Nagy és nemes feladatukra a pusztaszeri tanácskozásuk által még jobban felkészülve és a törzsek között a benső kapcsolatot még jobban helyreállítva, a vezérek egyúttal a honfoglalás munkájának további folytatását határozták el. Ehhez képest Árpád serege az Erdélyen át jött hadak – valószínűleg csak a Bulcs- és Botond-törzsek – által megerősítve (a Gyula-törzs egyelőre a Maros középső folyása mentén maradt), tovább folytatta útját és pedig az ujonnan csatlakozott részekkel a Tisza mentén, a többiekkel a Duna mentén fekvő Budrugi (Bodrogi) részek felé, ahol az Uoyos (Vajas) patak mentén tábort ütöttek. Itt határozták el, hogy a Bolgár-Fejérvárra (Belgrád) visszavonult Szalán újabb megtámadására jelentékeny sereget küldenek, mely hadak élére Lél, Bulcs és Botond vezérek állottak. Ez a sereg a Száva beömlésénél minden ellenállás nélkül kelt át a Dunán s csak akkor érkezett oda Szalán rokona, Simeon, a bolgárok fejedelme a görögök által segítve, nagy sereggel, hogy a magyarokkal felvegye a küzdelmet.

Az összeütközés a belgrádi síkon történt. Miután itt „mindkét sereg rendbe álla s Lélu a maga címeres zászlaját felemelvén, s Bulsu a hadikürtöket megfuvatván,[1] viadalra kiállának és mind a két ellenfél serege csapatonkint összeütközék”. A kemény harc alatt „a görögök és bolgárokból igen sokan elesének, némelyek közülök fogságba jutának”. A bolgár vezér látván, hogy „emberei a harcban hanyatlanak, futásnak eredve, hogy életét megmentse, Fejérvárba” huzódott be. Erre Lél, Bulcs és Botond diadalittas seregükkel a Duna mellett kissé alább tábort ütöttek és a görög és bolgár foglyokat vasraverve Árpádnak Magyarországba küldék vissza.

Másnap Simeon bolgár fejedelem követeket küldött különféle ajándékokkal a magyar vezérekhez, „könyörögvén, hogy békéljenek meg, s azonfelül megizené, hogy anyai nagybátyja, Szalán vezér pártját nem fogja, hanem Árpádnak, Magyarország vezérének meghódolva hiven szolgál és évenként adót fizet”. Ezek az ajánlatot elfogadván és Simeon fiát zálogul véve, Szerbiába csaptak át s annak elfogott vezérét jósokáig vasraverve tartották. Innen a tenger felé irányt véve, Spalatót is meghódították, majd a Peturgoz (Petrova Gora) erdején átkelve, a Kulpa folyó mellett ütöttek tábort. Ezután a Száván átkelve Zábrág (Zágráb), majd Posaga (Pozsega) várát és Vlkouvárt (Vukovárt) vették be. Végre másfél évi portyázás után, tehát valószínűleg 898-ban szerencsésen haza érkeztek. Vitézi tetteik híre hamar elterjedt, minek hatása alatt a szomszéd nemzetek csak úgy tódultak Árpád elé, hogy őt hódolatukról biztosítsák. Ennek révén sok idegen magyarrá is lőn.[2]

[1] Ez bizonyára tévedés, vagy elírás lehet, mert a hagyományok szerint Lél (Lehel) volt a magyarok híres kürtöse, Bulcsu pedig a gyakran emlegetett zászlótartó. (Lásd a 68. oldalon.)

[2] A szájhagyomány ezt a kalandozást erősen kiszínezve hagyta az utókorra. Ezt Anonymus is megsokalta s ezért erről következőleg nyilatkozik: „Kinek is hadait és minden vitézi tetteit, ha jelen levelem betűinek nem akartok hinni, higyjétek a hegedősök csacska énekeinek és a parasztság hiú meséinek, kik a magyarok vitézi tetteit és hadait mind mai napig sem eresztik feledségnek. Sőt némelyek mondják, hogy Konstantinápolyig mentek, s Botond Konstantinápoly aranykapuját bárdjával bevágta; de én mivel egy történetíró könyvében se találtam, hanemha a parasztok hiú meséiből hallottam, azért jelen munkámba írni nem akartam.” (Anonymus XLII. fejezet.)

Egyes íróink, így többek között Marczali is, egyáltalában kétségbe vonják ennek a portyázásnak a megtörténtét. „Ebben az elbeszélésben – mondja Marczali (id. m. II. 157.) – a történetíró alig találhat mást, mint az író korában létező birtokállapotnak a régi időre való visszavitelét.”