Ezzel a 899. év végén, vagy legkésőbb a 900-ik év elején, tehát nem egészen 4 évi, nem is túlerős küzdelmek árán, a honfoglalás nagyjában be volt fejezve. A többi területekhez hasonlóan a Dunántúlnak megszállása is simán és könnyen ment végbe, ami nagyrészt annak is köszönhető, hogy Pannónia földje a megelőző frank-morva viszálykodások folytán már meglehetősen fel volt dúlva, elpusztítva és elnéptelenedve.

A hadműveletek tervszerűsége itt is első tekintetre szemünkbe ötlik. A Dunán a partváltást a sereg még együtt tartva, egy helyen hajtja végre s együtt marad Százhalomig, hogy ha kellene, fölényes túlerővel vethesse magát rá az esetleg erősebb ellenállást kifejtő ellenségre. Miután azonban csakhamar kiderült, hogy e vidék népei is, mihelyt a magyarokat meglátják, hanyatt-homlok rohannak vissza, Árpád jónak látta hadainak 3 oszlopba való osztása mellett az egész Dunántúlt egyszerre megszállatni. És vajjon ki kételkedhetnék abban, hogy ez volt a megszállásnak valóban legjobb, mert leggyorsabban célhoz vezető módja? Hogy a német császár nyugodtan tűrte, hogy a magyarok a fenhatósága alatt álló Pannóniát elfoglalják, annak oka abban rejlik, hogy ő ezúttal másutt, Olaszországban volt elfoglalva.

Az egész honfoglalásnak aránylag síma, elég könnyű és nagyobb veszteségek nélkül történt lefolyására visszatekintve, Árpád is arra a meggyőződésre juthatott, minden rendű és rangú vitézeivel együtt, hogy minden emberi cselekedetnél a siker főfeltétele a szerencse, a „sors bona nihil aliud”. Ámde a jó sors is csak akkor és addig marad az ember oldala mellett, amíg helyesen, ügyesen és okosan cselekszik. Már pedig Árpád és tanácsosai az egész művelet alatt, emberi és katonai szempontból tekintve a dolgok folyását, valóban mintaszerűen irányították a honfoglalásnak egész menetét, úgyhogy végkonklúzió gyanánt bátran kimondhatjuk, hogy ezt szebben, tervszerűbben még egy Hannibál, egy Caesar, de még egy Napoleon sem csinálhatta volna meg. Az érdem nem egyedül Árpádé, mert a többi törzsfők és nemesek is állandóan részt vettek a tanácskozásban, mihelyt fontosabb dolog vagy művelet elhatározásáról esett a szó.[1] Ez tehát egyúttal a haditörténetek ama ritka szép példáját is tárja elénk, hogy ez a többtagú haditanács a szokásos széthúzás és egyenetlenség hibájától menten, nemcsak rendszerint, hanem elejétől végig, kivétel nélkül mindig a leghelyesebbet határozta el . . . Istenem, magyarok Istene, mért nem ihleted meg a mai súlyos viszonyok között néped és nemzeted minden egyes fiát, hogy felhagyva az örökös perpatvarkodással, egyesült erővel és közös akarattal, az útbaeső nehézségeket leküzdve, addig ne nyugodjék, amíg Árpád szerzette remek szép hazánk a Kárpátoktól az Adriáig s az erdélyi havasoktól a Lajtáig megint a miénk nem lesz!

[1] A vezéri tanácsnak, tanácskozásoknak ezt a formáját nagyon sokan negálják, pedig éppen az egyik legszebb jellemvonása a mi honfoglalásunknak, hogy abban Árpádtól kezdve nemcsak az összes törzsfők és vezérek, az összes nemesek, hanem tulajdonképpen az egész nép, legjobb tudása és tehetsége szerint, ki jó tanáccsal, ki fegyvere-karja erejével, de valamennyien benső áhítattal és a feltétlen győzni akarás szent ihletével járultak hozzá a gyönyörű siker végső kivívásához.