Simon Máté
Világbíró Sándor, amint Plutarkus nevezetes író feljegyezte, minekutána több országokat és nemzetségeket tűzzel-vassal maga hatalma alá vetett volna, utóbb, mikor a perzsiai birodalom lakosit megholdoltatni akarná, és ezt se szép szóval, se kemény izenetekkel véghez nem vihetné, új módot, új mesterséget gondolt ki, hogy őket megholdoltassa; mert hogy azoknak szívét megnyerné, levetvén a görög ruhát, melyben mint görög akkoráig járt, perzsiai öltözetet vett fel, abban ment személye szerént közikbe, és meg is nyerte, amit kívánt, mert ezt látván a lakosok, mindenütt, valamerre ment, kaput nyitának néki, és úgy fogadák, mint tulajdon véreket, nemzetségekből eredett fejedelmeket. Keresztények! Ha kisebb dologhoz nagyobbat lehet hasonlítani, valamit ilyest cselekedett emberi nemzetünkkel a kegyes és hatalmas Isten, mert mivel se szép szavával, se kemény fenyétékével, mellyel magához kívánt holdítani, nem gondolánk, végre, hogy megnyerné szívünket, a mi rongyunkba öltözött, azaz emberi természetet vett magára…
De vajon miért nem volt oly szerencsés mivelünk, mint világbíró Sándor a perzsiaiakkal? Felelet: Az nem tetszett az emberi nemzetnek, hogy ez az emberi testbe öltözött Isten alávaló, szegény, nyomorult sorsot mutatott, holott ezért inkább nagyobb tiszteletet érdemlett volna, mivelhogy ezt a méltatlan sorsot is azért választotta, hogy minket feljebbvaló sorsra tenne méltókká. (…)
Alávaló, szegény, nyomorult sorsot vállalt fel ugyan a megtestesült isteni személy, de nem kíntelenségből, hanem akarva; kitetszik ez csak abból is, hogy ezt a sorsot sok száz, sőt ezer esztendőkkel előbb megjövendöltette és íratta a próféták által. Tudhatták volna ezt a zsidók közül legalább az írástudók, mert a Szentírásban nyilván olvasták, hogy szelíd, hogy szegény, hogy alázatos lészen, de a világi hívságoknak fénye megtompította lelki szemeket, és mivel magok a fellyebbvaló székeket kívánták, a mulandó kincseken kaptak, úgy álmodoztak, gondolkoztak a megígért Messiásról is, következendőképpen az Írásnak azon bizonyságait, melyek a Messiás alávaló földi állapotjáról szólottak, elfordították, melyek pedig lelki méltóságát, gazdagságát vagy hatalmát jelentették, azt földi méltóságra, gazdagságra, hatalomra magyarázták. Mivel tehát őtet ily földi és világi fényes, gazdag és hatalmas állapotban nem tapasztalták, nem hitték, hogy igaz Messiás. (…)
Ha oly pompával, hatalommal, gazdagsággal jött volna e világra, mint a zsidók várták, mit vitt volna végbe? Bizonyára semmit, ami több, a méltóság, gyönyörűség, gazdagság-kívánásra, hajházásra inkább felindította volna az embereket, mert habár mást prédikállott volna is szóval, ha az alázatosságot, sanyarú életet, takarékosságot javallotta volna is tanításával, az emberek csak cselekedetére, példájára figyelmeztek volna, és így méltóság, gyönyörűség, gazdagság-kívánók maradtak volna; következendőképpen előbbeni alacsony állapotjokban hagyattak volna. Azért más módot kellett néki gondolni, és kevélységünket alázatossággal, kincs után való vágyódásunkat szegénységgel, kényes és testi gyönyörűségre vetemedett erkölcsünket sanyarúsággal meggyőzni. Ugyancsak valósággal ide is célozott mindazzal az alacsonysággal, szegénységgel, sanyarúsággal, melyet ma az istállóban, a jászolban, a barmok között, a városon kívül mutatott. Könnyen elejét vehette volna bizonyára nemcsak annak a sanyarúságnak, melyet hideg, vagy istálló, vagy kemény jászol és szalma miatt szenvedett, hanem még annak a gorombaságnak és megvetésnek is, melyet Betlehem városa lakositól vett, midőn abban mindenektől megvettetett és szállásból kirekesztetett, mert ha vagy angyali természetet vett volna magára, vagy gazdagabb anyát, dajkát választott volna, semmi efféle nem történt volna rajta; de nem akarta, sőt inkább ellenkezőt akart: azért, hogy érettünk szenvedhetne és meghalhatna, hozzánk hasonló testet vett magára; hogy megvettetne, alacsony sorsú szülőt választott; hogy mennyei hazánkba visszavezetne, hazáján kívül idegen és esméretlen helyen akart születni; hogy a mennyei palotába helyet szerezne, istállóba akart szállani; hogy a dicsőség ruhájába öltöztetne, posztóba kívánt takartatni; hogy a lelki buzgóságra felgyullasztana, hideg időben akart e világra jönni. Oh istenes szándék! Oh áldott gondolat! Oh kimondhatatlan jótétemény!
1802