| « 1. A legrégibb őshazák. | KEZDŐLAP | 3. Etelköz. » |
Az Ural vidékén őseink minden valószínűség szerint hosszú időkön át tartózkodtak. Hogy mi késztette őket ott elfoglalt területeik elhagyására, arra nézve nincsenek adataink. Az Ural és Altai között és az attól északra elterülő óriási kiterjedésű földterület fűben, halban, vadban oly gazdag volt, hogy ezúttal nem az élelmiszerek és egyéb szükségletek szűkös volta lehetett újabb vándorlásuk indítóoka. Ennek dacára Anonymus, Kézai és Regino krónikája még azt is mondja, hogy Scythia földje, ahonnan a magyarok kivándoroltak, jóllehet igen tágas volt, azért mégsem volt elegendő az ott megszaporodott népek táplálására és befogadására[1] .
Sokkal nyomósabb ok gyanánt szerepelhetett a kivándorlás elhatározására, hogy az ázsiai őshaza vidéke a folytonos egyenetlenségek, torzsalkodások és harcok színhelye volt; itt süvített keresztül a Kína határáról a IV. század közepe táján kiinduló ama hatalmas népáradat, amely úgyszólván egész Európát elözönlötte s annak legtöbb tartományát járma alá hajtotta; ugyanebben az irányban zajlott le a 375 körül a kínaiak által szétvert hunok és egyéb népek hatalmas vándorlása Európának még legelrejtettebb zugába is. Ez a vándorlás ismétlődött meg, ha nem is oly hatalmas formában, valószínűleg az V. század derekán, amidőn őseink egy visszamaradt kisebb töredék kivételével mindenestül felkerekedve, délnyugat irányában új hazát keresni elindulnának.[2] .
Hogy a költözködésre melyik útvonalat választották, arra nézve biztos adataink nincsenek. Valószínű, hogy nagyjában a folyók mentét követték, miután akkori időben megbízható utak hiányában rendszerint a folyók medre és folyásmente jelezte a legkönnyebb és legbiztosabb útirányt. Kuun Géza gróf szerint az Ob, majd az Irtisz völgyén át jutottak volna az ősmagyarok az Ural-menti őshazába. Gróth Jakobovics orosz tudós szerint Jugriából indultak a magyarok és aztán a Káma-Volga-Oka-Don mentén haladva, a kazárokhoz vezető, jól ismert kereskedelmi úton jutottak volna Lebediába. Danilevszkij Baskiriából a szamarai kormányzóságon át Szaratov felé vezeti a magyarokat, ahol a kazárok engedelmével a Volgán átkelve, a Csoper és Medvjedvina beömlése tájékán érik el a Dont s innen mennek tovább Lebediába, illetve szerinte „akkor már Lebediában voltak”.
Anonymus a lebediai és etelközi tartózkodást meg sem említve, ami nyilvánvaló lapsus és tévedés, Susudalnak[3] s onnan egyenesen Kievnek vezeti a költözködő magyarságot.
Pauler Gyula és Márki Sándor[4] mindezekkel szemben úgy vélik, hogy a magyarok az Ural-menti mai Orenburg tájékáról elindulva, Kamysin táján érhették el a Volgát, amelyen – hagyományok szerint – tömlőn, de talán inkább a jégen keltek át. Én a magam részéről valószínűbbnek tartom, hogy a családostul-barmostul végrehajtott vándorlás nem toronyirányt – bár ez jelezte a legrövidebb utat –, hanem a folyók mentét követve ment végbe, és Paulernek és Márkinak ama állítása tekintetében is aggályaim vannak, hogy a Volgán való átkelés s így maga a költözködés is télvíz idején történt volna. Hogy a nomád népek rendszerint tömlők segítségével keltek át az útjukba eső folyókon, az hiteles feljegyzések által megerősített történeti tény.[5] Ezért bátran hitelt adhatunk az Anonymus VII. fejezetében foglalt, fentebb eredeti latin szövegezésben közölt következő soroknak: „Sok nap jövén pedig pusztaságokon, az Etil (a Volga folyó neve) vizén pogány szokás szerint tömlőre ülve usztattak át és soha város vagy lakhely nyomára nem találtak, sem ember készítettét nem ettek, mint szokásuk vala, hanem hússal és hallal éltek . . .[6]
Hogy ez az idegen népek területén át végrehajtott helyváltoztatás nem a legsimábban, hanem alighanem csak kisebb-nagyobb harcok árán mehetett végbe, ahhoz alig férhet kétség. De hogy Ázsia és Európa határán és tovább délnyugatra az V. század derekán minő népek laktak, azt biztosan nem tudjuk. Az azonban tény, hogy a Fekete tenger és a Mäotis táján, ahova a magyarok gravitáltak, ez időtájt még mindig hun népek (utigurok, kutigurok), a Dnjepertől (Danapris) keletre pedig különféle szláv népek laktak. Végül a mai Magyarország területén ekkor a gepidákat nem rég onnan kivert avarok rendezkedtek be.
Hogy a költözködő magyarok száma mennyi lehetett, arra nézve természetesen szintén nincsenek megbízható adataink. Pauler a kivándorlók számát – bizonyára túlalacsonyan – mindössze 56.000-re, a visszamaradottakét 6000-re teszi, megjegyezvén, hogy a visszamaradt töredék alighanem a Kürtgyarmat- és Jenő-törzsekből való volt. Ennek ellenére a 7 törzsre való tagozást továbbra is fentartották.
A krónikák közül Kézai (II. köt. I. fej.) és a Budai Krónika törzseként 30.000 (vagyis családonként 2000), Thúróczy krónikája 30.857 fegyverest[7] említ s így az összes harcosok száma 210.000-216.000-et tenne ki. Ezzel szember Ibn Roszteh és Gurdézi a magyar hadsereg összlétszámát 20.000 lovasra teszik (MHK, 167. old.). Előbbi soknak, utóbbi kevésnek látszik és talán közelebb járunk a valósághoz, ha a magyar harcosok számát 50.000-60.000 lovasra, az egész nép számát pedig mintegy ötször akkorára, tehát 250.000-300.000 főre tesszük.
Ezzel az első honfoglalás nagy munkája be volt fejezve. Ez a munka két főrészből: a költözködésből és az új hazának megszállásából állott. Előbbi kivált technikai, utóbbi főleg katonai tekintetben volt meglehetősen nehezen megoldható problémának mondható. Hogy a mértékadó tényezők mind a kettőt ügyesen és alaposan készítették elő, az az alábbiakból minden kétséget kizárólag kitűnik.
Hogy a felette nagy nélkülözésekkel és veszélyekkel járó költözködés alatt nagyobb egyenetlenségeknek, fegyelmetlenségeknek és lázongásoknak eleje vétessék, mindenesetre nagyon ügyes dolog volt, hogy azokat az elemeket, akik nem szívvel-lélekkel és önként vállalkoztak a nagy és bizonytalan út megtevésére, a régi hazában visszahagyták.
Helyes belátásra és nagyfokú önmegtagadásra vall, hogy az eddig független és teljesen önállóan rendelkező törzsfők – mint fentebb említettük – szükségét érezték annak és hozzájárultak, hogy a költözködés és új honalapítás tartamára az összes törzsek egy közös vezetőnek, fővezérnek, kendének parancsai alá helyeztessenek, megadván utóbbinak a jogot, hogy a rend és fegyelem fentartása, a szükségessé váló támadás és védelem elrendelése és intézése tekintetében legjobb belátása szerint intézkedjék.
A tekintetbe jöhető fentebb említett útirányok közül Gróth Jakobovicsé 2500, Danilevszkijé és az általam legvalószínűbbnek tartott ufa-szamara-szaratovi 1500, az orenburg-kamysini pedig 1200 km hosszú volt. Napi legfeljebb 10 km-nyi átlagos teljesítményt alapul véve, ez 250, 150, illetve 120 menetnapnak felelne meg, vagyis más szóval a költözködés legalább 4-5-8 hónapig, sőt bizonyára még ennél is jóval hosszabb ideig tartott. Erre nézve különben némi támpontul szolgálhat, hogy a Bécsi Képes Krónika adatai szerint csak a hegyeken való leszállásra 3 hónapi időre volt szükségük[8] . Ily hosszú út megtevése családostul, jószágostul nem könnyű feladat, főleg élelmezés és ellátás szempontjából. Hogy utóbbi tekintetében mily óriási nehézségek merülhettek fel, az az Anonymus-féle fentebb közölt idézetből is kitűnik.
Ámde a költözködés végén várt őseinkre a legkeményebb dió : a kiszemelt új haza megszállása, az ott lakó idegen népek előzetes legyőzése után. Hogy ezzel kapcsolatban kellett-e, és ha igen, hol és minő harcokat vívni az Ázsiától a Fekete-tenger mellékéig terjedő hosszú útvonalon, erre nézve nincsenek adataink. De már magában véve ez a negatívum bizonyos tekintetben arra enged következtetni, hogy nagy véres csaták ezúttal nem voltak, amihez további következtetés gyanánt bátran hozzáfűzhetjük még, hogy a költözködésnek és az új haza megszállásának ily örvendetes, szép és aránylag könnyű módon történt végrehajtása elsősorban mesterének, a nemzet fővezérének válik dicsőségére, ez pedig alighanem Lebediás, az első, vagyis a nyéki törzs vajdája lehetett, akinek kimagasló érdemeit nemzete azzal hálálta meg, hogy az új országot az ő nevéről nevezte el. Örök dicsőség övezze tehát Lebed ősapánk szent nevét és emlékét is!
Az új hazát, Lebediát, Pauler következőleg jellemzi: „Itt majdnem háromszor akkora területen, mint az uralalji haza volt”[9] északon volt erdő, víz, mint a régi hazában és alkalmas föld szántásra, vetésre; lejjebb azonban, a Fekete-tenger felé, mindinkább pusztává, beláthatatlan síksággá változott a föld, amelyen már nem volt se erdő, se hegy, se kő, de volt fű, lehetett marhát tenyészteni, pásztorkodni, vadászni, s a két határfolyóban, kivált a torkolathoz közel, kitünő volt a halászat. Nem volt az már a zordon Uralalja; megtermett itt-ott, ahol, a búza, árpa, szőlő s Közép-Európának egyéb gyümölcse”
A katonai megszállás elvégzése után a törzsek elhelyezkedése következett. Hogy miképpen, vagyis hogy az egyes törzsek az ország melyik részét kapták, arról egyáltalában nincsenek adtaink. Hogy az új magyar haza észak és kelet felé meddig terjedt, illetve terjeszkedett, az biztosan meg nem állapítható. A legtöbb történelmi térképen Lebedia úgy van határolva, ahogyan az az 1. sz. mellékleten is fel van tüntetve. Danilevszkij fentebb közölt megjegyzése szerint az kelet felé a Donig terjedt volna, Márki szerint pedig „talán a voronezsi és kurszki kormányzóság némely vidékét is magában foglalta”. „Annyi bizonyos – írja tovább Márki –, hogy Árpád kortársának, Ibn Rosztehnak s a másfél század mulva író Gurdézinak tanusága szerint Lebediát a magyarság földjének – Mogharije – nevezték.”
Egy harmadik keleti író, Al Bakhri (spanyolországi arab, meghalt 1094-ben) adatai alapján gróf Zichy István arra a következtetésre jut, hogy a Kaukázustól északra fekvő síkság nyugati felében szintén magyarok és csak keleti felében laktak kazárok. Ezek szerint Lebediának, mint a magyarok új hazájának, lényegesen nagyobb kiterjedése lett volna, amennyiben kelet felé körülbelül a Kuban felső folyása és a mai Szarepta-nál lévő Volgakönyökig, észak-kelet felé a Don középső szakaszáig, észak felé pedig Voronezs-Kurszk vonaláig terjedt volna.
A törzsek, nemek és családok elhelyezkedése után hozzá kellett látni az új ország politikai, közigazgatási és katonai megszervezéséhez. Az ország lakosságának nemekre, ágakra, törzsekre való tagozódása tekintetében ehelyütt be kell érnünk azzal, hogy Hómannak már említett, a legújabb kutatásokon alapuló kiváló munkájára utaljunk.[10]
Jóval a Lebediában való megtelepedés után, talán csak a IX. század közepe táján kezdődik a magyar népnév általános használata. Ez az elnevezés a Megyer (Konstantinosznál ..., Anonymusnál Magóg, a krónikákban elvétve Mogor) törzsfő nevétől származik, aki e szerint nemcsak saját törzsének, hanem egész nemzetének is névadó őse lett. Az idegenek ez idő óta a turkoi[11] elnevezés helyett az ungri (ungari, hungri, hungari, vengri) népnevet kezdik használni, akikben lassanként már nem az eddigi ázsiai vad és kegyetlen hordákat, hanem immár az állandó megtelepedés iránt fogékonnyá vált és békésebb foglalkozások felé is hajló, szelidebb és jámborabb természetű szomszédokat kezdik felismerni, akiknek bár kedvenc foglalkozásuk még mindig a vadászat és halászat volt,[12] – Pauler szavaival élve – „volt már sátruk; lett a ló mellett szarvasmarhájuk, juhnyájuk, ökrük, borjuk, tinójuk, birkájuk, ürüjük, kosuk, – mind török szó! – sőt még a földmíveléssel is némikép megismerkedtek s azzal legalább rabszolgáik foglalkoztak. Lett már fogalmuk a búzáról, árpáról . . . Ruházatjuk ugyan, általjában véve, még bőr maradt; az eladó leány legértékesebb hozmánya prémes ruhából állott, de az előbbkelők már színes selyemruhát is viseltek . . . Megismerkedtek az írással, betűkkel, olyanformákkal, mint a középázsiai írásjegyek, igaz, hogy talán csak a rovás tökéletlen alakjában s még vallásos felfogásuk is finomult; az Istenben, ördögben, a jó és rossz fogalmai határozottabb alakot öltöttek.”
A fokozatos művelődés terén felmutatott eme haladásukkal kapcsolatosan a hadviselésben való jártasságuk is mind magasabb fokra szállt. Fegyverzetük ugyan még mindig az eddig is használt íj, nyíl, kopja és kard volt, de elvétve már páncélingeket is használatak s a lovak szügyét és homlokát is vas- vagy nemez-vérttel oltalmazták. A tehetősebbek fegyverzetüket ezüsttel díszítették. Harcaikat még mindig kizárólag lóháton vívták meg.
Harcászati, illetve hadműveleti egységeik a nemek és a törzsek voltak, amelyek a hadbaszállás napjáig külön-külön tanyáztak és önállóan gyakorolták magukat az egyes harci tevékenységekben és a fegyverek használatában. Nagyobbszabású vállalat végrehajtására több nemet, illetőleg törzset mozgósítottak s ezeknek vezetői egy közös fővezért, kendét választottak. Ez a parancsnoksága alatt álló egységeket azonban sohasem állította fel egységes, merev taktikai formációkba, hanem mint különálló harcászati egységeket alkalmazta őket. Az elsőnek kirendelt csapategység (avagy ha kellett, több csapategység is) az ellenséget körülrajongva, mindenekelőtt arra törekedett, hogy azt a nyilak záporával megrendítse. Ha ez sikerült, akkor kopjáikat elővéve, rettenetes „huj! huj!” kiáltással vetették rá magukat a megzavarodott ellenségre, hogy azt végkép megbontsák, szétverjék és elgázolják. Ha az elsőnek kirendelt egység[13] célját el nem érte, akkor felváltva a többiek nyargaltak előre, ugyanígy cselekedvén. Az is előfordult, hogy több egymásután következő egység csak nyilait lövöldözte ki, helyt engedvén az utána következőknek, hogy nyilaik kilövése után a döntő dsidás támadást ők hajtsák végre.
Ha az ellenség kerekedett felül, akkor a vele hadakozó egységek, bizonyára adott jelre, gyors futással kitértek előle, de úgy, hogy futás közben is folyton nyilaztak feléje. Erre a eshetőségre, de egyébként is a fővezér mindig tartott vissza magának tartalékot, mely tömött sorokban lesben állva, várta a pillanatot, amidőn a megrendült, megbomlott, futásnak eredt, avagy kedvezőtlen fordulat esetén az ellentámadásra, üldözésre előrohanó ellenségre a leghatásosabban reávethette magát. Rendszerint ennek a tartaléknak a fedezete alatt, de mindig a harcvonal egyik szárnya és sohasem annak közepe mögé állították fel poggyászukat és azt a sok tartaléklovat, amelyeket hússal és tejjel való ellátásuk céljából mindig nagyszámban vittek magukkal.
Ha az ellenséget végkép visszavetni sikerült, akkor a magyarok nem annak poggyászát keresték fel, hogy raboljanak, hanem foglyokat sem ejtve, addig űzték, verték, amíg csak bírták a visszavonuló ellenséget, hogy azt lehetőleg teljesen megsemmisítsék. Ezért voltak oly félelmetesek a többi népek szemében a magyar csapatok.
A lebediai magyarok hadseregének létszámát arab írók bizonyára túlalacsony számítással, 20.000 lovasra teszik[14] . Ez a sereg természetesen csak ritkán, vagy talán sohasem lépett fel teljes egészében egy és ugyanazon harctéren.
Ha csak zsákmányszerzésről volt szó, akkor csak az egyes törzsek, vagy azoknak is csak egyes részei (nemzetségei, ágai) indulatak a szomszédos népeknek már előre kiszemelt területére, ahonnan aztán mindent elraboltak és elcipeltek, amire csak szükségük volt. Az is megesett, hogy a meglepett és megvert ellenséget teljesen hatalmuk alá hajtották és nehéz adók fizetésére kényszerítették. A magukkal hurcolt idegeneket rabszolgáknak tekintették s azokat főleg Karkh (a mostani Kercs[15]) kikötővárosban és a Holt tenger partjain a bizánci kereskedőknek adták el, akiktől cserébe mindenféle színes selyemszöveteket (brokátot), gyapjúszőnyegeket és más árucikkeket kaptak.
Ezekről a portyázásokról természetesen alig maradtak ránk feljegyzések. Az egyik nagyobb vállalat, amiről tudunk, 839-ben történt[16]. Krum király, a dunai (moesiai) bolgárok Attilája, számos görög (makedon) foglyot hurcolt országának a Duna balpartján (a mai Romániában vagy Erdélyben) fekvő részébe. Ezek fel akarván szabadulni, a magyarokhoz fordultak segítségért. Ezek hatalmas sereggel a helyszínén megjelenvén, a foglyok összes vagyonát követelték bér gyanánt, amit ezek megtagadtak. E nézeteltérésekből harc keletkezett, melyben végre a görögök győztek és nőstől, gyermekestől hajóra szállva, szerencsésen eleveztek[17].
A következő években állítólag elég sűrűn törtek be magyar portyázó csapatok a körülöttük lakó szlávok területére, miközben a Dnjeszter forrása vidékéig, sőt még a Kárpátokon is átlátogattak a Felső-Tisza mentére. 860-ban a mai Krimben találunk egy csapat magyart a kazárok szövetségestársai gyanánt. 862 őszén ismét Pannóniába, a frankok birodalmába törtek be magyar csapatok és pusztítottak mint egészen „ismeretlen ellenség”.[18] .
[1] Lásd Anonymus I. fej., Kézai id. m. I. k., II. fej. és Regino adatait a 889. évhez. Regino ehhez még azt is hozzáteszi, hogy a szomszéd besenyők támadása kényszerítette a magyarokat lakóföldjük elhagyására. Az utóbb említett adat szószerint következőleg hangzik: „Ex superdictis igitur locis, gens memorata (sc. Hungari) a finitimis sibi populis, qui Pecinaci vocantur, a propriis sedibus expulsa est.” Míg Kézai időmeghatározás nélkül tesz említést a Scythiából való elköltözködésről, s így lehet, hogy ő az V. század derekán történt Lebediában való költözködés indítóokát tárja fel, addig Anonymus a 888. évet, Regino pedig – összhangzásban az Annales Altahenses maiores-ekkel (889. Ungari ex Scythia egressi) – a 889. évet említi költözködési év gyanánt, amely nagyjában összevágna a Lebediából Etelközbe való költözködéssel, csakhogy sem Anonymus, sem Regino egy szóval sem emlékszik meg a lebediai, illetve etelközi tartózkodásról.
[2] Priszkosz (Corp. Script. Hist. Byz. 158. old.) a magyarok leköltözködését a VI. század közepére, az avar-szabir vándorlás korára teszi.
[3] Susudal némely források szerint város volt az Okának Szura nevű mellékfolyója mentén, Anonymus ellenben Oroszországot nevezi Susudalnak. „Anno dominicae incarnationis DCCCLXXXIIII, septem principales personae, qui Hetu-moger vocantur, egressi sunt de terra scythica versus occidentem . . . Venientes autem – per deserta loca, et fluvium Etyl super tulbou sedentes, ritu paganismo transnataverunt – nec labores hominum comederunt, ut mos erat eorum, sed carnibus et piscibus vescebantur, donec in Rusciam, quae Susudal vocatur, venerunt.”
[4] Dr. Márki Sándor „A magyarok hazái. Európa a honfoglalás korában” című cikke a Csánki Dezső szerkesztette Árpád és az Árpádok című történelmi emlékműben.
[5] Így többek között Herodotosz (Lib. 1.) is bőrhajókon úsztatja át az arménusokat az Eufratesen Babylonba: „Navigia illorum, quae per flumen commeant Babylonem, omnia sunt orbiculata et coriacea – in speciem clypei – non ex lignis, sed ex pellibus navigia faciunt.” Nicephorus Gregoras (Lib. 2. c. 1.) ezt írja a kunokról: „Pellibus palea plenis pro ratibus usi, cum uxoribus et lieberis Istrum transierunt.” A besenyőkről pedig ezt írja Nicetas Choniates in Manuela Comneno Lib. 2.: „Scythae flumen transeunt corio subere expleto, itaque complicato, ut nec minima guttula penetret. Quo Scytha conscenso, equinaque cauda prehensa, et sella ceterisque belli instrumentis impositis, equo pro velo, corio pro nave utens, facile traiicit, Istrique vastum pelagus tranat.” – Végül a magyarokról Farkas Endre 1538-ban ezeket írja: „Mikor juttac vala az Tanais vízre, ott haioioc ő nekiec nem vala: azert ket-ket lonac egyiket az Tanais parton öc mind megnyuzac vala, lo börböl magoknac önnön hasoc ala haiokot varranac, vizen altal kelnec”.
[6] Ebből tehát arra lehet következtetni, hogy rendes körülmények között másfajta, talán gabonából készült ételeket is fogyasztottak. Az ételeket gróf Zichy István idézett munkája szerint akkor még nem paprikával, hanem borssal fűszerezték.
[7] Hogy a családtagok e számba nincsenek betudva, az a következő kitételből következik: „excepto familiae numero.”
[8] „Exinde (t. i. a Kárpátok, illetve az erdélyi havasok gerince tájékáról) montes descendunt per tres menses, et deveniunt in confinium regni Hungariae, scilicet in Erdelw, innuitis gentibus memoratis.” (Chronicon Pictum Vindobonense = Bécsi Képes Krónika, XI. fej.)
[9] Ez tévedés. Lebedia minden valószínűség szerint kisebb volt a korábbi őshazák bármelyikénél, bár azok fekvését, határait és kiterjedését közelebbről meghatározni nem tudjuk. Ezért az 1. sz. mellékleten azokat csak úgy nagyjából és általánosságban jelöltük meg.
[10] Hóman Bálint: A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése.
[11] Hogy miért illethették a bizánciak a magyarokat is „turkoi (török)” névvel, erre nézve találóan jegyzi meg Peschel, Abhandlungen zur Erd- und Völkerkunde, Neue folge című művében: „Im Mittelalter verstand man unter Türken, was die altan unter Skythen, wir jetzt etwa unter Tataren verstehen, nämlich Nomadenvölker.”
[12] Regino krónikája (Reginonis chronicon) anno 889 szerint: „venatu et piscatione victum cotidianum quaeritant.”
[13] Harcba első ellenségnek rendszerint a kabarok törzsét küldték, nem mintha a 8 törzs közül ez lett volna a legbátrabb, hanem mivel az ismerte legjobban a Lebediát környező népek harcmodorát, gyengéit, előnyeit. Az ő feladatuk tehát rendszerint csak a kezdés, a harc bevezetése volt, míg a döntő csapást a többi 7 törzsből alakult egységek voltak hivatva az ellenségre mérni.
[14] Lásd Ibn Roszteh és Gurdézi, MHK. 167. old. V. ö. a 14. oldalon foglalt létszámkalkulációval.
[15] Marczali szerint Karkh alatt, a Dnjeper torkolatánál fekvő mai Chersont kell érteni. (Lásd a Szilágyi Sándor által szerkesztett „A magyar nemzet története” című munka I. 24. oldalán. Ebben a munkában a magyarok őstörténetetét Marczali Henrik írta meg, miért is arra ezután mindig Szilágyi-Marczali jelzés alatt fogok hivatkozni.)
[16] Lásd Leo Grammaticus, Georgius Monachus és Marquart erre vonatkozó feljegyzéseit.
[17] Lásd Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története és „Bűnös” György görög barát 867-ben írt krónikáját. Utóbbi szerint: „A turkok ezt – t. i. a hajóraszállást – látva, öt órától estig harcoltak ellenük. Ekkor megfutott a pogányság (vagyis a magyarok), a makedonok pedig üldözték őket. Másnap, amint ezek újra hajóra akarnak szállani, ismét megjelennek a hunok (magyarok), de ifjabb Leo más kiváló makedonokkal együtt megtámadta, legyőzte és üldözte őket. Visszatérve, hajóra szállottak és bántatlanul elérkeztek a császárhoz, onnan pedig Makedóniába.”
[18] Egy belga klastromban 890 körül írt „Annales Sithienses" című munka szerint
| « 1. A legrégibb őshazák. | KEZDŐLAP | 3. Etelköz. » |