Közben Árpádék bátran hozzáláthattak feladatuk utolsó részének, a Dunántúl megszállásának végrehajtásához. E célból a pihent hadak a szigetből kijőve, Surkusáron (Soroksár) túl a Rákos-patakig szálltak táborba, majd a Dunán a Moger (Megyer) révnél átkelvén, bevonultak Aquincumba, honnan a lakosság futva menekült. Attila hajdani székvárosában Árpád nagy ünnepségeket s víg lakomákat rendezett.[1] s amikor már jól kimulatták magukat s az egész had a Duna túlsó oldalán együtt volt, a nemzet tanácsa elhatározta, hogy elindulva Ecilburgból, Pannónia földjét a Droua (Dráva) folyóig meghódítják. Első nap a Duna mellett Százhalomnál ütöttek tábort s itt elhatározták, hogy a sereg egy részét Ete és Boyta parancsnoksága alatt a Duna mentén tovább délnek küldik Borona (Baranya) vár felé.

A sereg másodrésze Usubu (Öcsöb) és Euse (Ősi) parancsnoksága alatt Bezprém (Veszprém) felé vett irányt s feladata volt az útjába eső területet Vasvárig megszállani. Veszprém várát az ellenség[2] erősen védte, miért is a magyarok csak a másik hét közepén, amidőn már „mind a két fél serege a hadimunkában nagyon ki vala fáradva”, tudtak eredményt elérni. A futásnak eredt s a mieink által a határig erősen üldözött ellenség a Lapincs folyón keresztül a németek földjére lépett át. A határról visszatérve, Vasvárt vették be a magyar hadak, ahol a lakosok fiait túszokul szedék. Vasvárról e had a Bolotun (Balaton) délnyugati csücskéhez vonult, ahol Mosaburgot (a későbbi Szalavárt) vette be, majd a nevezett tó mentén tovább haladva, Thyonhoz (Tihany) jutott s útközben a népeket meghódítván, tizennegyed napon ismét Veszprémbe vonult be.

Az erről szóló hírre Árpád a seregnek még fennmaradt egyharmadával Ecilburgból elindulva, a Bodoktu (Bodajk), majd a Szent Márton-hegyéig jutott. Ezután útközben a szlávok és pannóniabeliek népeit és országait dúlva és tartományaikat elfoglalva, a Rábáig és Rábcáig nyomult előre.[3]

Közben a muramelléki karantánok földjére is be-becsaptak a magyar hadak, azok közül sok ezer embert kardélre hányván és országukat meghódítván; a sereg egy része pedig Itáliába tört be, mely portyázásról alább bővebben szólunk majd.

A határokról visszatérve, Árpád Őcsöbbel, Ősivel és többi nemeseivel a Bakony és Vértes[4] erdeiben tíz napig vadászgatott s aztán nejeikhez a Csepel-szigetre tértek vissza.[5]

[1] „Másodnap pedig Árpád vezér minden előkelői, Magyarország minden vitézeivel egyben bemenének Attila király városába és megnézék mind a királyi palotákat, némelyeket földig rontva, némelyeket nem, és szerfölött bámulják vala mindazon kőépületeket és kimondhatatlanul örvendének, mivelhogy harc nélkül bévenniök sikerült Attila király városát, kinek nemzetségéből származott vala Árpád vezér. És naponként vendégeskednek vala Attila király palotájában, sorjában ülve, és a kobzok és sípok minden zengései és édes hangjai, a dalnokok mindenféle énekeivel zengnek vala előttök. Ételt, italt a vezérnek és nemeseknek arany, a szolgáknak és póroknak ezüst edényben hordanak vala, mivel a körülfekvő más országok minden javait isten kezeikbe adta volt, és gazdagon és fényesen élnek vala minden hozzájok jövő vendégeikkel. S Árpád vezér a vele mulató vendégeknek nagy földeket és birtokot ad vala, mit hallván, sok idegenek tódulnak vala hozzá és vele vigadva mulatnak vala. Akkor Árpád vezér és övéi örömükben 20 napig maradának Attila király városában, s Magyarország minden vitézei a vezér színe előtt paripáikra ülve pajzzsal, majd minden nap bajt vívnak vala; min Árpád vezér igen örvendezék, és minden vitézeinek különféle ajándékokat ada aranyban, ezüstben és egyéb vagyonokban.”

[2] Anonymus szerint a védők római katonák voltak, de ez csak tévedés lehet, mert ott csak frankok, avarok vagy szlávok (morvák) lehettek.

[3] A Rába-Rápca vonalon túl fekvő Felső-Pannóniát, az akkori Ostmarkot ezek szerint Árpád hadai nem szállották meg. Meg kell itt még jegyeznünk, hogy a német krónikák, melyek rendszerint epésen írnak a magyarok viselt dolgairól, Pannónia elfoglalásával kapcsolatban hajmeresztő kegyetlenségeket imputálnak az ott járt magyar hadaknak. Szerintük ezek a pannóniai férfiakat és az öreg asszonyokat legyilkolták, csak a fiatalokat vitték magukkal, mint a barmokat bújaságuk kielégítésére és az egész tartományt gyökeresen elpusztították. (Annales Fuldenses.) Tulajdonképpen ezen sincs mit restelni, még ha igaz is volna, mert a többi akkori népek sem sokkal különben jártak el ellenségeikkel szemben.

[4] Ezt Anonymus szerint „a németek itt elhányt vértjeiről” nevezték így. Hasonlóan írja a Bécsi Képes Krónika: „Locus ille, unde tam turpiter dedecorati abjectis clipeis fugerunt, usque hodie Wertes Hege nuncupatur”. Természetes, hogy ez is olyasféle, hagyományokon alapuló játékos szószármaztatás.

[5] Itt annak örömére, hogy Árpádnak Zulta (Zoltán) nevű fia született, „a vezér és nemesei igen sok napig nagy lakomát tartanak vala (A sok dínom-dánom, lakoma említését is sokan rossz néven veszik Anonymusnak. Pedig hogy az akkori időkben ez a hadviselésnek egyik elengedhetetlen kísérő jelensége volt, ahhoz nem férhet kétség. Más kérdés, vajjon szükséges-e az ilyen komoly történelmi műben oly gyakran szóvá tenni? Erre talán inkább nemmel, mint igennel felelhetünk.) és ifjaik a vezér és nemeseik színe előtt játszadoznak vala, miként a bárányok a kosok előtt”. (Anonymus XLVI-L. fej.) Hogy ez a leírás melyik évre vonatkozik, biztosan nem tudni, de alighanem a 898. évről vagy legkésőbb a 899. év elejéről leeht szó. (Lásd még Szilágyi-Marczali, I. 120. old.)