. 13.) a következőket mondja: „Arnulfus Hungariorum gentem in auxilium convocat, si tamen auxilium dici potest, quod post genti suae exitium”.
[24] Simonis de Keza, Gesta Hunnorum et Hungarorum, I. 4. és Chronicon Pictum Vindobonense, X. fej. – Kézainak és a Bécsi Képes Krónikának ezt az adatát legújabban nem a 892-iki hadjáratra, hanem a hunok bejövetelére vonatkoztatják történettudósaink, miről alább bővebben szólunk majd.
[25] Lásd Szalay László Magyarország története, 9. old.
[26] Annales Fuldenses a 894. évhez. A 895. évről a következőket jegyzik fel ezek az évkönyvek: „Avari, qui dicuntur Ungari, in his temporibus ultra Danubium peragrantes multa miserabilia perpetravere . . . totam Pannoniam usque ad internetionem deleverunt.”
[27] Lásd még Georgiosz Monachos C. 12. és Leo Gramm. 266. old.
[28] Kurszanész azonos az Anonymus VI. fejezetében említett Kurzánnal, kinek atyja Kundu (kende) volt.
[29] Konstantinosz id. m. 40. fej. szerint Árpádnak 4 fia volt: Tarkacsú (Tarkas), Jelekh (Jele), Jutocsa (Jutos) és Zalta (Zsolt). Hogy ezek közül melyikre vonatkozik a Liuntin elnevezés, biztosan meg nem állapítható.
[30] Georgiosz Hamartolosz (azonos „bűnös” (=hamartolosz) György baráttal) krónikája, kiadta Muralt, továbbá Konstantinosz id. m. 52. old.
[31] Konstantinosz szerint Preszthlabon (PresJlabon).
[32] Szilágyi-Marczali, I. 27. old.
[33] Bűnös György barát szerint: „Symeon azután a turkok ellen indult s mind levágta, mert a rómaiak (vagyis Leo császár katonasága) nem segítették, hanem magukra hagyták őket.”
[34] Konstantinosz id. m. 40. fej.: „Postquam autem iterum cum Romanorum Imperatore (t. i. Leoval) pacem Symeon fecisset, et opportunitatem nactus esset, ad Patzinacitas legatos misit, et foedus cum iis iniit ad oppugnandos delendosque Turcas. Cumque ad bellicam expeditionem abiissent Turcae, contra eos Patzinacitae cum Symeone profacti, familias ipsorumomnino perdiderunt, hinc misere pulsis, qui ad regionos istius custodiam relicti erant. Itaque reversi Turcae regionem suam desertam vastatamque invenientes, in ea terra, quam ad hodiernum diem usque incolunt, sedes posuerunt”.
[35] Ez a hiedelem Konstantinosz következő adata révén terjedhetett el: „Kai ote oiTourkoi proz taxeibion aphlbon, oi Patxinakitai meta tou Sumewn haJon kata twn Tourkwn, kai taz autwn familiaz pantelwz exhfaniban. De administr. imperio. I. 173.)
[36] Annales Fuldenses a 896. évhez.
[37] Szilágyi-Marczali I. 28. old.
[38] Szabó Károly, Kisebb történelmi munkái 111. old. és az ő nyomán Rónai Horváth Jenő, Magyar Hadi Krónika, I, 6. old.
[39] Pater Almus in patria Erdelw occisus est, non enim potuit in Pannoniam introire. (Chronicum Pictum Vindobonense, XII fej.)
| « 2. Lebedia. | KEZDŐLAP | III. Az új hon elfoglalása. » |