Ez a hol keskeny, hol kitáguló kőmeder, benne a csarnokkal, amelynek tetőzete átível a Klauzál térre, a Búfaló nevezetű vendéglővel, ahol egy-egy kiadósabb verekedés közben pisztolylövés is dörrent, a tizennégyes számú múltszázadi földszintes házzal, öblös udvarában minden fuvarra kész négykerekű kézivontatású kocsikkal - igen ez az utca, ellentétben szép nevével, egyetlen szál zöldet, lombot, virágot sem nevelt. Akácfa-utca, sosem volt akácfa!

Folytatva a fantasztikumnál.
Családi, de igaz legenda szerint, csecsemőkoromban anyám megbetegedvén, egy szép fiatal cigányasszonytól kaptam anyatejet. Ötesztendős koromban egy nyarat Pestújhelyen töltöttünk és két tenyérrel merítve, földet ettem. Még most is a számban édes-kesernyés íze.

Mai értelemben társadalmi eskető és elföldelő volt, beszédeiben nem fukarkodva Spinoza, Kant, Seneca és ótestamentumi idézetekkel.

Ugyancsak gyakori vacsoravendégünk egy dr. Lantos nevű filozófiai magánnyomorgó, (akit mi gyerekek dr. Langyosnak neveztünk) sőt egy Melczer nevezetű baritonhangú dalénekes. Apám - és ez 6-14 éves koromra esik - a Szent István Tápszerművek (Kőbánya, Maglódi út 17), szappangyárának mestere volt és rendes fizetése mellé 25 üveg borostyánszőke világos és 25 üveg mélybarna Porter sör járt, havi juttatásként. Így asztalunkról a sör sosem hiányzott.

 Ide tartozik még mintegy gyerekkori látomásként, a karácsonyi juttatás. Két nagy láda, s benne jószagú fagyapotba burkoltan a tröszt sokféle gyártmánya. Főzőcsokoládé, tejcsokoládé, karamella, kakaó, díszdobozokban desszert, cukrozott mogyoró, drazsé, nápolyitorta! És sör, sör, amit a kebelbeliek anyasörnek neveztek. Fölfeszíteni ezeket a ládákat már maga is ünnep, meglepetés, a hétköznapok fölött káprázatos csoda. Így hát, ha fölidézem gyerekkoromat, amely összegezésben szomorú volt, először mégiscsak a csodákat látom! Sem ennivaló, sem ruha, sem tető a fejünk fölül nem hiányzott.

Kamaszkori ruhatáramat apámtól örököltem, (az első hosszú nadrág, a majdnem bokáig érő átmeneti kabát és egy fölhajtott peremű, pehely könnyű, úgynevezett Eden-kalap - a Henrik-kalap). Mindmáig égető gyerekkori szomorúságom másfajta hiányokból fakad. Az életünk volt nyugtalan, veszekedéssel, bizonytalansággal, izgalommal tele. S ez főként apám békétlen, szorongó természetéből fakadt. Félt a jelentől, és félt a jövőtől. S a célpont mindig anyám. Szinte bűntudattá mélyült bennem a fájdalom, hogy nem tudtam kiragadni ebből a környezetből, holott hányszor fogalmazta meg menekülési vágyát!

Gondolom, ez csak az ábránd világa volt, ha teheti, akkor sem váltja valóra.

Jó tanulóként elvégezve a negyedik polgárit. egyszerre megváltozott az életem. Elkezdődött valami új. Néhány villódzóan fényes, szabad nyári hónapomat nagyvárosi csavargások, budai kirándulások tágas világát, a kötelesség és a fegyelem korszaka követte, inasnak adtak. Biztonságos jövőmet szüleim a vésnöki mesterségben látták. Vésnökök készítették például a szappanformáló présszerszámokat és ezért apám jól ismerte ezt a szakmát, a vésnökmesterek között is voltak ismerősei.

Így kerültem Geduldiger Hugó vésnöki műintézetébe. Ez nagy műhely volt a Vilmos császár úton (ma Bajcsy-Zsilinszky út) rézsút szemközt a Bazilikával. A hosszú gépterem ablakai a Lázár utcára nyíltak. Esős, őszi napon anyám vitt el bemutatni a főnöknek, aláírták a tanoncszerződést, amely három évi inaskodásra kötelezett, aztán végigsimított rövidrenyírt hajamon és ment kifelé. Még látom az ajtó üvegén át ahogy egy pillanatra megtorpan, de nem néz vissza.

Ma is érzem annak a pillanatnak a döbbenetét, orromban az addig ismeretlen, különös műhelyszagot. Ez sokféle szagból tevődött össze: a gépeket tisztító petróleum- a nyíltan lobogó gázlángok, a forrón préselt gumibélyegzők szagából.

Köztük én a legfiatalabb. Egy riadt emberke, akinek mindenki a fölöttese, akinek tétova ügyetlenségét a vaskos humor fölnagyítja. Itt szervezett munkások dolgoztak, valamennyien a vasas szakszervezet tagjai. Ha arra gondolok, hogy ezzel a pillanattal végetért igazi gyerekkorom, az is megfogalmazódik bennem, a rám váró kemény és új próbák ellenére, szinte felnőtti terheket vállalva, mégis több szabadság és kötelesség várt rám, mint az otthon és az iskola szűkre zárt napirendjében. Kiszabadulhattam valahová nyomott gyerekkoromból, új szerkezetbe kerültem, és ez nemcsak másfajta munkával és tanulással járt, de a lehetőségek többféle változatát ígérte. Már maga a mesterség elsajátítása! Teljes egy esztendeig a fiatalinas nem nyúlhat vésőhöz, rajzolni tanul.

Amint ujjunk hegyébe kerül a rajztudás, finoman befészkeli magát idegrendszerünkbe, jönnek az igazi feladatok. Meg kell tanulni finomra köszörülni a szerszámot. Az esztergakést, a vésőt. Mi francia vésőt használunk, Vautier márkát. Esztergapad, gyalupad, köszörű, vésőgép, fémfűrész. Mindig beljebb és beljebb az anyag és a munka titkaiba. Egyszerre két fogantyút forgatva dolgozni a vésőgépen. S az ember érzi tarkóján a mester leheletét, ott áll a háta mögött és figyel. De hiszen én ezt már mind megírtam, korai verseimben, első regényemben! És mégis. Ebben a néhány esztendőben még mindig akad föltárni való, nemcsak a kamaszlélek mélyeiből de a tényanyagból is.

Ha fejlődéstörténeti közhelynek hangzik is, leírom. Ennek az indulásnak sokat köszönhetek, egész írói létezésem fundamentumát. Mert ekkor kezdett találkozni bennem a külső világ, mint gyönyörű és erőszakos élmény, a kifejezés vágyának, sőt kényszerének belső igényével. Kezdett létrejönni az a szintézis, amely már egyenlő az önálló alkotással, a művészi teremtéssel, hozzátétel az örökséghez. Saját sorsom fölismerése elkezdett függetleníteni a csak irodalmi hatások steril befolyásától. Hiszen addig is írtam már verseket, de olvasmányélményeim és átvett hangulatok hatása alatt. Ady volt ebben a tizennégy-tizenötéves korszakomban a vezércsillagom. S az ő szuggesztív parancsolatára magam is több ciklust írtam a Halálról, amelyet pedig valódi és jelképes félelmetességében akkor még fölfogni sem tudtam. A kevéssé magasztos és kevéssé poétikus tárgyakat, a tárgyi világot, amely az elvonatkoztatás, a látomás eredeti nyersanyaga. saját élményeim sulykolták még sokáig naiv és ügyetlen verseimbe. S ha ezt említem. egy kis szakaszban meg kell világítanom az autodidaktaságot, amely a magamfajta embernél nemcsak kényszer volt, de állapot is. Két máig érvényes példát említek.

Amikor apám egyik ismerőse kezdő verseimmel Illyés Gyulához irányított - a Gellért szálló mellett volt az akkori Gellért kávéház, ott találkoztam vele először - ő a versekkel való részletes foglalkozás közben ezt mondta: Most pedig vegye elő Négyesy László verstanát és tanulja meg. Nem sokkal később a Nyugatban Ünneprontó című verseskötetemről írva, a fölfedezően kitüntető kritikában Lesznai Anna megjegyezte, hogy szigorú vésnöki formák tiszteletére nevelt fiatal költő kötelessége a költői formák szigorú elsajátítása is. Mindkét megjegyzés útmutató értékű volt és maradt. Szerencsésebb társaimmal szemben, akik tovább tanulhattak, elvégezhették legalább a gimnáziumot, nagy erőt kellett fordítanom az alapismeretek megszerzésére, s gyakran csak kerülő úton tudtam eljutni a lényegeshez. Egy ideig néhány szaktársammal még angolt is tanultunk, Keszthelyi Zoltán volt a tanárunk. Jó és bőséges forrásaim voltak a könyvek. Naponta egy-két verskötet jelezte dühödt kamaszétvágyamat, ezeken kívül egész sorozat regény, tanulmány, irodalomtörténeti munka került havonként, félévenként a kiolvasottak polcára. Két könyvtárba is jártam, az Almássy téri fővárosi könyvtárba és anyám jóvoltából egy jó magánkönyvtárba is.

És ott volt a munkásmozgalom, amely a maga természetes sodrában nemcsak ismeretekhez, de tudatos fölismerésekhez juttatott. Gyakran jártam a Magdolna utcai vasas székházban, gyűléseken, irodalmi matinékon. Előadásokat hallgattam. Például ilyen címűeket: Mi az osztályharc? Bérmunka és tőke, Marx Károly és Engels Frigyes élete, Az ifjúság nemi problémái. (Ez utóbbiról, jól emlékszem, az újpesti munkásotthonban hallottam.)

Ha fölidézem a szülőházi udvart, a körfolyosót, amely késő nyári délutánokon az olvasótermem is volt, úgy látom hirtelen, hogy a sötét katlan fölött, a liláskék égbolton átrepül egy hattyú. S ez nem valami költői fordulat kedvéért íródik, az a hattyú, a Petőfié, még most is ott repül a kútmély udvar fölött.

 És ez éppen olyan természetes. mint az is, hogy Reymont Parasztok-jának mentaillatú mezőségei ott lélegeznek abban a kamaszkori udvarban és Bartalis János bukolikus idilljei is ott, a liláskék égbolton nyitják ki liláskék pávatollaikat. De a sorsdöntő szót Ady, Kassák és József Attila mondta ki.

Szinte minden esténket együtt töltöttük. Fölolvastam neki aznapi termésemet, mert a napi műhelymunka után vers is született, később regény is. Aztán egy nagyobb falkában, nagyrészt az ő műhelytársaival, elindultunk csavarogni. A Városliget, a Gellérthegy, a Duna-part esti sétáink színhelyei. Később lányokkal egy-egy budai vendéglőbe. négyünknek egy fatányéros, félliter zöldszilvánival. Mindezt azért idézem föl, mert tisztaságában, és szép, áttetsző egyértelműségében megismételhetetlen.

Kitanultam a vésnöki mesterséget, idegen műhelyben kellett vizsgáznom, öreg, szigorú, érdesszavú mester szeme előtt. A présszerszám a maga aprólékos plasztikájával, sikeres munkának bizonyult, megkaptam a segédlevelet. Ilyen teljes bizonyosságban az irodalom, éppen mert nincsenek objektív mérőeszközei, aligha részesítheti az embert.

1942 októberében, 15-én megkaptam a behívómat és 1945 augusztus 26-án, Mauthausen mellől, Günskirchenből tértem haza. Onnan, ahol tíz- és tízezrek örökre ottmaradtak.

Mosonmagyaróváron vettek volna át a németek. Az utolsó pihenőn, négy társammal a bokrokban lemaradtunk. Hallottam az elmenők, távolodók moraját. A szökés így követelte: minden holmit az árokban hagyni. Tehervonaton, gyalog, a félelem és üldözöttség szörnyű éber állapotában visszaszöktünk Budapestre.

(Megjelent: Új Írás 1975 szeptember)