Laura ihletése

A negyvenes években Vörösmarty szerelmi líráját Laura ihlette. Folytatódik a könnyed, természetes, közvetlen hangú költemények sora (Háládatlanság, Ki a hamis?); a gondolatokkal is súlyos Feledés a népiesség tovább tartó formai és műfaji hatásáról vall. A nem személyes jellegű szerelmi költeményekben (a szerelemről a nők számára írt versek), mint amilyen a Mese a rózsabimbórul, a Madárhangok, más hang jelentkezik, amely elüt a költő spontán lírai nyelvétől, kifejezései keresettek, finomkodóak, az igealakok, szóösszetételek mesterkélten szokatlanok, feltűnően sok a nyelvújítási szó. E versek az arisztokrata hölgyvilág ízléséhez alkalmazkodó Honderüben jelentek meg, amelynek programversét is Vörösmarty írta (A magyar hölgyekhez), enyhítve az úri hölgyhöz írt hazafias felháborodás kemény sorait.

Vörösmarty legmélyebb szerelmi érzése azonban nem a népies, nem is a szentimentális formákban, hanem a nagy hazafias líra patetikus-retorikus stílusával rokon hangnemben keresett kifejezést. A szerelemről való lemondásnak az a hangulata, amelyet 1839-ben a Késő vágy oly gyönyörűen szólaltatott meg, heves szerelemszomjnak adta át helyét. Az 1839-ből való Piros száj az érzéki vágy erőteljes, szép ditirambusa. A szenvedélyes szerelemvágy remeke az 1841-ből való Éj és csillag; ez az érzelem süt át a Virág és a pillangó sablonos motívumán is. Az első vers, mely már Laurához szól (A szomju, 1842), az érzéki szerelemnek ugyanezzel a mohóságával sürget és igéz. Laura az ötödik évtizedébe lépett férfi boldogságvágyának utolsó reménysége volt. Ezért telítődött a későn felébredt szenvedély aggódással, siettetéssel. Laura nem viszonozta a költő szerelmét, hiszen még az 1843-ból való Ábránd is csak áhítja a leány vonzalmát. Amikor végül Laura beleegyezett a házasságba, {471.} nehezen titkolt szomorúsággal álmaitól, ábrándjaitól is búcsúzott. Vörösmarty és Laura kapcsolatának ilyen alakulása magyarázza meg a költő szerelmi lírájának disszonanciáit, modernül ható feszültségét. A hang a kötődésé (Laurához – Rád nézek mert szeretlek ... ) vagy a szépség neheztelő dicséretéé (Haragszom rád). A Névnapi köszöntés szava panaszosra fordul, a Laurához (Nagy szálka vagy szememben kislány ... ) pedig már az Ábránd szerelmi pátosza felé mutat; könnyed intonálása retorikába hajlik, és a költő szenvedélyének korlátlanságát bizonygatja.

Hozzád vagyon láncolva szellemem,

S e szellemlánc legfájóbb szerelmem;

Hozzád van az teremve mint az ág,

Letörve már, és még nem holt virág.

Eltépjem-e a kínos láncokat?

Megélhet-e az ág, ha leszakadt?

Sorsom te vagy, egy szód, lehelleted,

S élek halok, amint te végezed.

Az Ábránd szenvedélyes kitörés, tömör, egyszerű alakzatát, tiszta szerkezetét egyetlen, mindent fölkínáló indulat alakítja. A beteljesedett, viszonzott szerelem boldogságának költeményét Vörösmarty Laura beleegyezése után sem írhatta meg. A merengőhöz (1843) nem a boldog menyasszonyhoz szól; a féltékeny, aggódó férfi szavát csendíti fel, akinek az alig húsz éves lány vágyaival, ábrándjaival mint ha vetélytársakkal kell megküzdenie. A költemény ravaszkodó érveléssel él, erkölcsi tanácsai csak féligazságokat tartalmaznak. A kincs, hír, gyönyör, telhetetlen élvezését Vörösmarty méltán ítéli el, de ezek a veszedelmek nem fenyegették Laurát. Ahol pedig arra figyelmezteti, hogy "ábrándozás az élet megrontója, | Mely, kancsalul, festett egekbe néz", olyan tanácsot ad – igaz, hogy nagyon szép szavakkal –, melyet maga sohasem követett.

Vörösmarty házasélete nem volt anyagi gondoktól mentes; bizonyítéka ennek egy tréfás hangú verse. (Feleségem szép és jó ... ) Másként vall családi életéről az az epigramma, amelyet "egy délután kilépve szobájából szótlan adott át nejének s eltávozott hazunnan".

Nem fáradsz-e reám mosolyogni, ha csüggedek és ha

Megszédít a gond, tűrni szeszélyeimet?

Nagy feladás vár Rád: fiatal szívednek erényét

Tenni napul megtört életem árnya fölé.

A negyvenes években továbbfejlődik, mégpedig eredeti hajlamának megfelelően tárgyias irányba, Vörösmarty népiessége. A Petike (1841) vidám jelenet; nyelvi eszközei, atmoszférája és története is népies, mint Erdélyi megjegyezte: "népi anakdotából van lemásítva". A vers ötletes frissesége megragadó, és új benne az, hogy a költészet világában helyet teremt a gyermek-pszichológiának. Ma talán ez már fel sem tűnik; a maga korában csak Petőfi Arany Lacihoz írt verse mérkőzhetik vele. A tót deák dala (1843) elüt a korábbi zsá-{472.}nerképektől, nem epikus keretben, hanem közvetlen megszólaltatással jellemzi alakját. A szeretetreméltó, bolondos, igénytelen könnyelműség dala ez, a nincstelenség irigyelt, de kissé megmosolygott szabadságának derűs eszmefuttatása, amely Vörösmartynál már korábban is (A holdvilágos éjben) a vándor tót deákok alakjához fűződött. A zsánerkép személyes mondanivalót is hordoz, közvetett lírai önkifejezés: mint levelezése tanúsítja, a nyomorúsággal szemben kialakított bölcsesség derűs filozófiai menedéke volt a költőnek. A szegény asszony könyve (1847) Vörösmarty utolsó, egyben a legtöbb új vonást mutató tárgyias költői rajza. Nem mulatságképp mintázza meg alakját, a líraiság nem is karikírozásban vagy humorban jelentkezik, hanem mint tiszta részvét. A magára maradt öregasszony borús-derűs, naivságával megható történetében a költő anyjának emléke kísért.

A negyvenes évek népies elbeszélő költeményei közül a Mák Bandi (1842) és a két évvel későbbi Katona a Mezei Néptárban, a nép használatára kiadott gazdasági kalendáriumban jelent meg. A Mák Bandi versneme magyaros tizenkettes; témája, környezete népies; rejtetten érvényesülő, de világosan kivehető szándéka erkölcsoktatás: az ostoba összeveszés rosszra vezet. Itt már elmarad a népit groteszken láttató szemlélet, s helyét Aranyéval, Petőfiével rokon reális helyzet- és környezetrajz, népies hitelű hang és lélekábrázolás váltja fel. A Katonában kevésbé szerencsésen érvényesül az oktató szándék. A sorsvonás igazságosabbá tette ugyan a katonaállítást, de ennek a vívmánynak népszerűsítése összefonódik a jobbágyvállakra nehezedő nyolc esztendős katonáskodás – még mindig igazságtalan – terhének helyeslésével. A vers némi rokonságot mutat a János vitéz első részével: a katonának álló legény nyolc esztendő múltán hűségesen visszatér választottjához. Az oktató szándék azonban épp e motívum reális tartalmát ejti el; a távollét semmi bonyodalmat nem okozhat, hiszen az otthonhagyott "mátka" csupán tízéves, és csak a katonaidő alatt cseperedik eladó lánnyá. A hazatért katona meséi olykor János vitéz kalandjaira hasonlítanak, a "puszta kút" leírása Petőfi tájleíró verseit juttatja eszünkbe, az egymásra talált Katica és Endre szerelmének rajza, a helyenként beszőtt régies fordulatokkal, Arany epikájára emlékeztet. Hogy a romantikus Vörösmartynál a népies elbeszélő költészet milyen formát kap akkor, amikor nem közvetlenül népi közönséget tart szem előtt, azt jól mutatja Csik Ferke (1846), amely már az Életképekben jelent meg. A költő itt nem tudja megőrizni előadásának, pszichológiájának, nyelvének friss realizmusát, a vers tartalma és stílusa egyaránt romantikus, balladaszerű, annak ellenére, hogy előadása nyugodtabb folyású. A harmincas évek romantikus elbeszélő-költeményeinek balladás modora és a népies téma találkozása ebben a költeményben megy végbe. A babonás cselekmény, a gyújtogatásnak, kapzsiságnak reális motívumai, a lelkiismeretfurdalásnak Arany pszichológiájára emlékeztető felfogása jelzi Vörösmarty népi szellemben megújhodott epikájának lehetséges fejlődési irányát.