– Ach, liebe, liebe Schwester!*
Kunigunda bíbor arccal jött felé; reszkető zavarral, sután bogozgatott egy csomót az olvasója zsinegére, hogy tudhassa, hol hagyta abba az imát. Úgy mozgott, olyan volt, mint egy csínyen kapott kisnövendék; csakhogy óriási arányokban. Virginia minden ellenérzése mellett is nem állta, hogy ne mosolyogjon.
– Ah, milyen ritka vendég itt nálunk az internátusban – folytatta az öreg németül, és felé nyújtotta tömzsi kezét. – Hogy, mint van, kedves nővér?
– Mindig jó Urunk, Jézus kegyelmével – felelte a vendég szertartásosan.
– Sok dolga van persze, ó, tudom. Azért hanyagolja el annyira régi embereit, régi otthonát. És hogy szolgál a becses egészsége, kedves nővér?
– Köszönöm, már egészen jól, istennek hála.
– Mindörökké ámen! Jöjjön csak, nézze meg a kertünket, milyen szép! Bizony, a nyáron, nagy szünidőben sokszor gondoltam rá, hogy egy szép vasárnap délután meglátogat bennünket. Ide készítettem a széket, úgy, mint régen, mikor még itthon volt ebben a kertben. Mikor együtt imádkoztunk itt a nagy fa alatt, aztán elbeszélgettünk uzsonnáig – emlékszik?
– Hogyne! – mosolygott Virginia, és eszébe jutottak a szidások, zsémbelődések az öreg rikácsoló hangján. – Bizony, minden éppolyan itt, mint hét évvel ezelőtt, mikor én itt voltam. Csak az orgonabokrok nőttek meg, és a fák öregebbek hét esztendővel.
– Mi magunk is fiatalabbak voltunk akkor! – sóhajtott az öreg valami furcsa, érzelgős arcfintorral.
– Fiatalság, bolondság! – felelte megint diplomatásan mosolyogva, és széles, papos mozdulattal ült le a kerti asztal mellett a székre.
Így beszélgettek. Bár egy házfedél takarta be őket, mégis életmódjuk szigorúan előírt rendje úgy elkülönözte, hogy azok, kik más szárnyban laktak, egyebütt dolgoztak, alig érintkeztek egymással, mert az apácák refektóriumában kötelező volt a „szent hallgatás”, míg együtt étkeztek, a templom pedig az áhítat helye. E mesterséges távolság jó melegágya volt a különös és fantasztikus hevüléseknek, melyek csak ritkán vonatkoztak közeli társnőre; legtöbbször a leginkább elkülönített nővért, jelöltet vagy képezdésznőt illették. A sötét öreg ház át meg át volt szőve ilyen megnevezhetetlen és izgalmas rokonszenvekkel, a templomból kijövet áruló pillantások estek, a szenteltvíztartó peremén reszkető kezek érintették egymást, lopva, éteri könnyedséggel, ám feledhetetlen érzésekkel, s egy véletlen találkozásnak a folyosón, egy elsuttogott szónak életre (e nagyon is belső és jeltelen életre) kiható jelentősége volt. S az ilyen légies kapcsolatokról – bármely titkoltak voltak látszólag – tudott az egész zárda. Egy-egy új érzelemnek vagy egy hűtlen pálfordulásnak hírét messze fiókházakba is elvitte a hír, valamelyik áthelyezett testvér, néhány sejtető célzásból tudomásul vették a Dunántúl és Erdélyben, a szép Fiume melletti gyermektelepen s a régi zólyomi kastélyban, hová nagybeteg apácákat üdülésre küldtek. „Ah, én is voltam fiatal!” – sóhajtja néha ábrándos elnézéssel, „megértő” szívvel egy-egy középkorú testvér, kinek még vannak ábrándjai; de az öregek rendesen fejcsóválva, rosszallóan emlegetik e dolgokat, bár nem kevesebb érdeklődéssel kísérik. Simonea, ki az új Berchtolda előtt volt a kandidátfőnök főnöke, ígyen szokta oktatni báránykáit a péntek esti „fejmosás”-ok idején: „A folyosó a zárdában az, ami a világban az utca! Aki szükségtelenül és sokat jár a folyosóra, arról tudni lehet, hogy nem ok nélkül teszi: az olyan itt, jól jegyezzék meg, mint akit odakünn »utcalány«-nak neveznek!” S az ifjú körgallérosok, ha szívdobogva és izgalomtól vacogó foggal el is surrantak valamelyik szent vértanú fakóra feketült képe előtt, egy-egy fordulónál vagy a lépcsők felett, a lurdi barlang mécse halvány világánál – egy drága „véletlen” találkozóért, mely betöltse tartalmával néma életüket –, ó, buzgón meggyónták hét végével mind e bűnöket, s forrón megvezekeltek bőséges imával a hideg kövön azért, hogy egy földi lény iránti vonzalom elhomályosítá lelkükben Isten szeretetét. És a jövő héten újból vétkeztek, és mindig, míg csak ifjúságuk el nem múlott…
– Alighanem gyászunk lesz nemsokára! – kezdte Virginia tompán, és összekulcsolta szép, fehér kezeit. – Főtisztelendő Anyánk ma vette föl harmadszor az utolsó kenetet.
– Ach, ja! Ilyen az élet! Nagy szomorúság jön ránk! – felelte az öreg bólintva, de a hangjában csendes és mély közönnyel. Ő sohasem vett részt a közügyekben, végezte a maga dolgát, pörölt, és rendet tartott; a Főnökasszonyt alig látta nagy ünnepeken kívül, mikor a szokásos kézcsókra elébe járultak.
Mindketten illendően lesütött szemmel, gyászoló arccal hallgattak egy percig.
– Ezt a kis Helént talán magához hívatta őtisztelendősége? – kíváncsiskodott aztán Kunigunda élénkebben.
– Igen, azért küldtem fel az imént, engedelmével! Hogy viseli magát? Milyennek találja szegénykét?
– Hát afféle – afféle! Idegen itten; csak úgy lézeng a többi közt, vagy ül magának – wie ein Haufen Unglück!*
– Szokatlan még, és talán megtöri nagyon a nénije betegsége; hisz egyetlen rokona ő, és a földi kötelékek, tudjuk, néha erősek!
– Ach was, hisz alig ismerte! Mért kellett a világban nevelni, egy olyan nagy városban járatni iskolába! Ki tudja, mivel van tele a feje! Azután most is ezzel a Holzernével való barátkozás! Mire volt ez jó?
– Bocsánat, kedves nővér, ez a Főtisztelendő Anya kifejezett akarata volt.
– Hát persze, persze, igaza van; ez az önök dolga. Én csak afféle öreg trombita vagyok, a magamét fújom. Sok mindent nem értek én már, mert nem is törődöm vele, de a szívem azért még tud érezni… igenis!…
Virginia gyorsan elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia ezt a lehetetlenül furcsa, érzelgős és szemérmes kifejezést, mely az öreg e reszketeg szavait kísérte. Elnézett a lombok aranypöttyös zöldjébe s a mozgó, libegő kékbabos egyenruhák felé a pázsit fehér utain. Komolyan, okoskodva, meggyőző hangon kezdte magyarázni:
– Igen, Főtisztelendő Anyánk fontosnak tartja, hogy a húga csak akkor lépjen be a szerzetbe, ha igazi hivatást érez. És neki igaza van, ő oly bölcs és mély belátású, mint a szentek, kiknek nemsokára át kell engednünk drága társaságát.
– Így beszél, kedves nővér? – csattant fel Kunigunda, és lábával dobbantott az iménti, néma visszautasítás miatt, izgalmában. – Ezt mondja ön, aki olyan járatos a külső… a… mindenféle csiricsári dolgokban?… Aki…
– Jól tudom, hogyne – mosolygott sima udvariassággal a másik –, hogy a szerzetesi élet a legboldogabb és legtökéletesebb a földön, és a mennyek elnyerését a legjobban biztosítja; és hogy éppen ezért nem vétek, sőt, jó cselekmény számba megy rábeszéléssel, szelíd erőszakkal is bekésztetni vagy magunk közé édesgetni egy Isten szolgálatára alkalmas lelket. Hisz kedves nővér tudja, hogy én helyeslem Berchtolda felfogását, aki enyhített a kandidátnőkre vonatkozó szabályok szigorán a pár hónap alatt, mióta a noviciátban* van.
– Persze! Azóta olyan rendetlenség is van ott, ach – olyan Ausgelassenheit,* pfuj! Este nyolckor, ima után a galléros jelöltek ott reitschuloztak* nyihogva a folyosón; ki hallott olyat? Próbálták volna Simonea idején az ellátta volna a bajukat! Hiszen ön emlékszik; önt még láttam térdelni ott a folyosón, amerre a növendékek hálói felé mennek; ott térdelt büntetésből egy hangos szóért, már beöltözött novícia korában, és a bennlakók párosával végigmentek mellette…
– Mindig hálás maradok tisztelendő Simonea nővérnek, hogy szerzetesi magányra nevelt! – felelte a fiatalabb nővér, de a hangja kissé fojtottan rezgett, szája idegesen elrándult egy percre az öreg tapintatlan szavaira. Az észrevette, ijedten kapta össze magát, hunyászkodó, elszelídült arccal nézett rá megint.
– Hát persze, önök ezt jobban tudják, önök fiatalabbak, önök most a „munkálkodó rend”, a Márták, most van itt az idejük! Én csak öreg trombita vagyok, mindig a magamét fújom; de azért nem vagyok rosszabb másnál, der liebe Gott soll's verzeih'n!* Megmondom a magamét, de azért lehet velem beszélni, beszélgetni… igen, hisz tudja ezt, kedves nővér! Sokszor ültünk mi hajdan így együtt itt, ebben a kertben, míg a növendékeink szanaszét futkostak és kicseréltük a gondolatainkat, elbeszélgettünk a szerzetünk dolgairól, a testvérekről meg az egész bűnös világról… Ugye?
– És jól leszidott, kedves nővér, ha egy fél percet késtem az inspekcióról, hogyne emlékezném? – mosolygott Virginia tréfába fojtva azt a feszengő, türelmetlen röstelkedést, mely elfogja az embert viszonzatlan, idétlen, komikus vonzalmakkal szemben.
– Mert minden szabad idejét magamnak akartam, hogy itt, a közelemben töltse… igen, és fájt nekem, ha elgondoltam, hogy másokkal találkozik a folyosón, vagy beszélget, látogatni megy a regráció* órában… Tudtam, hogy naponta együtt van a többi iskolanővérrel, akik tanultabbak, ügyesebbek nálam, és inkább hozzávalók! Ach!… – Reszkető arcvonásokkal, szinte könnyes szemmel, esdeklőn nézett rá.
– Fiatalság, bolondság, nemde? – terelte el újból a vendég. – Hanem hogy folytassam, én nagyon is gondolok rá, hogy a mi kis Helénünk zárdába lépése mit jelentene a mi rendünknek azonfelül, ami a legfőbb, hogy az ő lelkének is üdvére válhatnék Isten akaratából. De csakis úgy ám, kedves nővér, ha csakugyan, világosan érezné a hivatást, ahogy mi éreztük valaha. Mert ez a mi életünk is sok megpróbáltatással jár, hisz tudjuk mi, ugye?
– Ach, igen, igen! Mein Gott!
– És a Főtisztelendő Anya fülem hallatára mondta a húgának, hogy ne lépjen be másképp, inkább várjon vele! Ő kívánta, hogy kinn nevelődjék a gyámjánál, hogy lássa és ösmerje meg a világot előbb. És ő egyezett bele, hogy itt a városban barátságot kössön Holzernéval, ki végre is derék, hitbuzgó katolika nő, és elnöknője az Egyházi Ruhákról Gondoskodó Egyesületnek, kegyes Anyánkat nagyon lekötelezte múlt évben, mikor templomunkat pazarul ellátta gyönyörű új holmikkal. – És kegyes Anyánk nem ellenezte, hogy Helén kimenjen havonként egyszer egy ebédre a fiatalasszonyhoz, hogy egy tisztes családban töltse a kimenőnapját. Mi volna abban rossz? A többi bentlakók is kimennek ilyenkor rokonaikhoz; és szegény kis árvának senkije sincs itt. S oly hirtelen átmenet a világi életből a teljes elzártságba még megfélemlítette volna tán! Figyel a szavamra, kedves nővér?
– Jó, jó? Hát mit tudok én; 'ne alte Trompete!* Mit értem én az önök politikáját? – vont vállat a másik most már megint durcásan. Szemét lesütötte volt, mikor imádottja újra nem vette észre pillantását, melyben mindent megvallott – várt és esdekelt. És most maga elé meredve, a bő ráncú, fekete apácakötényen pihent mogorva tekintete, míg kemény, férfias keze ujjai megint az olvasószemeket markolászták.
– Hisz azért jöttem ide éppen, hogy beszélgessek a dolgokról kedves nővérrel. A dolog úgy áll tehát, hogy az a pénz – a kis Heléné, ha már arról beszélünk – egyáltalában nem olyan nélkülözhetetlen a szerzet számára a mai viszonyok között, mint hinni szeretik. Jó volna persze, jó volna, szép céljainkat előmozdíthatnók vele! De semmi esetre sem volna alkalmas, sem elégséges arra, hogy általa mellőzni lehessen azokat a dolgokat, melyeket rendünk anyagi hasznára és tekintélye növelésére tervbe vettünk. Ért engem, ugye, kedves nővér?
– Megint egy magasabb iskolát – rosszkedvűsködött most már Kunigunda –, mindig csak magasabbat akarnak! Így is már annyi itt a kamasz lány, anyányi képezdész „kisasszony”, akiket még ki se térdepeltethet az ember, hátukra sem kötheti a vörös nyelvet, hanem magázni kell őket, jó, hogy nem nagyságolni; és ha változásuk van, hát zöldek, és alig húzzák-vonják magukat. Pfuj, milyen rendetlenség! Ez az internátus hajdan, az én időmben igazi nevelőintézet volt bizony; tízéves kis fraccok tanultak itt strimpflit* kötni meg kreutzmaschnit* ölteni, és nem volt annyi csiricsári tudomány, elemi, polgári, jó, hogy még gimnáziumot nem csinálnak már itt is! Hanem volt rend, igen, úgy bizony; pisszenni sem mert egyik se előttem! Nem úgy, mint ezek a vén kamaszok, zerstreute Gränd'ln*. Minden hónapban kimennek ebédezni a rokonokhoz, mit tudom, hová, mit tudom, kinél! Most még polgári képezde, was denn nicht auf einmal!*
– Régebben – folytatta Virginia elszánt türelemmel – csakugyan több gyereklányt adtak hozzánk nevelésbe magyar úri családok; most jóformán csak képezdész nagyleányok konviktusa, olcsó őrizőhelye lettünk. Ennek is megvan az oka, kedves nővér. A nőnevelés követelményei ma mások, mint harminc évvel ezelőtt; aztán a mi öreg házunkat is rozogának, egészségtelennek kezdik mondani rosszakaróink; valami helybeli zsidó újság megint firkált erről múlt héten. Hisz nekünk jó, nekünk kedves otthonunk ez így, ahogy van; de a rossz nyelvek s az internátus újravirágoztatása kedvéért ráférne ám a javítás, cementezés. A földszinti termek falába csakugyan beivódott a talajvíz, majdnem derékig érő magasságban; újabban a városi hatóság meg akarja tiltani, hogy tovább is kriptába temetkezzünk; nincs már hely, azt mondják, meg hogy egészségtelen.
– Na! Már meg még a földből is ki akarják túrni a porainkat, megbolygatni a megboldogultak koporsóit!
– Azokat nem bántják, s hogy minket majd, ha eltávozunk Krisztus irgalmából, a városi temető földjébe tesznek? Az is csak szentelt föld: az angyali harsonaszó onnét is előszólít, összeterel majd; ámen! De a földi életünket Isten azért adta, hogy üdvünkre munkálkodjunk, és szenvedve érdemeket szerezzünk. Szabad-é szándékkal és tudva megrövidítni?
– Gewiss nicht!*
– Lám! Kötelességünk hát a betegségeket kerülni s óvni a földi életet, melyet a Mennyei Atya adott. Az orvos úrral tegnap beszéltem éppen. Kegyes Anyánktól jött ki. Említette a két beteg novíciasorort s tisztelendő Gregoriát is. Azt mondta, annak nem kellett volna megkapni a tüdőbajt; erős szervezete volt, és már túl van a húszas éveken. S az sem kellene, hogy minden évben ki legyen terítve a halottas szobában két-három fiatal novíciatestvér vagy jelölt. Akikre így a szerzet hiába költött, hiába taníttatta őket, nem munkálkodhatnak soha a javára, Isten dicsőségére. A ház az oka, itt van valahogyan a baj fészke, magam is tudatlan vagyok ezekben, de az orvos idős ember, katolikus ember, és olyan gondosan kezeli szegény kegyes Anyánkat. És mindezeken segíteni is lehet, és segíteni is fogunk, Isten segítségével. Az épület hibáit ki fogjuk javíttatni, betegeinket pedig üdülőhelyre küldeni, mert erre a bajra Isten még nem mutatott más gyógyszert az emberi tudománynak, mint az ő szabad egét, a friss levegőt és a napot.
– Lárifári! Majd ezután, aki egy kicsit mulatni, fürdőzni kívánkozik, csak nyafogni kell neki: itt fáj, ott fáj, kényeskedni. Miért nem volt nekünk, régieknek kutya bajunk se, éppen minap beszéltünk a regrációban Schwester Leonával. Miért lett százéves a kedves testvér Mártha? Mind lárifári, afféle amerikai bölcsesség az ilyen.
– Jó – vágott vissza gyorsan Virginia, tán elértve valami célzást –, jó, hát ne erről beszéljünk. A kedves testvér bizonyosan hallotta, hogy az anyagi ügyek egy kissé… bonyolódottak voltak az utóbbi években. Míg a boldogult prelátus* őnagysága volt az intézőnk; ő öreg, beteges úr volt már rég; és a viszonyok is egyre nehezebbek, minden drágul, a tiszttartók ügyetlenek vagy lelkiösmeretlenek, a bérlő keveset fizet. Fénrich főtisztelendő, az új intézőnk is sürget némely változást; nagyobb jövedelmet. Hiszen mi mindnyájan dolgozunk Isten dicsőségére eleget; de a szükséghez képest kevesen vagyunk. Mennyi világi kisasszonyt kell tartanunk és fizetnünk a fiókházakban kisegítőül; kivált a polgári iskolában, mert a kormány most megköveteli, hogy arra való, megfelelő képzettségű erőket alkalmazzunk. Erre kell a magasabb képző, főképpen, hogy a mi fiatal testvéreinknek ne kelljen világi, állami intézetekben vizsgázni, keservesen magukban tanulni, mint nekem, mint egynehányunknak kellett. De hát még a jövedelem, amit az új intézmény hoz majd; fölér a földbirtokéval! Mennyi növendékünk itt marad majd szívesen továbbképzésre; ha ezzel hiteles, magasabb diploma jár! És az erkölcsi haszon; hogy annyi leendő tanárnőt végig a mi szellemünkben nevelünk, elvonulunk a világi intézetek szabados befolyásától, csúnya modernségétől. Ért engem, ugye, kedves nővér? Természetesen elsősorban kívánatos, hogy többen legyünk e szerzet ingyenes szolgálatára, hogy sok új növendékünk legyen, akik készséggel és kedvvel jönnek közénk; s legkivált abból a társadalmi osztályból, amelyik elmebeli képzettséget hozhat, és némi befolyást, jártasságot, még inkább, mint pénzt… Ezeket a dolgokat nem szoktuk így szóval kimondani, kedves nővér, nem beszél az ember mindenről; de most tájékoztatni akartam. Védekezni kell ellenségeink ellen, kik a Szentegyháznak is ellenfelei! Abban az újságcikkben, amit említettem, fel volt hozva, hogy rendházunkban nincsenek fürdőszobák, intézeteinkben hiányosak a fizikai szertárak és kísérleti eszközök, és hogy a nevelés, amit itt nyújtunk, nem elég magyaros, hazafias szellemű. Hogy mi nem szeretjük eléggé édes hazánkat, kedves nővér!… Ez… ó, de hisz ön nem is hallgat rám! Megharagítottam valamivel? Hibáztam?
– Ej! Mit törődik ön énvelem, mit törődnek maguk mind? Velünk szegény, tudatlan, elmaradott, egyszerű néppel, afféle régi világbeli igazi szerzetesekkel, aki vagyunk? Kimentünk mi már a világból régen, soror Virginia, látom én jól! Mit akar énvelem? A szavaimra nem is hederít, érzelmemet, szívem szeretetét semmibe nem veszi, látom én, tudom én rég; az együtt eltöltött időkre már szégyell emlékezni; veszem én észre, azért, hogy nem vagyok olyan jól tanult. Jól van, nem baj ez, Istennek kedvesek az együgyű szívek; Isten nem parancsolta nekünk a hivalkodó, világi tudományt, sátán csalétke az, jól mondta Simonea nővér… Mit beszél nekem? Miért beszél? Ezért jött ide hozzám? Én, tudja, nem olvasok világi újságokat, amiket a zsidók írnak. Én nem értem az ön szavait: intézmény, társadalmi osztály, elmebeli képzettség, egészségi viszonyok, kísérleti eszközök; a nyelvem majd beletörik. A püspök beszél így, annak az a dolga; én imádkozni jöttem ide, szegénységben élni, és engedelmességben; én elvégzem a dolgom, rendet tartok, ahogy csak tudok. Egyvalakinek megnyitottam a szívemet is, igen, de csalódtam; régen látom én azt, most megbizonyosodtam! Nem így beszélt ön velem valaha, mikor még jobban értettük egymást. Persze „újítások, reformok”, az új soror van ezek mögött, tudom én már; eljut a hír azért énhozzám is. Az amerikai nő, az a tudós nő, akinek a próbaidejét (ez is új szokás) hat hónapra rövidítették három év helyett. Mert nagy, rangos családból való (mintha Isten előtt nem mindegy volna), mert kinn járt a tengeren túl (mintha rendes ember meg nem maradhatna otthon, a hazájában is), mert harminckét éves korában szánta rá magát Krisztus urunk követésére, tudománnyal tömött fejet hozott neki, és ki tudja, milyen kimustrált szívet! És most itt…
– Kedves nővér, most már elég! – kiáltott fel a másik kitörve. Felugrott a helyéről, szép, kissé nagy kezét sértett és tiltó mozdulattal emelte maga elé. – Már megyek! – lihegte, mert az utolsó szavak éle elevenen találta.
– Bocsásson meg, tisztelendő testvér, hogy megzavartam imáját látogatásommal; s még inkább, hogy akaratom ellenére az indulatosság vétkébe sodortam. Én másképp gondoltam, tisztelendő nővér; nem leszek egyhamar terhére! Bocsánat még egyszer, gelobt sei Jesus Christus!*
– In Ewigkeit* – no, mit akar, hova szalad már? Hisz nem úgy értettem, várjon…Ej! – megint hangot váltott, a rikácsoló méltatlankodásból átcsapott a tehetetlen, alázatos, ijedt kérlelésbe, két kövér karját esdekelve nyújtotta ki a távozó után. De az vissza sem nézett, ment sebbel-lobbal, zizzenve és suhogva szállt a fehér fátyol haragosan hátravetett, szép feje után. Már a drótsövénynél járt, onnan intett a bókoló növendékeknek, s tiltotta vissza, akik fehér keze után kapdostak, hogy megcsókolják. Kunigunda nem kísérte tovább.
– Nézd már, te – lökte oldalba Pável Marika a szőke Király Erzsit. – Né, te, ezek összevesztek! Csuhaj, mi lesz ebből?!
Kunigunda megfordult a sarkán, mint egy pörgettyű, az arca düh és szenvedély lángjában, valamint egészen valószínűtlen setétbíborban égett és tüzelt.
– Ach so – úgy, úgy – motyogta fulladozva, míg visszament az asztalához. – Így bánni velem, így! Nem baj, jól van! Ezért se nem! Majd meglátják! Azért sem!
Felragadott egy nagy rézcsengettyűt, mellyel kis nyáját szokta összeterelni, megfogta és megrázta, és rázta, és rázta és rázta, hogy a csengő nyelve majd kiszakadt, hogy a hideglelés állt a hátába annak, aki hallgatta… Zengett, zörgött és csilingelt oly lelketlenül, oly siketítően és hosszan, hogy a kertben felébredtek a korán hunyó nappali pillék és a Szűzanya lurdi fabarlangja mélyén Isten szunnyadó bogárkái; a nagy gyümölcstermő fák pedig bólintva összesúgtak, és megkérdezték egymástól, noha nekik jó mindegy: „Megbolondult tán valaki?…” A leányok már régen összeálltak a drótsövény mentén, ki-ki párjához, szepegve és néma csendben, már rég mereven álltak, készen a híg vacsorához indulásra; s ő még mindig rázta, rázta a szegény csengőt – lázongó, megcsúfolt szenvedélye, örökre elfojtott érzései nyomorult martalékát, és közbe maga is rikácsolt, pörölt, fejét rázta, lábaival topogva és tiporva, mint a nekivadult, hisztériás düh fúriája!
– Ihr nichts nutzige! Ihr ausgelassene! Ihr Pinkln! Was hab' ich gesagt? Sind Sie stumm?* Majd kinyitja én fületek! Néz-ni-meg-em-ber! – És senkinek sem volt bátorsága mosolyogni.