Soror Virginia deli termetű, olajbarna arcú, jellegzetesen szép nő volt; setét szemű, keményen rajzolt, sűrű szemöldökű. Szép, érett alakja a harmincas évekre vallott; de az apácák arcán ritkán ismerhetni fel korukat. A hófehér vásznú, ropogós keményre vasalt fátyol mindig fiatalít, mert a rendesen áruló részeket takarja be: a homlokot, a hamar ráncosodó halántékot, a nyak és az áll matrónás gömbölyödését s a szürkülő hajat.
Ez a széles, repdeső fehérség úgy száll mögöttük, mint egy óriás galamb szárnya. Az arc köré simuló feszes része kissé előreszorítja a bőrt, fiatalossá telíti a vonásokat; s az élénk arcszín csattanósan vérmesnek, a halvány mennyeien nemesnek, a barna energikusnak és uralkodónak mutatja viselőjét csak e sok fehér szín dús reflexei révén. A hátul derékig csüngő, szétterült redőzet a fej s a nyak minden kis jellemző mozdulatát olyan árulkodón követi, hogy a nővérek hátmegül is sorjában felismerhetők, ha ünnepi, komoly sorokban vonulnak lassan az oltár felé a félhomályos templomon át, hogy az Úr testét elfogadják. A bő redős fekete öltöny is, mely valami nyugodt eleganciát, biztonságot, ökonómiát* visz a mozdulatokba – csak látszólag uniformizál; de nagyon is kiemeli az egyéni árnyalatokat; ó, lelkendező növendékfruskák az ő hév udvarlói áhítatukban sokat tudnak erről beszélni! És mennyi sok félszeg, magabízatlan, világtól elvadított teremtést vonzott be ide öntudatlanul is ennek az öltözetnek különös bája és méltósága; bár „elhivatás”-ról bizonykodtak önmaguk előtt! S míg odakinn sután és elnyomottan jártak bús gúnyáikban, szegényes cifrájú, elszabott, önérzetgyilkos hüvelyekben – itt csakhamar meglelték önmagukat, belső biztonságukat és rejtett értékeik testi kifejezését. Vannak jellemzően apácás mozdulatok; szélesek, kicsit kenetesek, klasszikusan mérsékeltek, miket a köntös viselése teremtett; és a mozdulatok jólesnek és jól állanak. Talán azért is várják a suta kis jelöltnők, a „kandidáták” oly epedve a próbaévek végét, hogy mosott egérszíncsíkú szoknyájukat, idétlen kemény abbégallérjukat felcseréljék végre a „ruhá”-val, és lenyírt vagy simára nyalt fejükre rátehessék az áhított velumot*…
Az apácák igen kevésre szoktak emlékezni hajdani „világi” korukból még akkor is, ha ez túlterjedt a gyermekéveken. Nem pusztán az áhítat s a földi dolgok köteles megvetése ennek az oka; de az itteni élet rövid időn belül teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szűk körű de annál intenzívebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erős érdeklődéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, a távolit és túl bonyolultat, melyet alig is ismertek, vagy melynek elkedvetlenülten búcsút mondtak. A szép Virginia nővér is csak igen korai ifjúságát élte le kinn egy szép, érseki városban, hol olasz származású apja félig művész, ismert templomi karmester volt, és ő egy másik, ottani szerzet apácáihoz járt iskolába. Tizennyolc éves lehetett, mikor az apja meghalt; egy év múlva anyja újból férjhez ment, egy szép vívómesterhez, aki iránt a kisleány szenvedélyes, keresztényietlen gyűlöletet érzett. Akkor határozta el, hogy zárdába lép, mégpedig messze a szülővárosától, mostohájától és az ismerős családoktól; mert hisz rokonai nem voltak ebben az országban. Később mint abbégalléros jelölt sokat és forrón imádkozott bűnbocsánatért, s töredelmesen megbánta az oktalan gyűlöletét anyja férje iránt, kit hisz alig is ismert. Csakhamar megnyugodott, a Gondviselés eszközének tekintve az érzést, mellyel őt hivatásához késztette; imádkozott családja lelkiüdvéért, s csakhamar teljesen elfeledte őket. Idebenn fejlődött ki minden lelki vonása és képessége, ebben a világban érett emberré, és ez kötötte le minden szálával és sajátosságával. Első időkben, míg még tanult, és vizsgákra készült, az öreges Kunigunda mellé volt beosztva a bentlakók helyettes felügyelőjéül, akkoriban sokat tűrt e különös teremtésnek, ki néha csúful leszidta őt is a növendékek előtt. Mondják, az „öreg” valaha régen egy német uradalmi erdésznek volt a leánya, s özvegy, csendes apja mellett ő tartotta rendben a tolvaj favágókat, a korhelyes vadászlegényeket és kerülőket; s a termetes kisasszony szörnyű nyelvétől a legmarconább vadorzó is megszaladt. Egy növendék, véletlenül földije, pletykálta ezt talán sok évvel ezelőtt; s az ilyen történetek fennmaradnak generációkon keresztül. A derék, piros nő itt is tisztaságot és rendet tartott a rábízottak közt, annyi szent igaz; és azért meg, hogy óraműpontossággal végezte köteles napi imáit, olvasóit és a penitenciákat, és mindig szabott időben áldozott – tisztelték és becsülték, bár az alárendelteknek sokszor adott alkalmat érdemek szerzésére a béketűrés erénye által; s bár akiknek nem volt vele dolguk, háta mögött jóakarattal mosolyogtak furcsaságán. E rettegett, hangos teremtés lelke egyszerű volt, és naiv; a nappaliban egy öreg, beteg szobapálmáját úgy ápolta, mint egy kedves gyermeket; s nagy szünidőkön, mikor a növendékek távol otthonukban mulattak, s csak néhány árva lézengett itt – mondják, ezekhez szelíd és engedékeny volt, és a szokatlan csendben naponta elsírdogált magában a rég elhalt apácákon, emlegetve kedves szokásaikat. Máskor elfogta valami együgyű kíváncsiság, magához szólított egy-egy kisnövendéket, s kifaggatta a kis gyanútlant otthoni sorsáról, szüleiről, vagyoni és egyéb viszonyaikról. Ilyen beszélgetésekben igazi asszonnyá vedlett vissza; naiv és elfogult nénike volt, aki célzatosan azt hozta ki a gyerekekből, hogy a világon szörnyű lehet az élet, mindenki nagyon szegény, a házastársak veszekszenek, a férjek verik a feleségüket, a rokonok irigyek. „Ja-ja, so ist die Welt”* – mondta elégedetten az értesülésekkel, és útjára engedte a rémült kislányt; de ha ez aztán valaha válogatni merészelt az ételben, tányérján hagyva a borzalmas nürnbergi répát, csúnyán fejéhez verte: „Otthon megennél! Koplalolsz, te Fracc, te Pinkli!”
Egy fokkal ilyenkor setétebbre pirult, villámló szemekkel várta meg, míg szegényke rémülten torkába gyűrte az embertelen főzetet; csak akkor ment tovább – hangtalanul mormoló szájjal, egy olvasószemet lecsörrentve a fekete zsinóron. Ilyen volt.
Ám a szép olasz nő, Virginia hamar rájött: titkolt és szemérmes gyöngéd hajlam, melynek ő volt a tárgya, a fiatal, eszes nővér. Eleinte kacérkodott is vele egy kicsit – később terhessé is vált az esetlen hódolat, melyben a vénebb apáca már-már felolvadt, mely élete egyetlen és legmélyebb élménye lett. Még később, mikor testvérek és növendékek észrevették s mulatták a dolgot, az ifjú nő elröstellte, csakhamar áthelyezését kérte, és csak gúnyt űzött az öregből a többiekkel együtt.
Miután pár évig a szokáshoz híven fiókházakban dolgozott, visszakerült ide, a tartományi anyazárdába, és hamarosan karriert csinált. Ő egyike volt annak a néhánynak, kiket magyar születésük és tehetségük miatt magasabb tanulmányokra választottak ki; helybeli paptanárokkal adattak nekik órákat, és állami intézetekbe küldték levizsgázni, hogy a törvénynek is elég tétessék. A kongregáció* új, magasabb iskolákat készült szervezni – az előbbi püspök, az országhírű egyházi kitűnőség pártolta és segítette a terveket –, s Virginia valóságos oszlopa lett e dolgoknak. Ez érettebb éveiben szenvedélyes munkakedv égett benne, tüzes energia és tevékenység. A napi lelkigyakorlaton kívül nyolc órát tanított a képzőben, vezette az írásbeli dolgokat, levelezett és érintkezett világiakkal, papokkal és alkalmazottakkal. Modorában szereplő egyházi emberek sima, fölényes udvariassága és kenetessége volt meg, melyet, isten tudja, honnét tanult. „Mindent a szerzetért – a Hazáért” – ez volt eszménye, erre szánta és szentelte magát. Jártas volt az összes ügyekben és számadásokban, kezén mentek át a külső gazdaság jelentései, a közoktatásügyi miniszter rendeletei, ő levelezett pénzintézetekkel és a növendékek szüleivel – s a kerti oldalon épült új iskolaház terveit is tanulmányozta éjszakánként. Olyan volt a természete, hogy valaminek, gyakorlati és megfogható dolgoknak egész más hévvel kellett odaadnia magát, és ez most a szerzet érdeke és emelkedése volt. Egyszer, egy évig tartó betegeskedés idején meg is írta rendjének ez országbeli történetét, s a püspöki nyomdában látott napvilágot az értelmes kis munka. Ösmerte és szerette ezt a rendet, az öreg anyaegyházat itt, e hajdani kaszárnyát zárt folyosóival, feketült szentképeivel és a kriptával odalenn, hol elhunyt, régi testvérek pihennek Krisztusban; a kedves templomot, melynek oltárképéről olvasta, hogy művészileg értékes – s szerette a környékbeli gazdaságokat is, bár sose látta; s a kis hegyi szőlőt a határban, hova némely ősszel kimentek, és szüretet csaptak, egy kevés mustot ittak, és szent meg hazafias dolgokat énekeltek az apácák. Szívesen gondolt egy ilyen délutánra, amikor kinn a szabadban, isten nyílt ege alatt mondhatta el napi imáit, egy susogó levelű szőlőlugas árnyékában, és oly forró, lelke mélyéig felbuzdult szívvel csodálta a Mennyei Atyát alkotásai szépségében. Itt, az anyaházi fegyelem szigora alatt ritkán volt része ilyenben; de a fiókházban, hol néha éveket töltött, párszor ki is rándultak a hegyekbe, ott a nővérek néha érintkeztek is a város katolikus hölgyeivel, a zárdában tartották a nőegylet gyűléseit, s párszor a helyi főnöknővel látogatóba is mentek, baráti uzsonnákra egy-egy idősebb úrnőhöz. Igen, Virginia nem talált ebben helytelent, bármit mondjanak is, mert az, „akiben a szentséget erőszakkal kell megőrizni…”! – Erős szája bosszankodva rándult meg ennél a gondolatnál. Nem, igaza van Berchtoldának, a kandidátnők új főnökének, nem szabad úgy nevelni a nővéreket, hogy meg legyenek fosztva minden ellenálló képességtől a kísértésekkel szemben. „A világiakkal való tisztes érintkezés a felekezeti, katolikus összetartás nevelését célozza!” – gondolta szigorú érzéssel. Ő tanulmányozta a rend alapítólevelét és múltját; eredetileg istenes asszonyok menedéke éppúgy volt az, mint a világtól elfordult hajadonoké; s feladata éppen az volt: dolgozni, hatni – nevelni, tanácsolni és téríteni menteni és vezetni a lelket a bűnből az üdvösség útjára.
Őt lelkesítette és áthatotta rendje igazi szelleme, és beleélte magát a gondolatba: fejleszteni, emelni befolyásait és tekintélyét az országbeli más női szerzetek közt is, melyeket mind ösmert átutazó vendégi érintkezésből. Voltak köztük szegény kolduló testvérek, kiknek apátnője nagy szőrcsizmában utazott, durva csuhában, s persellyel és feszülettel a kezükben mentek a városba kéregetni – s voltak rendek, melyekben csak régi nemes családok leányai léphettek alapítványi helyre vagy dús hozománnyal, s ha megszálltak itt egy éjszakára, kilencágú koronás* huzattal vonták be a vendégpárnákat a saját kelengyéjükből… Virginia szerzete valahol középen állott, a város és néha a környék kisúri osztályából meg a szomszéd sváb falvak pásztorlányaiból teltek a sororok; hoztak magukkal egyszerű fehérneműt és pár ezer koronát vagy tanítónői diploma megszerzéséhez való készséget, itt jelölt korukban végezhették a képzőt – de már közben s azután is dolgoztak ám szigorúan és sokat. Volt zárdájuk az ország minden vidékén, és igen sok kórházban ápoltak közmegelégedésre. „Ó, ennyi tér, munka és fekvő vagyon mellett többet kellene jelenteniök az egyházi életben!” – gondolta Virginia. Elsősorban gazdagabb lenni, mert ez minden befolyás titka és jónak is eszköze a Földön – így tudta ezt az okos nő, ki személyére örök szegénységet fogadott, s alig volt egyebe a rajtavalónál, de a testületre, melyhez tartozott, átvitte minden becsvágyát. Miatta örült a saját szervezőtehetségének is és (igen, csak miatta) egyre növekvő befolyásának. Az év kezdetén „hivatalosan” is a beteg Főasszony titkára lett.
Ezt a Főasszonyt még a mostani öregek, a penziós* sororok választották meg valaha, de javakorukban az elődjének engedelmeskedtek, kinek legtöbben közülük földijei is voltak, vele együtt kerültek ebbe az országba. Egy bajor misszióból telt ez a gárda; egy régi püspök hozatta ide őket; az, amelyik megfogadta, hogy „még a kanászok is németül fognak káromkodni” ezen a vidéken, hol eddig csak néhány elszórt sváb falu szerénykedett a tiszta és konok magyarság közt. Abban az időben volt ez, mikor itt ilyenekkel lehetett fogadkozni büntetlenül. A püspök fontosnak tartotta céljaira a nőnevelést; és az akkori úri osztály leánykái (mostani fiatalasszonyok nagyanyái) csakugyan itt kezdtek volna németül gagyogni, és itt tanulták meg a híres „Spritzmalerei”-t*. A kanászokig ugyan nem jutott el mindez a szép tudomány; de a jeles egyházfejedelem csinos javadalmakat játszott a rend kezére az emigránsok elkobzott birtokaiból. Az öreg házba, e hajdani kaszárnyaépületbe, melyet szintén az ő révén kaptak, új növendékek kerültek azóta, és új sororok, minden évben felavattak egy itt nevelt apácagenerációt – s a penziósok, az idők e tanúi most már a bal szárnyban laktak, onnét szemlélték a dolgok folyását, és imádkozva készülődtek az égi menyegzőre. Ezenkívül nem volt most már egyéb dolguk, mint hogy „jó példával szolgáljanak” a fiataloknak, és őrizzék a magukkal hozott szigorú szerzetesi szellemet. És Virginia jól tudta, hogy ezt meg is teszik, bár egyelőre némán figyeltek mindent, árgus szemekkel és alázatba rejtett nehezteléssel. A Főnökasszony beteg; tán nemsokára Jézushoz megyen.
Az öreg soror Leona, az elhalt régi Würdige* testvérhúga mondta egyszer finoman: „Ó, a szegény, kedves Virginia valóban túl nagy áldozatot hoz szerzetünkért, mert csupa iránta való szeretetből megnehezíti magának a lelkiüdvért való harcot a Földön; magára véve a hiúság és világiasság kísértéseit. A földi tudomány sokszor a sátán útvesztője.”
És mindig akadt valaki ebben a házban, aki Virginiának tapintatosan és „csak szeretetből” visszasúgta az ilyen megjegyzéseket.