5.

Mikor a káposztaágyak közelébe ért soror Virginia, meglassította a lépteit, és komolyan, mély főhajtással köszönt „dícsértessék”-et az öreg Szelényinek, aki egészségi sétáját végezte ott a zsírfoltos reverendájában, fakó színű, öreg esernyővel a hóna alatt. Az öreg pap leemelte nagy karimájú, poros kalapját, és kövér, hamiskás arcát, mely olyan volt, mint egy jóindulatú, kedves vén szakácsnőé, mosolyogva fordította az apáca felé.

– Na, még nem is tudja az újságot, soros Virginia? Megjött a Rumkorff-gépünk!

– Igazán, tanár úr! Na, annak örülök! – mosolygott vissza a nővér, és barna, szép arcáról eltűnt a felindulás minden nyoma. Megint a szokott nyájas, udvarias és nyugodt volt a hangja, tekintete.

– Jöjjön velem a kerti iskolába; akár mindjárt bemutatom; ajaj, micsoda hosszú, kacskaringós, sistergő istennyilákat tudok én magának abbul kicsalogatni!

– Micsodákat?

– Olyan kunkorgós farkú, girbegurba, csavirgós égi csudákat, nővér! Azám, olyan huncut egy masina az!

– Ne mondja!

Nevettek. Az apácák hozzá voltak szokva a Szelényi tata modorához, ki szívesen elhamiskodott, eltréfált velük; jól tudták, hogy az öregúr pedáns, tiszta életéről híres a püspöki városka minden papja között.

– Ha meglátja, nővér, megjön a kedve, s kibugerál nekem még egy röntgenkészülékre valót is; fél esztendeje zsorválok érte. Na, jön?

– Holnap, kedves tanár úr, holnap délben benézek egy percre magához a fizikaszobába. Most annyi a dolgom!

– Ej, menjen, maga silány historikus! Már az igaz, hogy a fehérnép meg a természettudományok… Na jó, mindörökké – hozza magával azt a Magdolnát is holnap. Majd megegzamináljuk*, majd kisül, mennyit ér az a tengerentúli doktori diploma.

– Ó, azt ne emlegesse neki soha, kedves tanár úr! – fordult vissza Virginia, és arca élénkebb színt váltott egy pillanatra. – Soror Magdolna itt csak szerzetesnő kíván lenni, és semmi egyéb, bántja minden emlékezés világi életére; én tudom azt, észrevettem, bár amilyen finom, nem említi soha. Semmi hiúság nincs őbenne, valóságos csoda…

– Abbizon, egy fenomén, egy földre szállt angyal, egy hősnő; tudom, tudom. Hehe!

– No, megyek, most már komolyan. Dicsértessék…

Élénk arcjátéka csakhamar elnyugodott, csendesen haladt a pöszmétesorok között, a nagy olvasó csontszemei halkan zörrentek ruhája mély redői közt. Arcát oldalra fordította a nyugvásra hajló nap iránt; úgy szerette ezt, ha félig hunyt szeme süttette enyhe, őszesti sugarait; s míg elgyönyörködött, belsejében fegyelmezett érzéssel, sietve gondolta el:

„Mily fenségesek a Teremtő alkotásai!” – mert enélkül véteknek hitte volna bőre e szelíd örömét. Jobb felől, a kandidátnők kertjében fekete abbégalléros leányalakok sétáltak a lombok alatt; őket is most terelte „párba” a drótkerítés mellett Berchtolda anyás, sürgető szava. Köszöntötték egymást messziről; a noviciátfőnöknő tölcsért formált két tenyeréből.

– Hogy van a Würdige? – kérdezte kiáltozva; jókodó aggodalom zengett át a kert fölött e kissé rekedt hangban.

– Egyformán! Délután felszökött a láz. Imádkozzatok érte!

– Igen, igen! – bizonykodott kiáltva sok fiatal hang; fehér kezek emelkedtek a magasba, és keresztet írtak a halvány arcok előtt.

Virginia továbbment. A kertész háza előtt kinn állt a kisfiú, hároméves csöpp totyogós; az inge kicsüngött hátul. Közönyösen bámult az apácára, és tovább majszolta barna kenyerét; már megszokta ezeket a fekete néniket születése óta.

Virágágyak között vezetett ki az út a kertből, egy boltozatos kőkapun át. Már hullatta magját az a különös, nagy levelű növény (a kertész sem tudta a nevét), melynek tojás alakú, kemény, szürke terméséből olcsó rózsafüzérek szemjeit készítik a jelöltek: szegény asszonyoknak, jámbor „egyesületi” néniknek ingyen osztogatni valókat.

Egyik oldalon téres udvar látszott, fiatal, nyírott akácokkal; a sarkig tárt, széles „marhakapu”-n most jöttek be a csordáról a zárda tehenei. Súlyos, teli tőgyüket alig bírva, békésen és bután cammogtak el az apáca mellett a távolabbi istállók felé; ő kitért nekik megállva, és elfordította arcát. Valami bizonytalan érzéssel nagyon csúnyának látta ezt a sereg trágyás állatot a nőstényi termékenység lelógó terhével; és ellenszerül egy szép természetrajzi olvasmányra gondolt, mely közgazdasági szempontból „tárgyalja” e hasznos háziállatot. Holott Virginia eszes és tanult nővér volt.

Átment a gazdasági udvaron, az itatókút előtt, és balra tért. Egy széles, sárga, földszintes épület ódon és parasztos tornácoszlopai fölött ez volt a felírás:

Szent József ápolda. Szegénysorsú, katolikus elaggottak és rokkantak részére.

A bejáratnál egy alacsony nádszéken egy apáca guggolt; két keze csuklóban a térdén pihent, úgy lógott lefelé tehetetlenül; sárgán és soványan, mint egy csontvázé. Kiaszott arca tele volt apró bibircsekkel; kissé mégis puffadt bőrű és olyan színű, mint a régi elefántcsont. És mégis volt valami kedves, valami gyermeki ezen a lehetetlenül vén arcon, a fénytelen szemek merev elbámulásában, a kis vázfej ritmikus bizonykodó bólogásában. Így ült már csak naphosszat, és álmélkodott; több volt százévesnél. Már föl volt mentve minden böjt, vezeklés, lelkigyakorlat alól; nem kellett már térdelnie a templom kövén, még a napi olvasót is mindegy volt, hogy elmotyogja-e. Soror Mártha már nem is vétkezhetett a földön!

– Gelobt sei!… Hogy, mint van, kedves nővér? – lábalta át Virginia az itatóvályúkat, hogy hozzájuthasson. A fehér fátylas múmiaarc még nem mozdult, tompult érzékelése még nem fogta fel a hangot, a közeledő alakot. – Hogy van? – kérdezte az újból egészen mellette; akkor felnézett rá, és behúzott, reszketeg ajkával, megtört szemeivel, ó – mosolygott.

– Nagyon jól – felelte németül, meglepően tiszta volt még a hangja. – A kegyelem nem hagyott el engem, Isten alázatos szolgálóját!… Úgy süt rám a nap!…

– Szeret-e még élni, Schwester Mártha? – (Szokás volt a zárdában, ki tudja hány év óta már, hogy ezt kérdezzék ettől az embercsodától, az Úr e százéves szűzi jegyesétől. És tudták, hogy mindig ugyanaz rá a felelet.)

– Ach ja? Hogyne, míg Isten megengedi.

– Nem vágyik már az üdvösségre, a szentek társaságára? Nem kívánja az Istent színről színre látni?

– Ach, még ne, most még ne! – és kis vázfeje gyorsabban kezdett bólogatni. – Minek sietni – motyogta –, minek úgy sietni? Die Ewigkeit dauert ohne den ewig…*

Ennyi maradt meg sok ezer mise, böjti nap és olvasómondás után; ennyi – e százéves lélekben. „Az örökkévalóság úgyis – örök. Minek sietni? Mikor úgy süt még a nap.”

A vendég elköszönt innen is, gondolkozva, kissé lehajtott fővel ment tovább; szép, délceg járása már az iskolaudvarban tűnt fel. Innét könyökölt félig a kertbe nagy ablakaival a virágos ágyakra a szép, modern új épület; szellős, nyílt folyosóival – egész derűs, világos és komoly higiéniájával. Jóleső emberi érzéssel nyugodott rajta a nővér tekintete, ezt szerette tán legjobban: a friss és eleven munka, a nyílt és bűntelen tudásvágy e kedves házát, mely félig az ő műve volt. Mert nem lehet vétek, hiába… vonzódni a világossághoz… nem, mert hisz a poklok urát a „sötétség fejedelmé”-nek mondják; és… lám, soror Mártha, aki szent, mint egy kisgyermek, hogy szereti a napfényt!…

Kissé összezavarodott mégis; cikkelyes tanokat, vallási formulákat keresgélt, mint rendesen, hogy magára alkalmazza. Már ott volt a nagy ház előtt. A kettős U alakú épület túlsó udvarán „balszárnybeli” társaság ült a nagy gesztenyefa alatt; imádkoztak vagy beszélgettek; tán az Úrangyalára gyülekeztek már, esteli harangszóra. Virginia megösmerte a szigorú Leonát, a kegyes Simoneát és Evelinát, a „szent”-et, e még javakorban levő nőt, ki csak önsanyargatástól, böjttől, álmatlanságtól öreg. Derékban mélyen meghajolva köszönt feléjük messziről, s ők karban feleltek, aztán befordult a másik udvarra, hol a szivattyús kút volt; tömjén- és köménylevesszag áradt szét itt már szüntelenül; a templom és a konyha meg a refektóriumok földszintje nyílott ide. A hűvös folyosóra érve, váratlanul, hirtelen tört rá egy nagyon testi érzés; észrevette, hogy éhes. Írásmunkája volt, elmulasztotta az uzsonnát; vajas kenyere ott lesz még érintetlenül az apácaétterem asztalán, az ő rendes helyén; beszaladhat elfogyasztani; az ő vacsorájukat majd csak fél kilenckor tálalják… De nem megy be, most csak azért sem; ilyen apró önmegtagadásokat nem szabad elhanyagolni, nagyon hasznosak a lélekre nézve, sokszor még inkább, mint a nagy lemondások, mert azok könnyen tesznek gőgössé… És életkorához képest szokatlan intenzitással érezte most a gyomor kívánságát; fontosságra jutott minden ezekben az életekben, mert lelkileg foglalkoztak vele, és az „érzéki” csábok világa ennyire terjedt náluk mindössze. Szinte elszédült, ahogy a fordulónál elhaladt.

Az óvodából most tolongtak ki a „Portá”-nak nevezett kapun a város apróságai; pöttöm fiúk-lányok lármás kis hadserege. Soror Adél erős, teli hangja, szép falusias magyar beszéde hallatszott pattogva, szaporázva, ahogy terelte őket; egy alvó kisfiú az ölében, a göndör fejecske széles, telt keblére szorítva; egy pityergős kis mocskos az apácaszoknya ráncait cibálta. Ez az Adél még most is az a bátor, egészséges földbirtokoslány, a szép, friss, erős főispánkisasszony – gondolta el Virginia –, tíz éve van itt, és nem lehet komoly kifogás ellene, mégis semmi apácás modor, szokás nem ragadt rá… Most is kilép a kapun a kicsinyekkel, utánuk néz egy darabig, s őt is akárki láthatja ezalatt; nem, ezt mégsem szabad tennie! Ott vannak az óvónőképezdések! Az ilyesmi rossz megjegyzésekre adhat okot a világiak között; a látszatra vigyázni kell, annál inkább – ha a kívül élőkre személyesen hatni, néha velük érintkezni is akarnak; lelki javukra munkálkodván. S az meg micsoda suttogás ott a lépcső alatt; persze, Gregoria társalog Fénrich főtisztelendővel. Fénrich a portaszoba melletti irodában dolgozott itt a számadásokban, de ilyen alkonyattal hazamehetne már! Igaz, hogy Gregoriával unokatestvérek, és egyházi férfiút vétek volna kétellyel illetni gondolatban – de a nővér mégis túlságba viszi; aztán beteg is, meghűlhet itt a nyitott kapu szélében; szólni kellene neki, tán kötelesség is volna. Hogy tudhassa ilyenkor a lelkiismeret, mi a helyes cselekvés, mit sugall igazi szeretet és nem gáncsos irigység, rosszakarat?… Az volna csakugyan? Ó!…

A legnyíltabb fejűt is közülök elfogták néha ilyen kínzó, aprólékos lelki kételyek. „A templomba bizony, oda kell most bemennem!” – mondta magában. És ahogy a szenteltvízzel homlokához ért az ajtónál, éhségét, testi rosszérzését mintha elvágták volna; ezt jónak, az őrző angyal biztató jelének vette. Az első kisoltár, a „Fájdalmas Anyá”-é előtt borult le, s a térdeplőállványra támaszkodva két tenyerébe rejtette arcát. A templom néma volt, és üres. Lelkivizsgálat formájában sietve felidézte utolsó óráját, netaláni vétkeit. Büszke volt ma szegény Kunigunddal szemben, igen, testvérietlenül bánt vele, kifogyott a szelídségből. Ha ővele is úgy tenne az, akinek szeretetére vágyik, akinek helyeslése fontos előtte! És gondolatban az imént csaknem megítélte Gregoriát, miért Fénrichhel látta; holott nem tréfált-e el ő maga is percekkel előbb Szelényi papával?… A szombati gyónás előtt bocsánatot kell kérnie minden társnőjétől. Majd kibékülnek az „öreg”-gel is a szokott formaságok közt, jobbról-balról arcon csókolják egymást alig érintve. – De változik-e valami ezzel?

Bizony, az öreg Kunigund bizalma oda van egészen az ügyek iránt, melyek pártolására hangolni akarta. Pedig vannak, akik őreá sokat adnak, kivált a fiókháziak közül; szókimondó, nyers beszéde tetszik, egy-egy furcsa, józan, paraszti megjegyzése szájról szájra jár. Hiába, az öreget most már el kell ejteni; senki nem békélteti az ő terveihez többé; mert a csúnya, vétkes féltékenység ébredt fel benne. „Az amerikai soror.” Ez hozta ki őt is a sodrából, ezért hagyta ott haraggal, felháborodva. Ó, mert hisz Isten látja, milyen más az ő nemes barátságuk a kitűnő, drága teremtéssel; – az ő lelkes hódolata e kiváló nő iránt milyen más, mint ezek a félszeg ragaszkodások, e homályos, burkolt érzések, titkos izgalmú hajlamok!… Nem lehet, hogy Istennek ne tessék az ő érzelme – hisz csak jobb, különb óhajt lenni általa és a Magdolna kedvéért! „Isten – ő bizonnyal maga a megértés, én csak mint valami végtelen erős és tiszta hajlamot tudom elképzelni, mely minden létező felé szabadon és vég nélkül kitárul!” – ezt mondta Ő, Magdolna a minap, az a nővér, aki az élet viharában élte ifjúságát, aki mindent látott és ismer, mindenen nyugodtan, aggályok nélkül tud gondolkodni; aki nem hunyja le szempilláit az ima áhítatában, sem fölfelé nem fordítja szemeit, hanem tiszta, okos tekintetével nyugodtan, figyelmes arccal néz maga elé a misén, kezét ölébe nyugtatva ül, és csak akkor térdel le, ha az oltárnál folyó szertartás kötelezi. Ó, milyen csodálatosan finom, előkelő lelkű ez a nő; milyen biztos, egyszerű és mély természet; milyen derűsen és megtisztultan szent! Csak a tökéletesedés útja lehet – őt példaképül választani… De mégis, vajon nem foglalkoztatja-e őt túl az Istennek tetsző mértéken? Szabad-e földi lényre, eredendően bűnös emberre így gondolni? Nem gőg-e már az is, ha a saját érzelmét oly magasra tartja, a többiek fölé helyezi? „Ah – Uram, ne vígy a kísértésbe; de szabadíts meg…” Igen; ha oly nyugodt, biztos volna a lelki élete, mint Magdolnáé! Ha ő is úgy látta volna a világot – igazi bűneivel és igazi kísértéseivel? Ó, ezek a hányódások, e görcsös tusakodás! Talán Isten próbája csak, mellyel választottait látogatja Kempis* szerint. „Ideges dolgok ezek csak! – szokta Ő, Magdolna, mondani. – Céltalanul fárasztják az érzéseket, és nem visznek közelebb a jóhoz.” Milyen más, milyen jótevő, enyhítő az ő erkölcsi nézete mindenben!

Künn fátyolos hangú csengettyűszó, ah, az Avéra hív már; és ő itt, a szent helyen elfelejtett imádkozni… Virginia forró akarattal, görcsösen kulcsolta össze kezét; szeme fehérét a szokásos, egzaltált kifejezéssel fordította magasba, aztán lassan félig lezárta sűrű pillás szemhéjait; ahogy ezerszer tette, ahogy mindenki mástól látta itt, egynek kivételével.

– „Az Úr angyala köszönté Máriát; s ő méhében fogana a szentlélektől…” – suttogta.




Hátra Kezdőlap Előre