FARSANGI KIRÁLY

Zöld bakkecske az Attila-úton
háromszor szűrt holdfényben megáll
cafrangokkal máslis koronában
üdvözli a Farsangi Király

Postadoboz benne nincs-levél van
homlokán egy keletbélyeg ég
olvasható dátum hetvenhatban
szemben vele leült a Sötét

Szálas posztóköpeny óncsatokkal
benne a test váll- szegy- s bordacsont
mészcsillagok fehér szikrafénye
koponyában üreg-horizont

Áll a király sok zsebe kitömve
nekrológok? dísztáviratok?
homlokán az alkony sara szárad
fenekén a kelő nap ragyog

Barna homály - itt a régi műhely
álmot fuj az álom-fújtató
kék és piros görbék arabeszkek
ablakon túl ugyanaz a hó

Ugyanaz a lány a járdaszélen
fölemeli sodronyos haját
mint aki a szürke égnek adja
havas égnek adja át magát

És az ismeretlenek az utcán
itt vonulnak nők és férfiak
arcukat a halál nem gyalulta
nem vitte el őket a vonat
jaj fekete vonat!

Fölrajzolom matt hólyagpapírra
cérnafonál tollal a napot
amikor a műhelybe beléptem
hátam mögött üveg jégcsapok

Fölrajzolom vastag nemeztollal
vaskályhából kicsapott a láng
Vautier-vésővel megidézem
ébenfában ragyogó anyám

Szerszámaim függenek az éjben
kékre edzi őket majd a fagy
fejem abroncsoló karikáról
papír-cserlevelek hullanak

Pehelytollú hamuban a szájig
mindig pöröl üvölt kiabál
szilánk-szemmel máslis koronában
föltekint a Farsangi Király

Nyitott kezét magasba feszítve
szétosztja igéit szavait
s egy-egy jelző fölrepül az égre
madárrajok törvénye szerint

Hamu arcából két szeme sötéten
vakolatlan téglafalba ég
s onnan tekint majd a Pillanatba
ott festi be a feketeség.

LATOR LÁSZLÓ: - Ez a versed első hallásra aligha érthető. Újabb verseidben a régiekhez képest sok minden megváltozott. Mintha másképp látnád, másképp jelenítenéd meg a világot. Szokatlanabbak lettek a képeid, a vers kapcsolásai váratlanabbak, szerkezete szeszélyesebb, bonyolultabb, anyaga homályosabb. Bár lírádtól idegen mindenféle mesterségesen gerjesztett homály, s mint a pályájuk delére érkezett költők általában, te is egyre inkább a cicomátlan, pontos kifejezést keresed, költészeted most sűrűbb szövésű, sejtelmesebb, élményanyaga többnyire nem áttetszően egynemű. Meg tudnád-e mondani, miért?

VÉSZI ENDRE: - Azt hiszem, legelőször is azzal kell válaszolnom a kérdésedre, hogy én életkoromat, egész biológiai és tudati lényemet tekintve, történelmi ember vagyok. Ezt sajnálkozva is mondhatom, de némi elégtétellel is. Ez utóbbi arra vonatkozik, hogy lerakódott ugyan bennem a történelem, de nem meszesedett el, hanem tapasztalattá vált. No és ahogy a történelem torlódik bennem képekben, látomásokban, drámai tapasztalatokban, csapásokban és örömökben, ahogy a történelemnek ezek a drámai pillanatai átzuhognak az emberen, de nem távoznak belőle, ezek teszik azt tulajdonképpen, hogy sokkal töményebben és lüktetőbben jelentkezik a költői élmény, az egyik utat keres magának a másik mögött, és így aztán az egész sűrűbb, zuhatagosabb, rejtettebb. Tömöríteni kell őket, és ez kényszerít arra, hogy néha összevonjak olyan dolgokat, amelyeket békésebb körülmények között, nem történelmi létben élve, köznapibban is el tudnék mondani.

L. L.: - Hadd tegyem hozzá, hogy verseidben a történelem szétszálazhatatlanul össze van gabalyodva a magad sorsával. Legszemélyesebb emlékeid, még a gyerekkor homályában derengők is, egybeszövődnek többnyire súlyos, komor, olykor-olykor vigasztaló történelmi tapasztalataiddal. Ezek az egymáson átütő réteges élmények, az egymás mellett és egymáson át gomolygó különféle tartalmi, gondolati, érzelmi, hangulati elemek, bármennyire is, hogy téged idézzelek, "szabatos a forma és a körvonal", fátyolosabbá teszik a verset. De hozzátehetném azt is, hogy te mindig is szemérmes költő voltál, talán azért is van, hogy legszemélyesebb ügyeidről ritkán beszélsz közvetlenül, mintha valami férfias tartózkodás a vers mélyebb rétegeibe kényszerítené a személyes vallomást.

V. E.: - Azt hiszem, hogy ez így van. Van bennem valami tartózkodás mindenféle önkiárusítással szemben : nem szeretem sem a fájdalmaimat, sem az örömeimet ponyvára rakni és úgy eladni a járókelőknek. Van bennem valamiféle, hát ha így mondod - ahogy haladok előre az időben -, férfias gátlás a legszemélyesebb élmények kifejezésekor: azt hiszem, a vers akkor teljes, amikor a személyest az emberi közös szintjére sikerül emelni.

L. L. : - Mielőtt a Farsangi király-ról beszélnénk, beszéljünk még költészetednek egy nagyon jellemző (egyébként erre a versre is ,jellemző) tulajdonságáról : a tárgyak, a részletek a legsejtelmesebb verseidben is szinte foghatóan anyagszerűek. "Az életben általában a megformálhatót szerettem" - írod Múltidőben című versedben. És másutt: "Én egykor, zsenge korban megtanultam / a réz s a vas komoly természetét." Mindenben megérzed a matériát, s úgy alakítod, munkálod, formálod meg, "mint egy konok kézműves". Anyagnak érzékeled, anyagként építed be a versbe még az elvont, a te szavaddal: gáznemű jelenségeket is. Hadd idézzem az Észrevételek a télről négy sorát:

       vaslemez, egykori anyaföld,
       fonálon kerek rézpecsét,
       esztergakés a déli nap,
       hullik a forgács szerteszét...

Vagyis költészetedben teste van annak a nehezen kifejezhetőnek is, "mit gyolcsaival eltakar a messze". Honnan van benned ez az elemi vonzódás a használható, a megmunkálható anyaghoz?

V. E. : - Az anyag életem nagy élménye, amelyben egyre jobban meg tudok fogózni. Az anyagot nem az irodalomból ismertem meg, magát az anyagot, amelyet meg lehet és meg kell munkálni. Az apám szappanfőző volt, aki egész életében anyaggal dolgozott; zsiradékkal, lúggal, illó olajokkal; kisfiú koromban tanúja voltam, hogy ezekből az anyagokból hogyan válik egy másik anyag, hogy a zsírból, a lúgból, az illó olajból, a festékből hogyan lesz egy bizonyos vegyi folyamatban mondjuk pipereszappan, illatos szappan, amelyet aztán celofánba csomagolnak, amely megillatosítja a nők bőrét, amely habzik a kézben. Anyagélményem innen ered. A másik nagy anyagélményem a saját tapasztalatomból, a saját gyakorlatomból következik. Én vésnökmesterséget tanultam, tizenöt éves koromban elmentem inasnak, és közel négy évig tanultam azt a komoly mesterséget, a vésnökséget, amelynek nagyon-nagyon sok köze van az anyaghoz, amelynek léte az anyag, az anyag megmunkálása, az anyag formálása; győzni az anyagon, alakot adni neki. Mi vassal, acéllal és rézzel dolgoztunk. A legellenállóbb és a legnemesebb megmunkálható anyaggal, a kézművesség nagyszerű anyagaival. Erre a mesterségre az a jellemző, hogy az inasgyerek egy esztendőn át hozzá se nyúlhat a szerszámhoz. Először is rajzolni tanul. Megtanulja az ívelő vonalak formáit, a különféle betűtípusokat, a geometrikus lehetőségeket a díszítésben. És csak ezután kerül a kezébe az anyag, amelyet vésővel és vésőgéppel munkál meg. És meg kell küzdenie érte. Ehhez a materiális ismeretvilághoz kapcsolódik irodalmi létezésem. Amikor a második verskötetemről, az Ünneprontó-ról mintegy fölfedezésképpen, Lesznai Anna a Nyugat-ban írt, a kitüntető elismerés mellett két bíráló megjegyzése volt: az egyik, hogy a verseimben némi prózai csikorgást észlel, a másik pedig az, hogy vannak bennük formai ügyetlenségek. Én ezeket a szavakat igen komoly intelemnek fogtam föl, ugyanolyan komoly intelemnek, mint a mesterem szavát, aki arra tanított, hogy hogyan kell a rézzel és a vassal bánni, hogyan kell formákat kialakítani. A másik ilyen tanítómesteri szó a költészetben az Illyés Gyuláé volt, az ő szavai ugyancsak a formai ügyetlenséget érintették a verseimben, és figyelmembe ajánlotta Négyesy László verstanát, amelyet azonnal megvásároltam. Nagyon komolyan fogtam föl a tanítómesteri szavakat, és mind a mai napig érzem súlyukat. Most már, hogy hűtlen lettem a rézhez és a vashoz, vagy az hagyott el engem, ugyanúgy kezelem a prózát, a költészetet, mint azt a komoly mesterséget, amely a munka és a formák tiszteletére nevelt.

L. L. : - Valamikor én is a Négyesyből tanultam a verstant, és ha tehetném, szívesen a kezébe adnám a mai pályakezdőknek, mert akár a szappanfőzés vagy a vésnökség, a versírás is mesterség: meg kell tanulni.

V. E.: - Nekem az a régi Négyesy a sok háborús pusztulás és pusztítás ellenére ott van ma is a polcomon.

L. L.: Hogy is tűrhetné el a kézműves, hogy a munkája formátlan, idétlen legyen? Nagyon jellemző rád, amit Fohász szigorúságért című versedben írsz: "... csupán az becses, mit nehéz próba vált ki." Gondolom, a próba nemcsak az erkölcsi próbát jelenti, hanem az anyaggal való kemény küzdelmet is. S hadd térjek most vissza az anyaghoz : ha az anyaghoz való elemi vonzódásodról beszéltem, persze nem egyszerűen a szó szoros értelmében vett matériára gondoltam. A tárgyaidra is gondolok, amelyek átveszik, továbbvezetik indulataid áramait ("Az egész csupán egy halom kacat / ha nem adja át kezem érintése / létezésemnek váltóáramát"), s azokra a közös "történelmi" tárgyakra is, amelyek mindig nagyon sokat jelentenek a verseidben. A te életed vagy az emberi élet egymásra rakódott anyagrétegeire.

V. E.: - Igen, sokat írtam arról a világról, amelyet én a föld alatti Magyarországnak nevezek; arról, hogy a halottaink többen vannak, mint az élők, és hogy a halottaink a történelemben visszafelé, de kortársaink közül is sokan, a föld alatt vannak. És volt egy döbbenetes élményem, hogy a holtak országa fölött járunk, s holtak országa fölött suhannak az autók, bonyolódik a bonyolult élet. Az Attila utcában, ahol lakom, egyszer feltörték az aszfaltot, a gázvezetéket cserélték talán, és munka közben előkerültek emberi csontok, csontvázak és állatok csontjai, szegycsontok, lókoponyák. Ezek nem a középkorból maradtak ott, hanem a második világháború csontvázai voltak, és akkor döbbentem rá, hogy mennyire együtt élünk a múltunkkal, együtt é1 a föld feletti és a föld alatti ország; ez az ország egy leletország, és a képzeletemben nagyon sok minden kapcsolódik ezekhez a leletekhez. Voltaképpen én az egész emberi életet, a magamét is, múzeumként is látom, ahol a tárlókban ott vannak, ott lehetnének a tárgyaink, az evőeszközeink, az írószereink, a füzeteink, amelyek aztán elporladnak; a játékaink, a ruházati tárgyaink, kabátunkról a gombok, a csontgombok, amelyek nem porladnak majd szét; ott van az egész történelmi hagyaték ebben a múzeumban, ebben a furcsa muzeális világban, amely múlt és jelen óriási gyűjteménye.

L. L.: - Furcsa, hogy sokszor megidézett tárgyaid mennyire kirajzolják életed határait, a történelem mezsgyéit, pedig tulajdonképpen nagyon kevés tárgyról írsz. Édesanyád ónkeretes tükre, egy fésű, amelybe már csak a képzelet rajzolja bele a hajszálakat, a padlásajtó "négyfogú kulcsa", a padlás porában kallódó kézifűrész, egy köszörűkő vagy a mesterséged szerszámai: a vastag nemeztoll, a sokszor emlegetett Vautier-véső. De nagyon rád vallanak nem személyes tárgyaid, színtereid is: a Nyár utcai kerámia téglás épület, ahol a tanonciskola volt, a Maglódi út, a sörgyárak "tűzoltósisakos kéményével", az az Andrássy út, amelynek ,,valaha-volt fakockáin a rendőrlovak patáinak nyesett dobbanását" hallod (s ezek persze a közös történelem színpadai is), vagy későbbi, már derűsebb lakhelyeid, a Rózsadomb és az annyiszor megírt Vérmező, az Attila út, ahová képzeleted nemcsak a valószínűtlen "zöld bakkecskét" festi oda a Farsangi Király színe elé, hanem a hajdani vésnökműhelyet is és "ébenfában ragyogó" édesanyádat is, sőt azt a "vakolatlan téglafalat" is, amely már mintha maga a részvétlen történelem volna. De amennyire jelentősek, már-már jelképesek szülőfölded, Pest aszfalttájai, ugyanolyan sugallatosak, sokféle jelentéssel derengőek a természeti képeid. Hadd idézzem a Védekező őszi vers egy szakaszát: a létezés milyen teljes, milyen sokféle sajgással, szépséggel villogó képe ez az olyan érzékletesen megjelenített őszi táj:

           Hűvös, sziszegő fagyapotba
           csomagolják a rőt napot,
           gáznemű héján még remegnek
           ezüstkék kocsány-csillagok,
           harapja füst csorba fogával,
           ami a nyárból megmaradt,
           fekete kémény kék vizében
           fényvillanású madarak.

Úgy tetszik, hogy neked a város és a természeti világ egyformán fontos élményed.

V. E.: - Azt hiszem, nagyon érdekes dolgot fogalmaztál meg: nálam a nagyváros, az én szülőhazám, Budapest és az azzal találkozó természet, amelybe kisfiú koromtól kezdve mindig kimenekültem, ölelkező világ. A kettő sohasem volt ellentétes egymással. A nagyváros nem volt ellensége a természetnek, kiegészítette egyik a másikát. Fiatal költő voltam, nagyon régen, szinte a mitológiában, 1935-ben volt szerencsém, így kell fogalmaznom, megismerni Szabó Lőrincet, aki megkedvelt, tehetségesnek tartott. Akkor jelent meg az Est Lapok Hármas könyve (minden esztendőben megjelent), gyönyörű ezüst födele volt, abba Szabó Lőrinc egy antológiát állított össze, amely, ha jól emlékszem, élő költők gyűjteménye volt, Babits Mihállyal kezdődött és Zelk Zoltánnal végződött. Tőlem is közölt Szabó Lőrinc egy verset. Végül még bele is javított. És ekkor kérdezte : maga pesti fiú, ugye? Honnan kerül annyi természeti elem meg virágnév meg tájrészlet a versébe? Zavarba hozott a kérdésével, mert akkoriban egyáltalán nem beszéltem olyan folyékonyan, mint most - sokkal ártatlanabb lény lévén, nem tudtam azonnal válaszolni, aztán azt mondtam: a budai hegyekbe szoktam kirándulni. Meg azt, hogy nagyon szeretem Bartalis Jánosnak a bukolikus verseit, és a természetélmény átsüt azokon. Meg akkoriban olvastam Reymont Parasztok-ját, és még az orromban éreztem a mentafű illatát, úgy, ahogy a regényből kicsapott. Szóval ezzel csak azt akartam mondani, hogy valóban igaz, mind a mai napig, bennem a nagyváros és a természet elválaszthatatlan.

L. L.: - A te verseid, bármilyen tárgyhoz nyúlsz, nagyon erősen kötődnek a látványhoz, onnan emelkednek az elvontabb régiók felé. A Farsangi király-ban nem ilyen közvetlen az élménnyel való kapcsolat: a köznapi élet képei is valami félálomközegbe mosódnak. Van-e ennek a versnek köznapi értelemben vett élményalapja?

V. E. : - Igen, van. Az a tapasztalatom magamnál, de másoknál is, nálamnál sokkal elvontabb, abszurdabb költőknél is, hogy az absztrakció magva, startvonala mindig a valóság. Bármilyen rejtjelesen és jelképesen van is előadva, mögötte mindig megfejthető a hétköznapi élmény. Azt kérdezted, hogy a Farsangi király-nak is van-e ilyen valóságélmény- magva. Egy kicsit megakadok a válaszban, hogy vajon kell-e, szükséges-e egy versről lefejteni a titkát, azt a fátylat, amely mögé szándékosan rejtette a költő alakját, mondanivalóját. Ha azonban így szemközt ülünk egymással, és rám hárul a kötelezettség, ha nem is fenyegetően, de morálisan, hogy válaszoljak erre, mert a rádió hallgatóinak is tartozom ezzel, hát válaszolok... Ez a groteszk látomás tulajdonképpen nem egyéb, mint egy nekrológ-, amit magamról írtam, hogy legalább élvezzem is ennek a nekrológnak az örömét, hasznát és tragikumát. A Farsangi király egy hatvanéves embernek, hogy is mondjam, a siratója, anélkül hogy ez valamiféle érzelmes hangrezgetésben vagy pedig zenekari hangszerelésben szólalna meg, inkább valóban valahogy rejtettebb módon igyekszik tudatni a világgal, hogy íme, egy ember, aki olyan szerencsés volt, hogy történelmi ember létére mégiscsak megérte a hatvanadik évét, de esendő is, mert ebben múlik az élete. Életrajzi vers és látomásvers is. A verseimben, ahogy nézem őket, az utóbbi tíz-tizenöt évben, gyakori az ilyen ambivalencia, amikor a múlt és jelen összefonódik, találkozik, és az ember belülről is éli a dolgot, és kívülről is látja önmagát. No most ezt nem lehet másképp méltósággal elviselni, ezt a kettős állapotot, mint ironikusan. Valamiféle öngúnnyal; a mulatságos figurát, fején a cafrangokkal és a máslis koronával és az üdvözlő táviratokkal, gratulációkkal együtt, amelyekkel teletömi szegény a zsebét, és aztán ugye, egy-két napig ünnepeltnek is érzi magát, a harmadik napon már csak öregnek vagy öregedőnek. És ezt nem lehet másképp megírni - nekem az az érzésem -, mint hogy valami látomásba helyezi az ember. Mégpedig egy tragikomikus látomásba. Az Attila út, ahol én most már huszonkét esztendeje lakom, és nagyon hozzá tartozik az életemhez, az az egész krisztinai világ, amelyről külön lehetne beszélni, de most nem térek ki rá, amelyben sokféle keveredése van az embereknek, a társadalomnak, ahol a nagyváros és a kisváros még mindig együtt van, ez az Attila út nekem a mitológiám egy része, helyszíne, és ott én vagyok a Farsangi Király, ezzel a koronával és a máslikkal. Hát ez a vers erről szól, elég közérthetően, most, miután megmagyaráztam.